Kettős állampolgárság helyett kettős mérce?


Sok mindent elmulasztottak úgynevezett nemzeti kormányaink az általam rendszer fordulásnak nevezett történelmi helyzetben. Kiváltképpen az 1990-94. közötti időszakra gondolva.

Legfőként nem akadályozták meg, hogy a régi rendszer vezető figurái - Csehországhoz vagy Németországhoz hasonlóan - a politikai hatalomból átmenthessék magukat a gazdaságiba, majd kapcsolati tőkéjükkel, mely sajnálatosan Nyugaton is elfogadottá vált, ismét visszaszerezzék a hazai politikai életben irányító szerepüket. Az írott és elektronikus médiumok (rádió, televízió szerkesztői, s főként napilapok munkatársai) elképesztő mellőzésével szinte teljes mértékben átadva az álszocialista és álliberális oldal embereinek a sajtó világát.

Az első nagy lehetőségekkel bíró, a szimpatizánsokat és szellemileg hadrafoghatókat erősen elhanyagoló négy esztendő elhibázott, s a második (1998-2002-es) ciklus óvatoskodva regnáló kormányzati időszakainak "eredményeit", a gazdasági és kulturális kiszolgáltatottságunkat a mindennapjainkban, valójában mostanság kell átélnünk.

Ha egy olyan országot, amely Európa közepén 1100-ban egymilliós népességgel számolt, amelyet a XVI. századtól folyamatosan pusztítanak és amelynek több mint nyolcvan éve saját határain túl, a világon egyedülállóan, egykori országrészei vesznek körül, úgy meggyöngítenek, mint ahogy ez tapasztalható a mai Magyarország esetében, ha egy maradék törzsország ilyen gazdasági és szellemi állapotba kerül, akkor az elszakított nemzetrészeken élők még sokkal könnyebben válhatnak kiszolgáltatottá egy más nép többségi uralma alatt.

S pontosan ez történik velünk, magyarokkal. Köszönettel részint a jelzett kormányok nem elég erőteljes és történelmileg igencsak kívánatos intézkedéseinek elmulasztása okán. A visszatért bolsevik kormányzásról ez ügyben nincs mit mondani.

Egy nemzet elmulasztott lehetőségeinek pedig nagyon is esélyes hónapjait soha többé nem lehet visszaperelni a később kialakult történelmi helyzetekben.

Ha a trianoni békediktátum országamputálását el kellett szenvednünk, ha a jaltai és párizsi egyezményekben folytatták megalázásunkat, ha a nyugati világ segédletével leverték az 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat, akkor vajon nem kellett volna-e többszörösen is átgondolva törvénykezni az 1989/90-es rendszerfordulás idején?

Tudom, persze, álnaív kérdésnek tűnik Mintha nem lett volna már egy sajátságos figurákkal létrehozott Kerekasztal, nem lett volna "Rózsadombi paktum", nem lett volna óriási méretű államadósság. De vajon azoknak a Kerekasztal-tárgyalásoknak valóban úgy kellett és azokkal a vezetőkkel lezajlódniuk, valóban nem lehetett volna - lengyel mintára - legalább részben az adósságállományunkat eltöröltetni és a visszafizetését átütemezni? S valóban úgy kellett médiatörvényt alkotni, ahogy azt tették? Valóban engedni kellett az egykori egypárti szellemi és politikai életet irányítókat tovább érvényesülni a gazdasági és kulturális életben? Nem az lett volna - és a tények bizonyítják, erre lehetőség is kínálkozott - a nemzeti érdek, hogy ezek a kétes erkölcsű, jellemhibás, sőt szellemi és valóságos "keretlegények" és utódaik eltűnjenek a közéletből?

De nem! Maradtak és maradt velük országrontó, nemzetellenes, hazaáruló lehetőségeik.

Itt tartunk ma. És már nem először a tizenöt év alatt.

Bármiről is legyen szó, hétköznapi életünkben, kettős mércével mérik viselkedésünket, emberi megnyilvánulásainkat, s mindezt a volt nomenklatúra tagjainak és híveinek átengedett médiumok hihetetlen agresszivitása mellett. Vagyis: a népet butító és manipuláló eszközök szinte teljes támogatottságával.

Ha csak másfél ezer éves - bár bizonyítottan több is lehet - Kárpát-medencei tartózkodásunkról beszélünk, akkor "magyarkodunk". Ha kifejtjük, hogy befogadó szellemiségű gondolkodásunk mellett talán túlzottan nagy kulturális és gazdasági befolyással bírtak az elmúlt 150 évben és sajnos mai, némely bevándoroltak, hozzánk betelepültek, akkor idegengyűlölők vagyunk, sőt, olykor még a hazug és izgatást is kimerítő "antiszemita közbeszédről" is szó esik. Mi több, évről évre könyv íródik erről. Holott a tényeket nem lehet cáfolni; nem csak az 1867-es kiegyezés vagy 1945. utáni időkre gondolva, hanem, hogy mondjuk a fővárosban kik és hány ezer négyzetméteres telkeket vásárolnak meg manapság bagóért? Kik is a telekspekulánsok, kik építik a lakóparkokat és kik laknak a 30-70 milliós lakásokban? Hogy, mondjuk Ehud Amir (kettős állampolgár?) az Autóker Holding Rt elnök-vezérigazgatója miféle vállalkozásokkal bír? Hogy hány, Horvátországból települt, állampolgársággal rendelkező szerb jön Magyarországra, miközben a Délvidéken rendszeres atrocitásoknak vannak kitéve az "ősidőktől" ott élő magyarok? Hogy hány bevándorló kínai kapott állampolgárságot, akik a magyar, olcsó ruhaipart maffiózó módon uralják?

Tehát az amputált országunk lakóit lehet egyfelől kitalált ideológiával vádolni, másfelől a magyar ember becsületébe gázolni, nekünk viszont nem lehet saját ország- és nemzetérdekeink védelmében akár kormányszintű törvényeket hozni, de legalább a hétköznapokban, amint minden állam polgárai, a saját nemzeti önazonosságunkat hangsúlyozni. Nem is akármilyen, mondjuk csak a másfél ezer éves múltunkkal bizonyítva, mert nemzetünk és országunk határai nem esnek egybe. Ezért aztán a határon túli magyarok mindig a belpolitikai csatározások eszközei. Most is. Holott csupán bevándorlás nélküli kettős állampolgárságukról kell szavaznunk.

Hát ez az a megengedhetetlen kettős mérce, amelynek egyenes következménye lett a volt és újra hatalomba került bolsevik szellemiségűeknek, és a gazdasági és szellemi életben hozzájuk csapódó, magukat liberálisnak hazudó országirányítóknak a státusztörvény elleni acsarkodása. Most pedig a kettős állampolgárság kérdésértől, a magyar nemzeti egységtől, mint ördög a tömjénfüsttől, remegve és félve adott hisztérikus, össze-vissza hablatyoló indoklással "nem!"-et sikoltozó válaszuk.

Ez a kettős mérce uralkodik az életünkben és ez vezetett most a kettős állampolgárság ürügyén egy újabb ország- és nemzetmegosztó politikai manipuláláshoz.

Ha pedig a december 5-i választáson az ország választóképes lakóiból (mert nem mindenki polgár) csak pár tucattal több mint a fele a szavazófülkébe lépés magányában, néhány másodpercre csupán bedől ennek az aljas, nemzetvesztő, magyarságot - és nem jobb vagy baloldalt! - kiszolgáló politizálásnak, akkor már nyugodtan elfelejthetjük a kettős mércét. Itt már csak egy mérce lesz: a magyar nemzetet több száz esztendeje elnyomni kívánó, lassú pusztulásra ítélő akaratnak a mércéje.

Szó sem lesz itt már a jövőben többé kettős állampolgárságról.

Önérdek és közérdek között kell választanunk, csakhogy azok, akik azt hiszik, hogy saját önérdekük az előbbre való, nagyon tévednek. Ugyanis csakis a közérdek érvényre jutása után képzelhető el az egyéni - akár jellemhibás - karrier. Ha nincs elfogadható nemzeti közérdek, ha nincs nemzethez tartozás tudat, akkor csak egyéni, beteglelkű "világpolgár" törtetők élik az életüket.

Tehát a közérdek mindenekelőtt. Aztán jöhet az önérdek. Fordítva nem működik egy nemzet élete.

Mert amit egyszer egy ország, még olyan amputált is, mint a miénk, mint történelmi lehetőséget elszalasztott, azt többé nem követelheti vissza. És most szándékosan nem bonyolódtam különböző gazdasági számításokba és bevándorlási hipotézisekbe.

Most végre mi döntünk és nem egy kormány.

Ezt soha többé nem felejthetjük.

Most, vagy soha, magyarok! Hölgyeim és uraim, elvtársak és elvtársnők!

Nemzetőr, 2004. november 25.