Kalandok az incifinci erdőben

 ( meseregény ( részlet )


Mesebeszéd a teremtésről

(bevezető)

Amikor a Jóisten a világmindenséget teremtette, és már elválasztotta a világosságot a sötétségtől, az alsó vizeket a felsôktôl, a szárazföldet a tengertől, és megteremtette a csillagokat és a bolygókat is, leült egy kicsit pihenni. Amint maga körül nézdegél, hogy amit teremtett, az jól van-e, hirtelen észrevette, hogy a Nap és a Hold között üresen tátong egy lyuk. - Na, oda is kellene valamit teremteni - gondolta magában, pontosan úgy, mint amikor berendezünk egy lakást, és azon töprengünk, hogy valami még hiányzik belőle: egy kép a falon, egy virágállvány az egyik sarokban.

A Jóisten, miután kipihente magát, felállt, és szép komótosan a Hold és a Nap közé oda teremtette a Földet. Hogy pedig ne legyen olyan, mint egy nagy sárgombóc, ráteremtett fákat, virágokat, madarakat, halakat és mindenféle állatot. Csakhogy ez már a munkálkodásának hatodik napján volt, beesteledett, és kicsit megint elfáradt. Így hát leült, és nézte a gyönyörűséges Földet: a szélben hajladozó faágakat, a fák alatt sétáló állatokat a hosszú nyakú zsiráftól a nagy szarvú bikáig, és a fűben bukdácsoló bogarakat. Hirtelen észrevette az egyik fűszálon himbálódzó szentjánosbogarat, amint szaggatottan villódzó fényt bocsát ki a potrohából. Nézte, nézte a Jóisten, és azon töprengett, miért is villog ilyen kétségbeesetten ez a szentjánosbogár? Szép, férfias, hím bogár, mi lehet ennek a baja? - kérdezte magától a Jóisten, hiszen egyedül volt, Ő teremtett mindent, és nem kérdezhette senkitől, aztán elmélázott a világmindenségbe. Váratlanul furcsa kis ciripelő hangot hallott, és meglátta a szentjánosbogártól pár méterre, az egyik fűszál tövében a lábacskáit összedörzsölő tücsköt. A tücsök lágyan, dallamosan, szerelmesen epekedve ciripelt, majd hirtelen dühösen és harsányan fölerősödött ez a ciripelés. De még ezt is túlharsogta rögtön egy szamár-, oroszlán-, és szarvasbőgés, majd harsány kacsahápogás... Aztán csönd lett. Ebben a csöndben viszont halkan - de a Jóistennek jó füle van, meghallotta - egy kígyó kezdett szomorúan sziszegni. Amint a kígyósziszegés abbamaradt, felcsattant rettentő kétségbeesetten egy oázó hang, pontosan úgy, ahogy a csecsemők kiabálnak.

A Jóisten kicsit megvakarta a fejebúbját, végignézett az állatseregleten, aztán megakadt a szeme az emberpalántán. - Na, ez sír a legkeservesebben - mormogta maga elé, és rögtön rájött, hiszen ő a Jóistenke, hogy mindenre rögvest tudja a megoldást. - Itt valami hibuci csúszott a teremtésbe - mormogta tovább. - Ezeknek az állatoknak nincsen párjuk. Nocsak, nocsak, kétségtelenül páratlanul szép állatok, de éppen ez a baj. Nem lesz ez így jó - dörmögte a fejét ingatva.

- Ne villogj te hiába! - szólt oda gyorsan a szentjánosbogárnak, és villámsebesen, ahogy ez a Jóistentől elvárható, mindegyik állatnak párt teremtett.

De az emberpalánta erősen tovább sírt.

A Jóisten odasétált hozzá, megsimogatta, és ekkor hirtelen szép, bozontos hajú és szakállú férfi lett belőle, de az oázást csak nem hagyta abba. Erre a Jóisten neki is teremtett egy párt, majd szép halkan megjegyezte:

- Most már elég volt a sírásból, neked is van párod, bár nem vagy olyan, mint a többi. Na de ezt majd meglátjuk.

- Hogyhogy meglátjuk? - kérdezett vissza a bozontos férfiú. - Talán majd te meglátod. Miért beszélsz többes számban?

- Kérdezni aztán tudsz - mondta kicsit szomorkásan a Jóisten. - kíváncsi vagyok, mindig ilyen okos leszel?

Aztán megint körbenézett, és most már megállapította, hogy jó az, amit csinált, majd messzehangzó, dörgő szózatot intézett a maga teremtette szakállashoz és párjához:

- Szaporodjatok és sokasodjatok! Töltsétek be a Földet és hajtsátok birodalmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon!


Az incifinci erdő

Az incifinci erdő ma már csak egy ligeterdő. Valamikor régen nagyon nagy erdő volt, de az emberek egyre több fát vágtak ki és irtották a bokrokat, házakat építettek a helyükre és az erdő szép lassan egyre kisebb lett. Így lett belőle ligeterdő, azaz: incifinci erdő.

Most az egyik oldalon házak veszik körül az incifinci erdőt és vasúti sínek húzódnak a másikon, ahol délelőtt és délután végigrobog egy-egy vonat. Akik a vonatban ülnek, azoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi minden történik egy ilyen incifinci erdőben, mert ők csak gyorsan robognak, és nincs idejük be-benézegetni az erdő mélyére. Nem is látnak ők semmit, csak sok-sok fát meg bokrot. Pedig szerencsére az állatok mind itt maradtak, és nem költöztek el máshova, amikor már csak incifinci kicsi lett az erdő. Még az elrobogó vonat zaja sem zavarja őket. Megszokták. Mert mit tehetnek az állatok? Megszokják azt, amit az emberek építenek.

Ami nagyon fontos viszont, hogy az incifinci erdő közepén egy bővizű patakocska folyik keresztül, a Virágárok-patak, és így az állatok inni is tudnak, ha megszomjaznak. Az élelem meg kinek-kinek a kívánsága szerint még ebben az incifinci erdőben is megtalálható. Igaz, egyikük sem tudja, honnan folyik ez a patakocska, mint ahogy azt sem tudják, honnan is fúj a szél az erdő fái és bokrai között. Mert mind a kettőt csak a Jóisten tudja, aki teremtette a fákat, a bokrokat és az állatokat. Bár a sokáig élő teknősbéka olykor azzal dicsekszik, hogy az ő nagymamája még abban a nagy erdőben élt, ahol ez a patakocska ered, a forrását is látta, ahonnan most ide folyik, ebbe az incifinci erdőcskébe. Ha így dicsekszik Teknőc Tóni, még a bölcs Bagoly Balázs is csak rábólint:

- Hát ti, teknősök sokáig éltek, biztos igazat mondott a nagymamád.

Bizony igazat mondott Teknőc Tóni nagymamája, mert ez az incifinci erdő a nagy virágvándorlások keresztútján fekszik, azért is Virágárok a patak neve. A hatalmas, füves ázsiai pusztaságok virágai, melyeket a szél hoz ide, itt adnak találkozót a lombos erdők virágainak és a hidegebb, északi tájak növényeinek virágkövetei is ellátogatnak ide, amint felülnek egy-egy hatalmas szélförgeteg hátára, és elhozatják ide magukat, mintha csak repülővel jönnének. Szóval ez az incifinci erdő is nagy találkozóhelye a virágoknak, akárcsak a régi nagy erdő, ahonnan a patakocska ered.

Lehet, hogy ezért is érzi magát itt igen jól minden állat.

A magasra nőtt, nagy kalapot viselő őzlábgomba alatt lakó szarvasbogárék és fölöttük, a csipkebogyóbokor vesszői között hálóját szövögető Pók Panna és Pók Pál, a bokor fölé hajló cserfán fészkelő Rigó Rezső és Rigó Rita, aki folyton azt fütyüli: "Tangolita, tangolita, én vagyok a Rigó Rita", és az egész környék ezt hallgatja ebből az emeletes házból, ahol a földszint az őzlábgomba, az első emelet a csipkebogyóbokor, a második meg a cserfa. De jól érzi magát ebben az incifinci erdőben az egyik vadrózsabokor alatti földbe vájt üregben Borz Béla és az egyik tölgyfa odvában Mókus Marci, Róka Ricsi és Róka Rozi a földbe ásott gödrükben, és mindenki szerte az erdő fái és bokrai között, a pettyes katicabogarak és a szürke vadgalambok, a díszes nyakörvet viselő örvös galambok, és a földön csúszkáló meztelen és házas csigák, a bokrok között sétáló Sün Sára és Sün Sándor, a fák között röpködő Harkály Henrik és Harkály Hedvig, és Szarka Sziszi meg Kakukk Károly, akik csak pár hónapig vannak ebben az incifinci erdőben, aztán mindig elrepülnek valahova. Na és a patakba ugráló, csíkos hátú kecskebékák, meg a fűben ugráló zöld levelibékák, és az alattuk a földben alagutakat furkáló Vakond Vince. Nem beszélve az idős Teknőc Tóniról, vagy az incifinci erdő legöregebb és legnagyobb tölgyfájának odvában egyedül lakó bölcs Bagoly Balázsról és a többiekről, akiket most felsorolni is sok lenne, de két embergyerek majd úgyis találkozik velük ebben az incifinci erdőben.

A két embergyereket pedig úgy hívják, hogy Máté és Luca, de az állatok elnevezték őket Mackó Máténak és Luca cicának. Így egyszerűbb őket megszólítani, azt mondják. Talán azért, mert Máté erős, vastag karú ötéves kisfiú, és néha jobbra-balra dőlve lépked, mint egy mackó, és másfél évvel idősebb, mint Luca húga, aki viszont mindig kicsit kényeskedve puhán lépked, mint egy cica.

Ha pedig valaki tudni szeretné, hol ez az erdő, hát megmondom a teljes nevét: úgy hívják, hogy incifinci pestszentlőrinci erdő.


A feledékeny Róka Ricsi

Az incifinci erdővel szemben, az egyik kertes házban Mackó Máté és Luca cica a mamájukkal és a papájukkal élnek, és gyakran kimennek sétálni az incifinci erdőbe. Néha velük megy Bence kutya is, de ezt az állatok, főként a nyulak és a bokrok ágain ugráló, barna tollú erdei rigók nem szeretik, mert mindig megkergeti őket. Viszont ha Mackó Máté és Luca cica kicsit elkóborolnak az erdőben, akkor rendszerint különféle kalandokba keverednek vagy nagyon érdekes kis történeteket mesélnek nekik az állatok. Persze érdekes dolgok történnek velük akkor is, ha otthon maradnak a saját kertjükben.

Most böjtelő hava van a régi naptár szerint, és a februári égen jár a Nap. Már elmúlt Gyertyaszentelő Boldogasszony napja is, amikor a medve kibújt a barlangjából, és hosszú téli álom után megnézte, vajon milyen idő is van odakint? Idén nem sütött a nap, hideg, borongós idő volt, így hát nem ijedt meg a saját árnyékától, és nem bújt vissza a barlangjába, hogy ott várja be a tél végét. Mert a télnek már majdnem vége van, és egyre hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák. Már alig látni egy-két apró hófoltot az incifinci erdő bokrai és fái között, a zörgő, száraz levelek alól pedig kidugják lefelé hajló, fehér harangvirágjukat a hóvirágok, és a téltemető sárga szirmai is ott virítanak mellettük, meg nagy ritkán egy-egy barnafoltos levelű, lila virágú kakasmandikó.

Az egyik napsütötte délelőttön Mackó Máté ás Luca cica a mamájukkal kisétáltak az erdőbe. Ana mert így hívják mindketten a mamájukat, mintha a "ny" betűt nem tudnák kimondani, leült az egyik napsütötte padra az erdő szélén, és olvasni kezdett egy könyvet. Persze gyakran fel-felpislogott a könyvből, merre is jár Mackó Máté és Luca cica, mert ők viszont gyorsan beszaladtak az erdő fái közé.

Amint bukdácsolva szaladgáltak a fák között, egyszerre csak dühös, mérges fújtatást hallanak. Nézdegélnek jobbra-balra, bebújnak a bokrok közé is, aztán meglátják tőlük pár méternyire a földet az első lábaival nagyon gyorsan kaparó Róka Ricsit. Már jókora mély gödröt ásott, és közben folyton azt dünnyögte:

- Nem találom, sehol sem találom. Pedig ide tettem. Biztos, hogy ide ástam. Pfü, a mindenségit ennek az incifinci világnak!

- Hát te mit keresel ilyen mérgesen? - kérdezte tőle Luca cica, mert ő mindig egy kicsit bátrabb volt, mint a bátyja.

- Mit keresek?... Mit keresek?... A tegnapi napot.

- Az már elmúlt - mondta Mackó Máté, mert neki meg igen gyorsan vág az esze.

- Ne zavarjatok most! Meg kell találnom, mert tudom, hogy még ősszel ide dugtam. Ennek a nagy akácfának a tövébe.

- Ősszel? Az már nagyon régen volt - kottyant közbe Mackó Máté.

- Bizony, az nagyon régen volt, még karácsony előtt - mondta a bátyját is ismételve Luca cica.

- És mit dugtál oda? - kíváncsiskodott Mackó Máté.

- Mit? Mit? Hát a téli élelmünket. Jó kis szárított húsdarabok voltak. Most már elfogyott minden ennivalónk, és ilyenkor fölkeresem azokat a helyeket, ahova eldugdostam egy kis élelmet, hogy tél végén is legyen mit ennünk. Pedig biztos, hogy ide tettem - fújtatott mérgesen Róka Ricsi, és még gyorsabban kezdte kifelé kaparni a földet a gödörből. - Nem értem, nem értem - lihegett egyre gyorsabban a nagy munkától.

- Miért nem mész az üzletbe vásárolni valamit? - kérdezte Mackó Máté.

- Jaj, te oktondi, mi nem üzletben vásárolunk, nekünk itt az erdő, itt mindig szerzünk magunknak élelmet. Csak így a tél vége felé már nagyon nehéz. Jaj, szegény Rozim, mi lesz, ha nem tudok neki ennivalót hazavinni!

- Ki az a Rozi? - kérdezte Luca cica.

- A feleségem, ahogy a ti papátok felesége a mamátok, aki most ott ül a padon, és könyvet olvas. Jó lesz, ha visszamentek hozzá, és nem zavartok engem.

- Miért zavarnánk, hiszen úgysem találsz semmit abban a gödörben - mondta kicsit szemtelenül Mackó Máté.

- De muszáj megtalálnom, muszáj - erősködött Róka Ricsi, és felállt a két hátsó lábára, hogy kiegyenesítse a derekát. - Jaj istenem, mi lesz szegény Rozival. Már nagyon éhes, én meg napok óta hiába keresem, mit hova dugtam. Nemsokára kisgyerekeink születnek, kis rókafik meg rókalányok, és az én szegény Rozimnak fogytán az ereje. Csak tudnám, hova dugtam, hova dugtam?...

- Miért nem olyan helyre dugtad, ahol meg is találod? - kérdezte Luca cica.

- Jó vicc! Ha olyan helyre dugtam volna, ahol megtalálom, akkor most nem is keresném. Te mindig ilyen okosakat tudsz kérdezni? Megtaníthatnád a húgodat, Mackó Máté, hogy okosabbakat kérdezzen.

- Te csak ne beszélj itt okosságról! Még azt sem tudod, hova raktad azt a szárított húsodat - mondta kicsit mérgesen Luca cica.

- Kopp, kopp - kopogott kettőt az akácfa törzsén Harkály Henrik, mintha csak egy ajtón kopogna. - Már megint nem találod az éléskamrádat? - szólt lefelé Róka Ricsinek. - Tegnap is azt kerested, kopp, kopp - koppantott megint néhányat.

- Ne kopogj nekem itt, mint egy harkály, amikor ekkora gondban vagyok!

- Személyesen Harkály Henrik vagyok, te böszme, mi az, hogy ne kopogjak? Ez a dolgom, és egyébként is élelmet kell találnom nekem is.

- A fákon? - kérdezte Luca cica.

- Ott hát. Itt a fák kérge alatt vannak a téli álmot alvó bogarak meg a lárváik. A fenyőormányos, a gubacstetű, ezeket nem ismeritek, ugye?

- Nem - válaszolta egyszerre Mackó Máté és Luca cica.

- Na, hát ezeket én szépecskén kikopogom a fák kérge alatt, és máris megvan az ennivalóm. A bogarak pedig nem pusztítják tovább ezt az incifinci erdőt.

- Akkor te hasznos madár vagy, Harkály Henrik - mondta Mackó Máté.

- Hát úgy valahogy - koppantott megint egyet az akácfa törzsén Harkály Henrik.

- Ne fecsegjetek itt nekem, zavartok a keresésben! - vakkantott idegesen Róka Ricsi, ahogy Bence kutya szokott, ha kicsit mérges. - Menjetek odébb, te meg máshol keresd a bogaraidat! - szólt felfelé Harkály Henriknek.

- És mi lenne, ha szépen megkérnél, hogy szóljak valakinek, jöjjön segíteni neked a keresésben?

- Csak nem képzeled, hogy ezt a szégyent elviselném? Egy Róka Ricsi nem tudja, hova is dugta a téli élelmét, na szép is lenne....

- Márpedig ez lenne a legjobb megoldás - mondta a harkály, és rögtön le is kopogta a fán, mint aki véget vet a csevegésnek, mert megtalálta a legjobb megoldást.

- Tényleg, szóljál valakinek! - mondta Mackó Máté a fatörzsön felfelé kapaszkodó Harkály Henriknek.

- Ti nem tudtok segíteni neki?

- Hát... - húzta meg egy kicsit a vállát Luca cica, és nagy barna szemeivel ő is fölfelé pislogott Harkály Henrikre.

- Hogy segítsünk? - kérdezte Mackó Máté. - Mi nem tudunk a kezünkkel ilyen gödröket furkálni. A kisásóm meg otthon van.

- Hát ez igaz, kopp, kopp - bólogatott a harkály, és ahogy bólogatott, csőre nekiütközött a fa törzsének. - Nocsak, ez a hosszú tél már engem is megbolondított.

- Várjunk csak! - hagyta abba hirtelen Róka Ricsi a gödörásást. - Talán te loptad el, Harkály Henrik, az én jól eldugott száraz husikámat.

- Te már tényleg megbolondultál, Ricsi? - szólt le a fáról mérgesen Harkály Henrik. - Mióta eszem én szárított húst? Azonkívül hogy találtam volna meg, ha a földbe ástad? Én a legritkább esetben járok a földön, szaglásom meg egyáltalán nincsen. Hogy szagoltam volna ki a husikádat a föld alatt?

- Ez igaz, bocsáss meg - mondta fejét lehajtva Ricsi. - De hát akkor ki tette? Mert itt volt, az biztos.

Hirtelen Mackó Mátéra nézett és azt kérdezte:

- Te voltál? Vagy a húgod? Ti szaladgáltok itt mindig. Biztos ti áskálódtatok, és megtaláltátok.

- Én itt soha nem ások, csak otthon, a kertben - mondta sértődötten Mackó Máté.

- És te, Luca cica? Te nem találtad meg?

- Én? - kérdezte csodálkozva Luca cica. - Én sem áskálódom soha itt az erdőben.

- Ők embergyerekek, te nagyokos ravaszdi. Ők nem olyasmit esznek, mint te.

- Bocsánat, ez is igaz - hajtotta le fejét megint Róka Ricsi. - Már teljesen meg vagyok zavarodva.

- Én most elrepülök, és keresek valakit, aki majd segít neked. - És Harkály Henrik el is libbent a fák között.

Alig telt el tíz perc, és megérkezett Borz Béla, igencsak álmosan, összehúzott szemekkel. - Na, mi a helyzet? - kérdezte a szemeit dörzsölve, ahogy Mackó Máté szokta a délutáni alvásból felébredve. - Mondjátok gyorsan, mert a jó kis meleg föld alatti gödrömben nem aludtam még ki magam a télen, Harkály Henrik meg felébresztett azzal az őrült kopácsolásával. Azt mondta, jöjjek ide gyorsan és segítsek gödröt ásni.

- Az a helyzet - kezdte Róka Ricsi -, hogy ideástam az akácfa alá a télire eldugott élelmemet, de nem találom.

- Biztos, hogy ide dugtad?

- Biztos.

- Na, akkor vigyázz - mondta Borz Béla és nagy, erős körmeivel irtózatos gyorsasággal kezdte egyre szélesebbre és mélyebbre ásni a gödröt.

- Hát itt bizony nincs semmi! - mondta egy idő múlva bosszúsan, és köszönés nélkül elment.

Alig sóhajtott kettőt Róka Ricsi, egyszer csak hirtelen mozdulattal valaki félrehajtotta az egyik bokrot. Szarvas Szilárd lépkedett elő sietve a galagonyabokor mögül, és megrázva szépséges nagy agancsait gyorsan hadrikálni kezdett.

- Nincs időm! Még nincs vége a télnek, és össze-vissza kell szaladgálnom, nehogy az emberek megtaláljanak, mert vadásznak rám. A harkály is csak röptében ért el, és azt mondta, túrjak itt neked az agancsommal, mert nem találod a téli élelmed. Ez az a gödör?

- Igen - mondta Róka Ricsi.

- Na jó, akkor csinálok mellette egy másikat. - És Szarvas Szilárd az agancsával gyorsan félredobálta a száraz leveleket, aztán a földet kezdte túrni.

- Hát itt nincs semmi, de sajnos nem érek rá itt tovább vacakolni. Rohannom kell, nehogy meglássanak - és elrohant.

Mackó Máté ás Luca cica is csak nézett utána.

- Sajnos, mi nem tudunk neked segíteni - mondta Mackó Máté. - Hacsak nem szólunk Anának, és hazamegyünk, megkeresem a kisásómat és újra visszajövünk ide.

- Hagyd - mondta szomorúan Róka Ricsi. - Úgy látszik, már öregszem, és feledékeny vagyok. Talán tényleg nem is ide, az akácfa alá rejtettem. Körbe kellene itt ásni.

Róka Ricsi szomorúan simogatta lompos farkát, ez volt nála a bánat jele, és még azt mondta:

- Puszta kézzel mégsem túrhatjátok itt a földet, ezt megértem.

Ekkor nagy bakugrásokkal sietve megérkezett a nyalka, ifjú Nyúlfi.

- Helló! Helló! - és megrázta kicsit világosszürke téli bundáját a barátságos üdvözlés után. - Siettem, mert Harkály Henrik azt mondta... - de nem tudta folytatni, mert Róka Ricsi közbevágott.

- Pont te hiányoztál ide! Nem tudsz te segíteni, csak ugrálsz folyton ide-oda.

- Talán megpróbálnám, bár tudom, sokszor megkergetsz, és ezért nem is vagyunk túl jóban. De hát megsajnáltalak, mert enni ugyebár mindenkinek kell.

- Szóval te loptad el?

- Mit?

- Hát innen a fa alól az én szárított husikámat.

- Bolond vagy te? Már megint az a ravaszdi rókavéred buzog? Ha nem tudnád, én csak füvet eszem, meg ha találok jó kis káposztafejeket. Kell a csudának a te husikád!

- Nem szép tőled Ricsi - mondta Mackó Máté -, hogy mindenkit meggyanúsítasz.

- Ez bizony nem szép - ismételte megint bátyját Luca cica.

- Arról nem is beszélve, hogy nekem nagyon jó szimatom van - kezdte nagyon gyorsan fel-le mozgatni az orrát Nyúlfi. - Láthatod, milyen gyorsan jár az orrom, kiszagolom én neked még a föld alól is, hogy hova dugtad az elemózsiádat. De ha azt feltételezed rólam, hogy én húst eszem, mint egy magadfajta róka, akkor már itt sem vagyok.

- Jól van, ne haragudjál, Nyúlfi, tudom, hogy te nem eszel húst.

- Na azért - mondta Nyúlfi, és elkezdett a gödrök körül ugrálni, igazi nagy bakugrásokkal, aztán egyszer csak megállt az egyik csipkebokor tövénél. A földet kezdte gyorsan kaparni, és pár pillanat múlva meg is találta Róka Ricsi száradt, megfagyott húsdarabkáit.

- Na tessék, itt van - mondta nem kis büszkeséggel.

Róka Ricsi odarohant, és boldogan szaglászta az elemózsiát.

- Kösz Nyúlfi, ez rendes volt tőled - mondta. - Megígérem, ezentúl soha többé nem foglak kergetni.

- Jó - mondta Nyúlfi. - Hiszen jótett helyébe jót várj! Ez néha még rád is vonatkozik. - Aztán egy "helló" kiáltással elugrált.

Róka Ricsi meg, ahogy utána nézett, a szép hosszú bajusza alatt azt dünnyögte nagy ravaszdin:

- Ezentúl nem kergetlek olyan gyakran. Csak néha...

Szerencséjére Mackó Máté és Luca cica ezt nem hallották, mert éppen akkor kiabált jó hangosan a mamájuk.

- Gyerekek! Hol vagytok? Hol vagytok már megint?

És ekkor Mackó Máté meg Luca cica elköszönt Róka Ricsitől, Luca cica még vissza is fordult, amikor elindultak, és azt mondta:

- Jó étvágyat a feleségednek, Róka Rozinak.

Máté is visszafordult:

- Legyenek szép gyerekeitek! - mondta, és jó nagy léptekkel, Luca cicát kicsit félrelökve, elindult vissza a padon ülő mamájuk felé. Luca cica bukdácsolva követte.