Búcsú az égtől

- Irma, te édes - mondták neki réges-régen, az ezerkilencszázhetvenes években a Bérkocsis utca és József körút sarkán álló Góbé vendéglőben délután vagy késő este a bizalmaskodó törzsvendégek: újságírók, magányos agglegények, elvált férjek meg gazdagabb kisiparosok, akik napi rendszerességgel jöttek zaftos pörköltre, zöld hárslevelű fröccsökre vagy olykor már kissé kapatosan világot megváltani. Néha a közeli Rákóczi térről betérő, rendszerint a terem közepén, a konyha felé vezető csapóajtó közelében letelepedő, hivatalból üldözendő örömlányok is így szólították.

- Irma, te édes - mondogatták neki hangosan a falra aggatott kalocsai hímzésű terítőkre erősített mázas korsók és Miska-kancsók alól, az asztalokat elválasztó apácakerítések mellől.

Aztán áthelyezték a Luxor kávéházba a Szent István körútra, akkor férjhez ment és a Tutaj utcába, egy előre gyártott betonelemekből készült négyemeletes házba költözött.

Az elmúlt években, férje halála után, Irma, az édes nem csak nyáron ült ki a függőfolyosóra, az ajtaja elé, a begónia és petúnia virágokkal borított állvány elé, vagy a lakás másik oldalán az erkélyre, a mamájától örökölt szecessziós hintaszékbe, de a napsütötte tavaszokon és ősszel is. Oda ült, ahonnan a nap sütött órákon át, mert mindkét oldalon az övék volt a legmagasabb ház és a szabad égen át ráragyogott a meleg napfény. Hintázott előre-hátra és a folyosó fémrúdjai közé erősített műanyag lapokon keresztül olykor lenézett a szomszéd ház udvarára; hol a sárguló levelű fákra, ha az ősz közeledett, hol a lila- és fehér virágoktól föllobbanó lombkoronákra, ha már tavaszodott. Az erkélyről pedig a Hármashatár-hegy vagy a Citadella felé nézegetett és tekintetével egy-egy, az eget borító bárányfelhő előtt köröző galambcsapatot figyelt. Vagy a Dunáról a házak fölé röpülő, fehérmellű, piros csőrű, szürke szárnyú dankasirályokat, amint a tetők fölött tárt szárnyakkal vitorláztak. Néha egy-egy ormótlan csőrű fekete, lassan libegő varjat. És olykor elcsodálkozott esténként a korlátra könyökölve, hogy a galambok és verebek mellett miféle újabb és újabb madarak bukkannak föl a szomszéd kertben a hársfák, akácfák és bukszus bokrok között. Olyan madarak, amelyeket csak a budai erdőkben mutogatott neki a férje, amikor majd minden vasárnap a Normafától elindultak a Budakeszi felé vezető erdei úton és a férje csak mondta: nézd, ott egy ökörszem, egy vörösbegy, fakopács, rozsdafarkú, ilyen meg olyan pinty. És most ezek mind ideköltöztek be a városba, a magas házak közé. Látta, ahogy a szomszéd udvaron röpködnek a szarkák, meg az erkélyekig felnyúló ágakon nyári estéken rozsdafarkúak billegnek és befészkelték magukat az ereszcsatornák alá. Sőt, a szomszéd panelház réseibe még denevérek is beköltöztek és ha az erkélyen ült, csak figyelte, hogy bizony nyáron már kora délután, éppen szürkült, de már ott röpködtek, vadásztak az erkélye előtt. Az alatta zöldellő udvaron gyönyörű, színes, piros hasú, kékszárnyú madarakat is megpillantott már, azt mondták, jégmadarak, és a patakok partján vájt odúkban laknak, de élelemért beröpdösnek a városba.

A szomszéd Irina, aki itt maradt az orosz férjével már tizenhárom éve, mikor a szovjet katonák elmentek, de a férje tiszt volt és valahogy itt vett lakást mellette a függőfolyosón, az egyik nap lement és az autójában még egy nyestet is talált. Nem indult a motor, kinyitotta a tetőt és akkorát sikított az Irina, mintha kést vágtak volna bele, mert "ijettem meg ottól a szőrös potkonytól", ahogy mesélte neki este, "hosszu forka volt és az etyik kabeles müogyog drótot rokcsálta", mondta és a nyest valóban szépen ette a gyújtókábelt, Irina pedig ijedtében felsikítva lecsapta a motorháztetőt. Aztán a férje este kiengedte a városlakó nyestet a motorból, de az közben már elrágta a fékcsöveket is és jó, hogy a férfi kipróbálta rögtön a kocsit, amikor a nyest kiugrott belőle, mert rájött, hogy nem tud fékezni.

Irma csak nézte a függőfolyosóról lent a kertben ezt a sok idegen madarat, máskor meg az erkélyéről a messzeségbe bámészkodott a budai hegyek felé, meg az egykor a Fekete-tengerből a Dunába felúszó vizákra szigonyozó halászok középkori településén épült panel-kockaházak felé, néha a jánoshegyi Erzsébet kilátó irányába, olykor a Hármashatár-hegy lankáira, és figyelgette, hogyan épülnek ott egyre sűrűbben a házak, miként villannak föl a zöld erdőben, a kivágott fák helyén a fehér falak, piros cseréptetők. És egyszer-egyszer a Széchenyi-hegy adótornyán akadt meg a tekintete, mintha tüske állna ki a hegy testéből.

Az évek alatt azt is látta, miként mozgolódnak, veszekednek, szeretkeznek a vele szembenálló egyszobás prolilakásokban, és kicsit távolabb, pár utcával odébb, hogyan bontották el az olajfűtéses Trafóházat, a hosszú, vörös klinkertéglás Szövőgyárat és Vasüzemet, az irdatlan nagy oszlopos ipari kapuval.

Pedig ezek talán már száz éve is ott álltak a réges-régi Terézváros kültelkeinek egyik német szőlőbirtokos nagygazdájáról, az Engl-ről elnevezett Angyalföldön. Most már csak üvegfalú bankok, bevásárló központok magasodnak az ég felé a két-háromemeletes házak között, és a századfordulós gyáraknak még a helyét sem tudja az, aki legalább negyedszázada nem a régi szőlőtáblákon épült városrészben lakik. Az olcsó telkeken épült munkásházakat is elgyalulták a gépek a föld színéről a sok kiskocsmával és a Franck meg cikória kávét áruló kávémérésekkel együtt, amelyekkel az első és második világháború között tele volt a környék, s amelyekből a szocializmus borkiméréseket és büféket csinált, hogy az angyalföldi melósok munka után berúghassanak, mert ha részegen pofáznak, legalább kieresztik a mérgüket. A kávémérések tonett székeit, faragott fapultjait kidobták a felszabadító szovjet hadsereg megérkezése után. A kocsmák kecskelábú deszkaasztalai és körben, a falra erősített pultok is megtették a berendezést, annyi is elég volt ahhoz, hogy lerészegedjen, aki akar. A cikória és Franck kávét, a porcelán csészéket fölváltotta a csigerbor és a vastag, olykor repedezett szélű üvegpohár.

Irma, az édes, most már megöregedett, ráncos arccal onnan az erkélyről látta még a kiegyezés idején katonai hadianyag tárolásáról elnevezett Nagylőportorony utat is, a mai Lehel utat, sőt a tizennyolcadik században állatviadalokat rendezett Aréna utat a Ligetben. A Rákospatak-menti egykori bolgár kertészek bérelt földjeire épült házakat is látta, ahonnan a leszármazottak már nem hordják a faasztalos Lehel piacra a zöldségeiket, mint őstermelő napijegyesek, mert már nincs is piac. És a dédunokák sem öntözik kertjeiket, mint ahogy ez őseik után elterjedt egész Európában. Csak a lakótelepi házak maradtak az egykori bolgárkertészek földjén, csak azokat nézegetheti.

Ha olykor a Duna-parton az egykori halászfalutól, a Vizafogótól a Margit-híd lábáig elsétál, közben a túlparti Margitsziget platánfáit nézegeti, mintha ott keresné eltűnt fiatalságát, mert ezeket a platánfákat is látja az erkélyéről, és évtizedek alatt sokszor sétálgattak alattuk a férjével.

Ahogy a függőfolyosón vagy az erkélyén a hintaszékéből figyelget a közeli utcákra s távolba, az édes Irmának sok minden eszébe jut.

A Góbé étteremben, ahol a konyhai bejárat a nagy hodály terem közepén volt, ott a Rákóczi út és a Bérkocsis utca sarkán, néha esténként még boldog is volt. Amikor a régi törzsvendégek feléje kiabáltak, különösen a kardműves: - Irma, te édes! - kiabálta, akkor ő már sietett is a zöldkockás terítős asztal felé, simítgatva igazgatta a piros napront a terítőn és mosolygott a környékbeli kardművesre, akinek mindig kicsit feketés volt a keze a rárakódó ezüstportól, és díszkardokat csinált a kormányoknak, amelyeket aztán épp úgy odaadtak ajándékba a Honeckernek, Brezsnyevnek, mint a spanyol királynak. Hát ő szokta kicsit érdes ujjaival finoman megcirógatni a lábaszárát, hátul a térde fölött, a combja kezdeténél, mert rövid, sötétkék szoknyát és magyarosan díszített fehér blúzt hordott Irma, az édes, de soha nem ütött az állami aranykoszorúval kitüntetett kardművesnek a kezére, csak kicsit nyújtott hangon azt mondta - Ne-e-e csináld, Robi! - És a Robi akkor nagy szemeket meresztve kérdezte: mit ne csináljak, Irma, te édes? - de a kezét akkor már feltűnően a faasztal lapjára tette, hogy mindenki lássa. - Nagy selma vagy te, Robi! - szólt ilyenkor a Góbé vendéglőtől nem messze műhelyének redőnyét is lehúzott asztalos. - Fejrontot csináltam, de Irma, te édes, sose érsz rá. Ez a selma meg fogdoshat téged?

Irma csak mosolygott, nem válaszolt, és a kardműves Robi soha még randevút sem kért tőle, mert csupán annyi kellett neki, hogy azt mondja: Irma, te édes! És hátulról megcirógassa a combját. Irma pedig ilyenkor boldog volt. Aztán férjhez ment, de a kardműves Robinak mégsem csapott a kezére. Jó nagy borravalókat kapott tőle és olykor ismeretlen nevű külföldi színes kölnisüvegeket, de hogy mit akart szegény aranykoszorús kardműves annak idején, azt Irma ma, öregen, özvegyen sem tudja megfejteni ott a függőfolyosón, az örökölt szecessziós hintaszékben az égre rajzolt felhőket nézegetve.

De valamikor ott a Góbéban, a kockás terítős napronokkal borított asztalok között sietve az aranykoszorús kardműves és bizalmaskodó törzsvendégek között, olykor boldog volt. És később a férjével is, amikor vasárnaponként már kora reggel gyorsan kirántott néhány darab csirkecombot vagy pár szelet hosszúkarajt, aztán indultak a Budai-hegyekbe. Egymás kezét fogva sétáltak a tölgy-, bükk- és fenyőfák közötti kis ösvényeken, nézdegélték a faágakon ugráló, színes tollú madarakat, amiket a férje kurjongatva megnevezett, pedig írógépszerelő volt, és a Luxorba járt késő délutánonként a hullámos, feketehajú fiatalember, amikor megismerkedtek. Az ujja végei neki is néha haloványan szürkések voltak, mint a Góbéban az aranykoszorús kardművesnek, mert nem tudta rendesen lesikálni az írógépszalagok fekete festékét. De ha virágot hozott neki, amikor már pertut ittak és a Duna-parton a nagy "fehér ház", a Magyar Szocialista Munkáspárt központi székháza előtti téren, a Marx-szobornál randevúztak, akkor mindig olyan gondosan sikálta le a kezét, hogy akár egy szülész-nőgyógyász is megirigyelhette volna. Aztán ezzel a kézzel simogatta az arcát míg elsétáltak a Tutaj utcába, ahol a férfi egyedül lakott. Közben olykor találkoztak a füttyös Gyurival, aki fütyörészve, nagy léptekkel sietett és a kezében összetekert újsággal a fenekére vert, ott, a Szent István körúton, mert 1956-ban a forradalom után úgy megverték a pufajkások, hogy kicsit meghibbant szegény és azóta füttyögve rohangászott a városban, összetekert újsággal csapkodta a kirakatokat, járda melletti fatörzseket és a nők fenekét, olykor az édes Irmáét, ha éppen a vőlegényével ment előtte.

Amikor a Tutaj utcába értek és esténként sokszor a duplaszéles, kinyitható díványon egymáshoz bújtak és a vőlegénye kicsit mohón ölelgetve beléfurakodott, mindit azt suttogta: - Irma, te édes - és hosszú ujjaival gyöngéden a hátát és combját simogatta.

Irma akkor nagyon boldog volt.

Meg akkor is, amikor a férje rokonaihoz többször leutaztak Kötcsére a kerbájra. A faluünnepre, a novemberi templomszentelés évfordulójára. Amit persze valamikor még úgy mondtak az evangélikus németek, hogy "Kirch-Weih-Tag", de aztán sok száz év alatt ebből kerbáj lett. Ott forgolódtak Irma körül a színes szoknyás lányok, fejkendős asszonyok, a Mária-Terézia idején betelepített ősök utódai és a kicsit kapatos férfiak, a kalapjuk szalagjába tűzött apró rozmaring ágakkal olykor a háta mögé surrantak és a nyakába aprókat lihegve odasúgták: Irma, te édes. A férje pedig amikor ezt észrevette, odajött, megcsókolta hátul az apró hajpihék alatt a nyakát, hogy mindenki lássa, az Irma, te édes, az ő pesti asszonya.

De már réges-régen bezárták a Góbé vendéglőt és a Luxor kávéházat is, a férje pedig pár éve gyomorrákban meghalt.

Az egyik reggel viszont Irma erkélyével szemben iszonytató robajjal markológépek kezdték ásni a földet, miután hónapokig bontogatták az öreg, egyszoba konyhás, udvari vécés prolilakásokkal teli háromemeletes lakóházat.

Zúgott, dübörgött minden reggel a légkalapács, a markológép, és szállt be a por az ablakon, rátelepedett a televízió képernyőjére, kisasztalra, a szekrény, ablakon besütő naptól fényes oldalára, és Irma nem győzött naponta port törölgetni. Reggelente szörnyű erős szívdobogással hallgatta a beinduló gépek zaját. Zúgtak a markológépek, emelték a földet a billents teherautókba, azok meg nagy dübörgéssel vonultak el.

Aztán a kiásott hatalmas gödörbe betoncölöpöket vert egy iszonytatóan hangosan dübörgő légkalapács és betonkoszorúkkal körbebástyázták a gödör szélét. A rozsdabarna vasrudak, mint fák gyökerei álltak ki a szürke betonból, és jött a zsaluzás, falakat húztak és roham tempóban egy lakópart házrésze kezdett magasodni a függőfolyosók és az erkélyek előtt. Irmáék házának függőfolyosói és erkélyei előtt. Először a sarki első világháború után épített "községi iskola" szürke falai, aztán a piros cseréptető is eltűnt. Ha az édes Irma kiült a hintaszékébe egy-egy nyári délután, csak az egymásba kapaszkodó fémcsöveket és piros deszkapallókat látta, a közöttük mozgolódó kék kezeslábasba bújt munkásokkal. És reggelente, sőt már napközben is olyan erős szívdobogást érzett, hogy a mellkasa is fájt még akkor is, ha lepihent késő délután a hintaszékbe.

Ilyenkor kellett aztán a szomszéd Klárinak is a saját ajtaja előtt a függőfolyosó kövét mosni. Mintha kileste volna, hogy Irma mikor dől hanyatt az egész napi szaladgálás után a hintaszékében. Nem volt elég a szembeni kopácsolás, fúrás zaja, a szomszéd Klári a vizesvödröt nagy csattanással rakta le és a partvisra tekert rongyot úgy csapkodta a földhöz, mintha svábbogarakat akart volna agyonütni. - Teljesen lehetetlen itt élni! Lehetetlen! Zaj, por, piszok ettől a rohadt építkezéstől, nem igaz, Irmuska? - kérdezte a szecessziós hintaszékben billegő Irmától, de választ sem várva hadart tovább: - Elveszik a kilátást tőlünk, elveszik a levegőt! Látod, Irma, édes, neked is jobb lett volna a férjed halála után elköltözni oda le, a szülőfalujába, de már akkor elmehettetek volna, amikor elkezdték itt a környéken a régi épületeket bontani. Persze a férjed halála után nagy butaság volt itt maradnod, nagy butaság ... Az uram is mondta nem lesz ennek jó vége, nem lesz jó vége ennek a fenemód nyerészkedő világnak. A sarki kiskocsmát is elbontották, hogy a proli még az esti fröccsét se ihassa meg, lett helyette cafrangos bár, ahová a melós a lábát se teheti be, mert annyit kell fizetni, hogy abból a vasárnapi ebéd is kitelik. Hallja, Irmuska, hallja? ...

- Hallom, hallom.

  • - Figyelje csak meg, mi lesz itt két év múlva, még ezt az udvart itt alattunk is beépítik, kivágják a gyönyörű hárs- meg akácfákat, amelyek olyan jó illatot árasztanak nekünk, hogy még kirándulni sem kell menni, itt van a kirándulás a folyosón. Maga is csak kiteszi azt az öreg matuzsálem hintaszéket, bámulja a hegyeket, mert idelátszik minden, igaz?

- Igaz - bólintott a hintaszékében Irma.

- Eddig láttuk a Gellérthegyet, a Citadellát, páholyból nézhettük az Alkotmány napi tűzijátékot, vagy Szent István napit, már az Isten se tudja minek mondják, tűzijáték ez is, az is, csak másképp hívják, láttuk a csodálatos, színes lövedékeket fölszikrázni a hegyoldalból, a tűzvirágokat meg kinyíló piros rózsákat, úgy pukkantak a hegy lábánál, mintha ott lettünk volna, na de ezután már semmit sem látunk, már csak a csücskét az egésznek emiatt a rohadt nagy ház miatt, nem igaz?

- De, igaz - állt föl Irma és kis kannából meglocsolta a virágtartóban a petúniákat és begóniákat.

- Ezek elpusztítják itt alattunk a hársfákat is, biztos elpusztítják, ide majd garázsokat építenek és kitépik a bokrokat is!

- Ez egy másik ház, Klárika -, nyugtatgatta Irma a szomszédasszonyát, de hiába.

- Másik ház, másik ház, kit érdekel, majd kitalálják, hogy ne legyen itt ez a zöld oázis nekünk, hogy ne legyenek fák meg bokrok meg gyönyörűséges aranyeső, jönnek ezek majd ide alánk is ... - bevágta a felmosórongyot a vödörbe és dühösen nézett a felettük már kétemeletnyire magasodó szembeni építkezésen sárga fém fejvédőben mászkáló, egymás felé üvöltöző munkások felé. - Hogy vitte volna el ezeket is máshová a rohadt kapitalistájuk! Jönnek ezek az idegenek, aztán azoknak építenek ide elénk. Hogy ne lássunk semmit. Hogy ne lássuk a János-hegyi kilátót, a Hármashatár-hegyet, hogy mi, itthoni angyalföldi proletárok már nézni se azt nézzük, amit mi akarunk, mert ők idejöttek! Majd ők nézegethetik a marha nagy lakóparkuk erkélyéről az egész budai hegyeket, erdőket, mi meg bámuljuk az ő rohadt nagy, fölénk épített házukat! Tavaly még a tűzijáték is itt pukkant nekünk, olyan volt mintha az orrunk előtt durrogtatnának, de ezentúl már csak a petárdák csücskét látjuk, ha egyáltalán fölmennek ennek a nyavalyás lakóparknak a tetejéig. Nem igaz, Irmuska?

- De, igaz.

- És mit fog majd látni ezentúl, ha itt üldögél az öreg hintaszékében? Semmit! A nagy büdös semmit! Majd a hegyek helyett nézheti ezeknek a jöttmenteknek az ablakait, nézheti hogyan öltözködnek a drága ruháikba, mit zabálnak, mikor kefélnek ...

- Na, de Klárika ... talán így mégsem lehet ...

- Nem kell itt ma már finomkodni! Hogy az Isten rohassza rájuk az egész lakóparkjukat. Hát maga nem lát a szemétől? ...

- De, látom, Klárika, csak hát mit tehetünk mi itt? Semmit. Nekik van pénzük, aztán ...

- Aztán látta mi van a másik sarkon? Ott is egy ugyanilyen nagy otromba lakópark. Tiszta gettó az egész. Körbevéve a bejárat falakkal, még elektromos üvegzáras kapu is van, tisztára bezárják magukat, mintha valaki elöl bujkálnának. Az egész környéket felrobbantották miattuk, mindent szétszedtek, lebontottak, most meg ide, a pofánkba belerakták ezt a förmedvényt, hogy az eget sem láthatjuk már! Csak a cafrangos erkélyeket a fejünk fölött! Még az isten szabad egét sem láthatjuk - újra bevágta a felmosórongyot a vödörbe, aztán magában morgolódva bement a lakásába és becsapta az ajtót, csak úgy zengett a függőfolyosó.

A szomszéd Klárinak igaza volt. Egyik délután, amint kisétált Irma a folyosóra a délutáni pihengetés után, már nem látta a messzi, házak fölé nyúló templomtornyot.

Egy hét múlva már nem látta a Hármashatár-hegyet, és a naplementét, amint a hegy domborulata mögött eltűnik a pirosas, rózsaszín korong.

Két hét múlva már az égen, az egykor nézegetett hegyek fölött megjelenő sarló alakú holdat sem látta, pedig estelente kiült az ajtaja elé és el-elbámészkodott a csillagos ég alatt a távoli sötétben csak sejlő hegyek köríve fölött felbukkanó hold felé. Most már azt is eltakarta előle az építkezésen az újabb emelet.

Másnap reggel Gizi, az egykori Elzett-lakatgyári munkásnő kilépett az Irma alatti függőfolyosóra, és az udvarra öntötte a teli hamutálat, éppen mikor Irma lenézett a mélybe, mert a folyosót söpörte az ajtaja előtt, aztán bement, hogy vásárolni induljon. Már tavaszodott. A kapukulcsot csak megszokásból csúsztatta a ballonkabátja zsebébe. A kulcsra semmi szüksége nem volt, mert két napja az egykori Elzett-gyári Gizi apró szögeket dugdosott a kapuzárba, mindenki tudta a házból, hogy csakis ő képes így elrontani a zárat, csak azért, hogy aztán megint szidhasson valakit, mert amióta másik rendszer van ezt annyira nem tudja elviselni, hogy mindig kitalál valamit, csakhogy a mérgét kiordibálja magából. Rendszerint a lépcsőházban. Most is lefelé ment már, amikor Irma elindult a negyedikről a lépcsőn. Amilyen lassan, óvatosan lépkedett a nyugdíjas Gizi a lépcsőn, annyira hangosan sipítozott, hogy Irma minden szavát hallotta: - A rosseb egye meg, állandóan összeszemetelik a lépcsőházat, az udvarra meg leszórják a büdös cigarettacsikkeiket! Csak tudjam meg egyszer ki az a rohadt alak, eltörném a kezét! A kapucsengő is folyton elromlik, összevissza csenget minden lakásban, sose tudják rendesen megcsinálni? Tiszta pénzkidobás volt ezt a felcsengetős hülyeség! Mindenki beszél bele egyszerre, az ember azt sem tudja, ki áll a kapuban, csak jönnek a reklámokkal meg ostoba kérdezősködéssel, hát én nem nyomom meg senkinek, én aztán nem engedek be senkit! Hogy eldobálják a csikkeket a lépcsőházban?

Ekkor ért a kanyarulatba Irma és látta, hogy a festett szőke hajú Gizi, a nyugdíjas munkásnő, aki korához képest mindig feltűnően kirúzsozta a száját, a szomszédjának, egy szintén nyugdíjas, egyedül élő műszerésznek beszél, aki a Váci úti AUTÓVILL-ben dolgozott, de már azt is lebontották és a helyén bank van meg kínai étterem, az öreg pedig tréningnadrágban, szatyrot tartva a kezében kicsit idegesen toporogva hallgatta Gizi szóáradatát: - Mindenki eldobálja a csikket a lépcsőházba és még az udvarra is kiöntök a hamutálat. Mert azt sem takarítja senki. Akkor meg minek fizetjük a közös költségbe a takarítót?! Na, minek, Erdős úr? - Mert azt is köll - válaszolta Erdős úr, de a festett hajú, piros ajkú, a ráncaiban mint omló vakolat megtört púderes arcú Gizi, oda sem figyelt, csak hadrikált tovább: - A pincébe se lehet lemenni, amióta állítólag kicseréltek valami nyomóvezetéket, mindenféle ócska vacak hever ott, senki nem takarítja, tiszta patkányfészek az egész. - Már nincsenek patkányok Pesten - mondta Erdős úr. - Persze most már mindent lehet, mert jól elszabadultak az emberek, hogy ez a kis gőgös kormányozta őket! Ez a kis Napóleon, bár tőlem akár kicsi is lehet meg kínai is, de ne legyen olyan beképzelt, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt! Csak föltartotta a gőgös fejét és papolt itt össze-vissza a hazáról, aztán megúsztatta a koronát a Dunában és ilyen-olyan stukatúrákról beszélt, az ember azt sem értette, mit mondott, de még most sem hagyja abba... - Irma ekkor ért hozzájuk, a szőkére festett Gizi meg rögtön hozzá fordult: - Ugye igazam van, Irma, mert most már magának is csak szebb kilátása lesz, hogy nem ez a kis görcs ül a miniszterelnöki székben?

- Milyen kilátásom lesz?

- Hát az erkélyről már nem azt a ronda öreg kopott házat látja majd, hanem egy modern lakóparkot. Jobb is a szemnek és itt az ideje, hogy épüljünk, mert tisztára öreg házak voltak körülöttünk. Na, maga jól kifogta Irma, szép kilátása lesz és legalább nem az a bűnbanda kormányoz, az a gyalázatos társaság, mert lopni azt tudtak, tőlem meg másoktól is. Gőgös pojácák voltak, de most végre megépülnek ezek a hatalmas házak.

- Már iszonyúan unom ezt a rajcsúrt, állandó gépzörgést, a betonkeverőket ... A szívem teljesen tönkrement és hiába járok az orvoshoz, azt mondja csak, hogy az idegességtől van - mondta csöndesen Irma.

- Na, csak ne panaszkodjunk - vágott közbe a festett hajú Gizi - örüljünk, hogy a mieink visszajöttek, legalább rend van, és nem lopkodják úgy a pénzt meg vesznek bányákat, vállalatokat és szőkítik az olajat ... Én már sok mindent láttam ott az Elzett gyárban, a fejesek ott is jól éltek, de ilyen csaló, szemét bandát, mint ezek voltak, ilyen nagyképű úri bandát még nem láttam. De most is csak provokálják a rendes rendőröket, sose férnek a bőrükbe. Ott a parlamentben forradalmat akarnak ezek csinálni ilyenkor tavasszal.

- Miért pont most tavasszal? - kérdezte Erdős úr, de látszott már nagyon mehetnékje van.

- Mert most jó idő van, meleg, akkor könnyebb az utcán randalírozni.

- Sietek - mondta az édes Irma és otthagyta az Elzett lakatgyári munkásnőt és Erdős urat, a lépcsőfordulóban.

Alig tett pár lépést az utcán, mikor a csökkent képességű Palika, a rokkant mamájával a földszinten lakó ötven év körüli, kissé alkoholista férfi állította meg: - Jaj, de jó, hogy jön, Irma néni, nézze csak meg, új listát állítottam össze, nézze csak! Itt az új környékbeli lakóparkokban lakók címlistája. Azoké, akik ott új üzleteket nyitottak és mindenféle vállalkozásuk van. Nézze csak meg, biztos jól választottam? - hadarta az enyhén fogyatékos Palika, aki az öreg rokkant anyjával már évtizedek óta, szinte minden nap, csak ordít, mindig ugyanazt ordibálja az anyjának, hogy zeng az összes függőfolyosó: - Nem tudsz kimenni a vécére? Hát menj már ki, mielőtt összepisálsz mindent! Nem pucolok tovább, nem én! ... Most meg miért nem mosakodsz meg? Én nem mosdatlak, mosakodj te! ... Miért nem mész ki előbb, ha érzed, hogy kell? Én nem pucolok folyton utánad! - ezt ordibálja szinte naponta a Palika, amit a függőfolyosóból nyíló lakásokban mindenki hall, most viszont az édes Irmának mutogatja a kezében szorongatott papírt, amin nevek, címek sorakoznak: - Nézze csak meg, Irma néni! Nézze meg, olvassa el!

Irma kézbe veszi, nézegeti a gyerekes, általános iskolai betűkkel írott neveket: "Ezüstpart Szépségszalon", "Cézár Fitness", Night Club Kft.", "Schön, könyvelés, adótanácsadás", "Real-Invest Kft.", "Öko Kft.", "Europateam Kft.", "Autóker Holding", "Europatourist", a külföldi ingatlanok specialistája, szabadon az egész világban".

- Mit akar Palika ezzel az Europatourist-tal, ami "külföldi ingatlanok specialistája, szabadon az egész világban"? - Hát az úgy van, hogy akik abban a jól őrzött parkházban laknak, biztos nyaralókat vesznek Spanyolban, Olaszban és aki ilyesmivel foglalkozik és ilyen puccos irodája van, az tud kérni ezt-azt azoktól, akik nála házat vesznek. Nem igaz? Azoknak csak van valamijük, amit ilyen szegénynek, mint én vagyok, adni tudnak, nem igaz? - Hát, lehet - mondta bizonytalanul Irma és sajnálkozva nézte a Palika kopott, piszkos farmernadrágját. - Ide írtam a címem is - folytatta Palika, - ha akar az a külföldi ingatlan specialista, tudjon értesíteni. Aztán csak átugrom hozzájuk. Az a nagy parkház is olyan, mint ami itt épül velünk szemben. Ezek a házak olyan gyönyörűek, tetszett már látni őket? Csupa üvegerkély, nagy ablakok, még a falak is műmárványból vannak, azt mondják. A hatalmas erkélyeken cserepes virágok, tisztára, mintha szanatórium lenne. Tetszett már látni? Tessék egyszer körbesétálni, irtó szép lakások és nem ilyen szegények laknak majd bennük, mint amilyenek mi vagyunk. Tessék a címeket nézni, jók lesznek?

Palika magánpiár tevékenységet folytatott, nem volt szüksége reklámfőnökre, menedzsmentre, igazgatósági tagra, önmaga volt főnök és beosztott, adminisztrátor és befektető, csak papírra és golyóstollra volt szüksége. Levelekkel irányította a ruhák, konzervek üzletmenetét eleddig a környék vállalati címein keresztül, de most az új lakóparkokat is kinevezte céltámogatónak, hiszen maga volt egy személyben a merkantiltőke, uzsorakamat és a tőkeszegény csődeljárás.

- Itt a kísérő levél, ezt is tessék elolvasni, feltétlenül - nyomkodta Irma elé a kezében tartott borítékot. - Nem érek rá -, mondta Irma és idegesen igazgatta a szatyrot a karján. - De azért csak tessék olvasni. - Sietek. Mi van benne? - Hát az, hogy anyuval élünk mi szépen, csak szegények vagyunk és mindketten rokkantnyugdíjasok, így hát bármilyen ruhát, élelmet elfogadunk. Hát ez van benne. - Jól van, küldje csak el ezeknek, Palika, az Isten biztos megsegíti. - Csak az a baj, hogy nem tudom bedobni, mert ott nincsenek postaládák, hanem bent az üvegajtók mögött portásfülkék azokkal a nyírott fejű, egyenruhás pasasokkal és a postaládák is csak ott belül vannak. Oda meg nem tudok bemenni. Így hát bélyegre is költeni kell. Ez a baj, Irma néni, maga édes - és Palika a kapu felé lassan kacsázva elindult, Irma pedig azon kezdett gondolkodni, mit is kell vásárolnia.

Amikor hazament és kipakolt a szatyrából, hirtelen eszébe jutott, megnézi ő is végre ezeket a lakóparki házakat, ahogy a Palika mondta. Körbejár egy kicsit, ha már vele szemben is elveszi egy ilyen erődítmény az évtizedes kilátást.

Az utcán fel-felnézett az újonnan ragyogó haloványzöld napszemüvegekre emlékeztető fényvédő üveggel körbekerített erkélyekre, egyiken, másikon már fehér székek, asztalok, óriás cserépben tuják díszelegtek. Nagy bátorsággal az egyik ház szépségszalon és fitness-terem közötti üvegajtaján belépett és gyorsan a szemközti lépcsőhöz vezető másik üvegajtó felé indult, mintha ott lakna, figyelembe sem véve a tőle pár méterre álló portáspult mögött ülő, felnyírt hajú biztonsági őröket. Az üvegajtó berregett, és ő fölment a lépcsőn. Kint az udvaron dísztéglákkal kikövezett utak vezettek a lépcsőházak ajtajaihoz, magasított, terméskővel körberakott dombocskákon virágcserjéket ültettek, középütt szökőkút ágaskodott, de még nem spriccelt belőle a kék csempékkel kirakott medencébe a víz. Gyorsan, mintha menekülne vagy csak keresne valakit a frissen mázolt fehér ablakokon végig pásztázott a tekintetével és körbejárt a díszkövekkel kirakott utakon, aztán a kijárati üvegajtón, a portáspult mellett kisietett az utcára. Ott, az oszlopokkal körülvett bejárati ajtó mellett megnézte a névtáblákat: "Ogenaszján Irina" - olvasta, meg "Wolfgang Strauss", "Jacques Verduin", "Blumfeld Sandy és Vera Braun", "Rami Amir", "Deni Alhadet", "uszoda," "szolárium" "recepció", "Osaiybovo Dávid", Yizhag Ben Ezra" ... és elvétve egy-egy magyar nevet is talált: Bognár, Galambos, Szekeres, Mártonffy ... - És az édes Irma megint fölnézett a zöld üveggel takart, leanderekkel, tujákkal, díszcsalánokkal díszített erkélyekre, aztán a másik lakóparkhoz sétált, ott is a névtáblákat olvasgatta és rájött, hogy egy bizonyos Grünwaldnak itt is meg ott is van lakása, meg egy Björn Wetterlinnek és Avraham Levinek is, aki viszont az egyikben a Feigenbaum Alice-szal lakik együtt.

Ekkor úgy érezte megint hevesen kezd dobogni a szíve, a lábai elgyöngülnek, homlokán apró verítékcsöppek nedvesednek, és gyorsan haza indult, hogy bevegye a gyógyszerét.

Néhány héttel később, a nyári estében a függőfolyosó betonkoszorúi közé erősített műanyaglapok alatt, a szomszéd kertből a szil és kőrisek mellett a hársfák mézelő virágainak illata szállt föl a negyedikre, oda, ahol az édes Irma vacsora után kiült a gőzzel hajlított, fakeretű szecessziós hintaszékbe.

A szíve megint össze-vissza kalimpált és érezte, teljesen elgyöngül a teste, a feje is furcsán bizsereg, miközben nézte a már elkészült szemközti lakópark csillagos ég felé tornyosuló sarki házának hatalmas tetőteraszait és a ház sarkán kiálló vasgerendákra erősített félköríves üvegtetőt, amint eltakarta előle a csillagos ég nagy darabját. Elképzelte, hogy a három emelettel az övékénél magasabb épület mögött, valahol a messzeségben ott van a Citadella, a Széchenyi-hegyi adótorony, a János hegyi Erzsébet kilátó, ott vannak a budai hegyek, az erdők, amiket már soha többé nem fog látni.

Megint hirtelen nagyot szúrt a szíve, aztán erős szorítást érzett, mintha présbe zárták volna az egész mellkasát és szaporábban kellett levegő után kapkodnia. Besietett, nyelve alá tette a nitromint tablettát, és kint a folyosón visszaült a hintaszékbe, a sarokban faállványokon sorjázó virágcserepek elé. Megint az ég sötét kárpitjára nézett, az előtte magasodó új háztömb körvonalai fölött a csillagok felé. Furcsán, tompán ismét nyomást érzett a fejében. Úgy érezte, mintha kilépne a testéből, mintha fent lebegne a csillagos ég alatt, amit eltakart előle a lakóparki sarokház, mintha elröpülne az épülettömb fölött. Ott ült az anyjától örökölt, gyékény fonatú hintaszékben, de mégis mintha a túlsó ház fölé röpülne, úgy érezte.

Megijedt. Szíve nagy dobbanásokkal lüktetett. De mintha ez más valakinek a szíve lett volna.

Ő ott lebegett a csillagos ég alatt, sőt, már a Duna, alul sötéten kanyargó víztükre fölött, át a Margitszigeti Víztorony felé, ott lebegett a sziget hatalmas platán- és tölgyfái fölött, aztán mintha az egykori bolgárkertészek földjei felé szállna, a Rákos-patak keskeny kis vízcsíkja fölött a középkori halászfalu helyére épített lakótelepi dobozházak irányába, aztán nagy ívben, a csillagos ég alatt a Jánoshegyi Erzsébet-kilátó felé fordulna röptében, majd a budakeszi erdők fái között suhanna, s közben az jutna eszébe, hogy mi is volt szép az életben: egy hajókirándulás Visegrádig és vissza a férjével, egy ajándékba kapott kifaragott virágokkal keretezett hatalmas tükör, a sok együttalvás a férjével, miközben egymás kezét fogták a takaró alatt. Mi is volt szép a lumpenprolikkal, munkásokkal lakott földszintes házak között, a nagy gyárak szomszédságában?

A szíve megint erősen dobbant egyet, ő pedig mintha újra kilépett volna önmagából a hevesen dobogó szíve tájékán. Mintha ott egy nyiladék nyílna, s azon a kijáraton lépne ki a testéből, de mégis a hintaszékben ülne ott a függőfolyosón és a szív alakú levelek között a hársak bogernyős virágainak illatát szippantaná be nagy lélegzetekkel.

Kettészakadt.

Nem tudta, hogy most a hintaszékben ült vagy a Margitsziget fáinak sűrű, sötét lombkoronái fölött lebeg. A szembeni lakóparki sarokház, égből kihasított tömbje fölé szállt, s onnan nézte a csillagos eget vagy a függőfolyosó billegő hintaszékében ülve dobbant szíve vészjóslóan nagyokat a mellkasában.

Kettészakadt.

Pedig érezte, hogy ott ül a hintaszékben, még reccsen is alatta az öreg, gőzzel hajlított, majd százéves fakeret, az apró, rácsos gyékényfonat, de mégis kint volt a testéből.

Hűs szellő libbent a házak között, föl a negyedikre, a függőfolyosóra, megcirógatta az arcát és annyira félt, hogy föl akart állni, de nem tudott. Nem mozdult a teste. Mintha nem lett volna ő maga a saját testében.

Úgy érezte csak szállt a csillagos estében és surrant a budakeszi erdő fái között, míg hirtelen a Dunaparton találta magát, a Marx szobor nélküli téren, ahol a szobor helyén egy szökőkút csobogott és a férje is ott állt, a kezét nyújtotta felé, integetett, hogy jöjjön hozzá, de ott álltak mellette a Luxor Kávéház és a Góbé vendéglő törzsvendégei is, az aranykoszorús kardműves pedig pont a férje mellett és szinte egyszerre léptek közelebb hozzá és azt kérdezték: - Boldog voltál, Irma, te édes?

Születésünkkor már halálra vagyunk ítélve. De hogyan és mikor halunk meg?