A betlehemi jászol visszfényében
Béke van. Karácsonyi béke. Nálunk, sőt, ahogy mondani szoktuk "két ünnep" között vagyunk. Karácsony és Szilveszter között. Egy új év kezdete előtt. Nálunk, a keresztény kultúrkörben. De milyen ünneplés ez a miénk? Milyen béke? Az elmúlt vértanúság százada - vagyis a huszadik század után - milyen lesz ez a néhány éves új évszázad elkövetkezendő tíz-tizenöt éve? Mit gondoljunk, ha a mai lelki-szellemi-emberi kapcsolatainkat figyelgetjük, vagy a zűrös, másokat félelemben tartó, sőt a Kisded születésének földjén is dúló gyilkolászást?
Tudjuk a statisztikai adatokból, hogy a keresztény kor legtöbb vértanúja, akik a hitükért haltak meg, az elmúlt huszadik században éltek. Huszonhét millióra tehető azok száma, akik a különböző kontinenseken a totalitárius rendszerek áldozatai lettek. De tudjuk mi a mai elüzletiesedett, olykor még származásuk miatt meghaltakat igazul, de talán túl sokszor emlegető világban, hogy huszonhét millió keresztény vértanúra kellene emlékeznünk.
A vértanúk vére a kereszténység magvetése, írta Tertulliánus, Krisztus halála után kétszáz évvel Észak-Afrikában működő keresztény egyházatya. És hol volt akkor még a véres keresztény áldozatokkal is zsúfolt huszadik század? Most pedig itt küszködünk mindennapjainkban ama betlehemi jászol visszfényében és a Koponya-hegyen felállított keresztre szögezett fölé boruló sötét fellegek között, amikoris az ég kárpitja meghasadt. A jászol visszfényében és a körülöttünk csattogó villámok között élünk. Vannak, akik naponta remélik, hogy miközben az új gazdasági és szellemi globalizációs erőszakkal terhes század zajlik és hétköznapi küzdelmeinkben a Fennvaló segíti őket, talán az évezredeken átmentett betlehemi jászol fénye olykor embertársaik szeretetében és segítőkészségében is fölvillan.
Mert a betlehemi jászol visszfénye a segítőkészségben és egy simogatásban, csókban, ölelésben vagyis a szeretethullámokban akkor is fölvillan, ha Tollas Tibor az emigráció elhunyt híres költőjének váci börtönben, az ötvenes években írott sorsát, "bebádogoztak minden ablakot", most úgy parafrazáljuk, hogy bevörösítettek minden ablakot. Vagy legalább eme szellemi elsötétítés folyik. A betlehemi jászol fénye hétköznapi cselekedeteink szellemiségének erejével azonban átragyog minden ablakon. A kérdés csak az, kik és hányszor képesek gyakorolni az emberi segítőkészséget egy simogatással, egy csókkal, egy öleléssel, hogy ablakainkon átsugározzák ama jászoli fényt, akár közvetlen közelünkben vannak, akár tucatnyi kilométerekkel távolabb? És mindezt nemcsak a Kisdedre emlékező ünnep táján, esetleg újévi tervek szövögetése közben, amikor a keresztényi szeretet némelyek csak külsőséges formában, az ajándékvásárlás őrülethullámaiban képesek kifejezni, de vannak, akik átérzik egész esztendőben az életükkel viaskodók gondjait. És fölmelegítik mások szívét egy-két napra vagy hétre, hogy további erőre kapjanak. Mert a jászol visszfénye és a világ túlzottan materiális, számítgató, kalmárszellemiségű Koponya-hegyei fölé boruló sötét viharfelhők között, az érzelmeinkben megalázók mellett, mindig akadnak lélekgazdag emberek. Olyanok, akik ellene élnek eme század másfajta mártíriumot követelő, a fogyasztói neoliberális globalizáció és az egyéni jogaikat végsőkig érvényesíteni akarók világának. Ők azok, akik bármely kicsiny pozíciójukban, de segítőkészek, ők azok, akik fölhívják a bajbajutottat telefonon, levelet írnak, akik lélekben és ha kell, testben is a másik mellett állnak. Ők azok, akik egész évben a betlehemi jászol visszfényében élnek.
Szóló, 2002. december 27. ( Kossuth Rádió )