Arcvonások

2008. július 1. Arcvonások ( Kossuth Rádió )

Szerkesztő - riporter : Kondor Katalin

- Volt rádiós kollégát köszöntök itt a stúdióban, Györffy László író - újságírót. Három köteted is megjelent az idei könyvhétre. rangos írótársak méltatták ezeket az írásokat. Ha jól számoltam, túl vagy a 25. könyveden.

Megmagyarázható az, hogy mostanában miért szaporodtak meg a közéleti írásokat tartalmazó dolgozataid?

- Bocsáss meg, egy picike kiigazítást hadd tegyek: nem vagyok újságíró, csak publicista.

- A rádiósok mind újságíróknak vallják magukat.

- Én rádiós is úgy voltam, hogy elsősorban íróként mondtam írói jegyzeteket a rádióban még annak idején, amikor Németh Miklós Attilának volt a műsora vasárnap délután, illetve volt a Vasárnapi újság. Tehát én csak íróként szerepeltem a rádióban gyakorlatilag, úgy, hogy inkább publicistának mondanám magam. Hogy megszaporodtak-e az írásaim, azt nem tudom, mert azt hiszem, hogy éppen ez a könyvheti három könyv bizonyítja, hogy azért én a szépirodalmat elég erősen művelem, hiszen a három megjelent könyvből kettő szépirodalom. Az egyik egy Szent Lőrinc freskója című novelláskötet, ami novellákat tartalmaz, és Fekete Gyula Kiadójának az Örökségünk sorozatában pedig az Életmű válogatásom jelent meg, tehát az is szépirodalom. Mindazon regényekből, novellákból, hangjátékokból, amelyek eddig - a 35-36 éves írói pályámon összegyűltek. Erre kért fel Fekete Gyula, hogy tegyem össze abba a sorozatba, ahol Szabó Magda, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor és a többiek vannak. Sütő András például. A lényeg az, hogy a szépirodalmat én erősen művelem.

- Azért nem fogunk összeveszni, már olyan szempontból se, hogyha valaki megnézi az életművedet, amit - utaltam rá, már jócskán túl vagy a kéttucat könyvön, és bizony az utóbbi időkben nagyon sok köteted jelent meg ezekkel az említett publicisztikákkal, amelyek mind-mind közéleti írásokat tartalmaztak. Én a kérdésemre várok választ, hogy mit gondolsz, hogy mi indította ezt el benned?

- A kérdésedre nagyon konkrétan azt válaszolom, hogy a rendszerfordulás óta - én ezt így szoktam mondani - úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak - én korábban is próbálkoztam, de nem sok sikerrel, mondjuk az Élet és Irodalomnál, vagy egyéb lapoknál-, hogy írjak publicisztikát, de ennek mindig az lett a vége, hogy jó néhány mondatot ki kellett volna húznom, amit persze nem tettem meg.

- Azután, miután már megszűnt a cenzúra, hivatalosan?

- Már mikor szűnt volna meg a cenzúra?

- Hivatalosan 1990-ben, aztán nagyon megszűnt.

- Hát, mondjuk ironikusan, mondhatjuk valóban. Lényeg az, hogy én még 1990 előtt próbálkoztam vele, tehát az úgynevezett cenzúra megszűnése előtt, és természetesen én visszavettem ezeket, az írásokat. Én írtam akkor is publicisztikát, elvétve, mert csak éppen, hogy átment. Na most 1990 után ugyanez történt. Valóban harcot kellett vívni még az Antall-kormány idején is - 1990- és 1994 között - egészen konkrétan a lapot most nem akarom megnevezni, de mondjuk úgy, hogy nemzeti oldalon álló lapokról van szó - nem is egyről -, ahol kifejezetten harcot kellett vívni azért, hogy egy-egy publicisztika megjelenjék, mert az illető, hogy úgy mondjam, jobban félt, mint a volt ott maradt kommunista vezető-főszerkesztő. Ez egy tipikus esete az akkori időknek, mert ő, a volt kommunista vezető szeretett volna átállni, ezért megengedett egy-egy erősebb kifejezést, vagy pontos meghatározást. Arról a korról beszélek most, az Antall-kormány idején, 1990-1994 között. De az ő beosztottja az jobban félt, mert ő nem tudta még, hogy hogy is kell helyezkedni. A főnöke már tudta, ő még nem. És ő inkább visszaadott kéziratot, például, hogy belehúzgált, miközben a főnöke azt mondta, hogy nincs ebben semmi. Persze, mert ő szerette volna bizonyítani, hogy ő bizony már másképpen gondolkodik, mint ahogy tíz évvel korábban.

- Magyarul, te most azt mondtad ki, hogy a legtöbbünkben a belső cenzúra, az öncenzúra megszűnt.

- Hát a médiumokban - és én most az írott médiumokról beszélek-, sajnos, azt kell mondanom, hogy nem szűnt meg.

- Én viszont arra a kérdésre mégiscsak szeretnék választ kapni, hogy benned mi indította el a közéleti érdeklődést, annyira, hogy voltak évek, amikor- legalábbis az olvasó számára úgy tűnt, hogy szépírói munkásságod háttérbe szorul a publicisztikai kötetek mögött. Tehát mi volt az, amikor azt mondta Györffy László, hogy most ezt én megírom, ezt a politikai jelenséget? Nem szépirodalmi köntösbe ágyazva, hanem újságírói módszerekkel?

- Azért jelentkezett ez nálam, mert 1990 után én, mint MDF alapító voltam az első százak között, és azonnal és nagyon hamar kiléptem az MDF-ből, ahogy párt lett. Így kezdődött, mert azt mondtam, hogy egy alkotóművész ne legyen semmilyen pártnak a tagja. És igazam volt abból a szempontból is, jó néhány olyan jelenséget megírhattam - megint csak nem mondom a lapokat, teljesen mindegy, folyóiratokat, tehát különböző helyeken, amelyek rávilágítottak arra a nagyon zavaros, nagyon zagyva, és meg kell, hogy mondjam, olykor rendkívül gyanús körülményekre, amelyek 1990 és 1994 között szellemi, kulturális téren itt alakultak. Vagyis ha én egy pártember vagyok, tehát mondjuk az MDF pártnak a tagja, akkor feltehetően a pártfegyelem rám is vonatkozik, és azt mondják, hogy ejnye-bejnye, ezt, meg azt nem szabad megírni, vagy nem lehet, mert a pártfegyelem azt mondja, hogy...

- De ilyenkor egy íróembernek - jelentős képzavarral élve - viszket a tolla?

- Abszolút. Teljes mértékben. Nagyon jó a fogalmazásod. Mert egyszerűen arról van szó, hogy ekkor kezdtem el, ahogy te mondtad, nagy vehemenciával írni a publicisztikáimat, amik - hozzá kell tennem - nem napi politikák voltak. Például volt egy cikk, ami nagyon nagy botrányt váltott ki, Agytakarítás volt a címe, és ez az Agytakarítás című dolgozat arra vonatkozott, hogy a sajtóban és a szellemi életben - nemcsak a sajtóban - ott maradt régi nomenklatúra emberei abszolút irányítanak. Abszolút nagytakarítanak. Na most erre aztán mindenféle támadásokat kaptam. De ez most lényegtelen. Csak jelezni akartam, hogy nem személyekre szólott ez a fölhördülés, amelyeket én írtam, vagy jellemzések, hanem arra a korszakra. És azért egy picit elhíresültem, ahogy te fogalmaztál. És még valami, igazad van, én nyolc darab kötetet írtam a rendszerfordulás óta, tehát mintegy végigkísérve a mai napig - ugye az idei könyvhéten van a nyolcadik ilyen publicisztikai kötetem, ami a Püskinél jelent meg. Tehát valóban igazad van, ez egy kissé ismertebbé tett, inkább így mondanám.

- Én viszont azt kérdezném, hogy sokan azt mondják, most, hogy elérkeztünk a 2007/2008-as nem könnyű évekhez, hogy annyira fáradtak az emberek, hogy nem szeretnek már a napi gondokról olvasgatni. Ezt te, hogy látod, hogy érdekel ez még valakit?

- Nem. Nem érdekel. Teljesen így van.

- Akkor azt is kérdezhetném, hogy miért írod?

- Teljesen jogos a kérdésed. Valóban abszolút napi gondokról írok. Hogy ez kit érdekel? Én azt mondom, hogy kutya kötelessége egy íróembernek, még ha szépíró is elsősorban, vagy annak tartja magát. Kosztolányiék annak idején éppen úgy írtak ezekről, a dolgokról - most csak hirtelen ez jutott eszembe -, vagy mások, vagy Nagy Lajos, hogy az ő nevét említsem, és nem érdekelte őket.

- Az kordokumentum.

- Pontosan így van. Na most kimondtad a bűvszót. Kordokumentum, amit én írok, és ezért írom.

- Az egyik méltatód, Fekete Gyula író nagyon szépen fogalmazta meg ezeknek a közéleti írásoknak az értelmét az egyik fülszövegen. Idézem: "Vannak korok, amelyek túltesznek minden fantázián, de csak írói közvetítéssel érlelődhet belőlük történelemalkotásra serkentő tananyag." Magyarán, ezt már én teszem hozzá, egy író, egy értelmiségi, ha formába önti az élet visszáságait, és elmagyarázza az okokat, az eredőket, akkor az embereknek segít megérteni a körülöttük lévő világot, és akkor képesek lesznek talán alakítani is a sorsukon, hogyha értik.

- Pontosan így van. Tehát azért is írom, hogy valamelyest megmagyarázzam nekik azokat a rendkívül bonyolult - látszatra bonyolult, egyébként elég egyszerű, cinikus, visszataszító politikai és egyéb társadalmi húzásokat, amit most az elmúlt esztendőben itt művelnek velünk. Ha egy kicsit világosabbá teszem az összefüggéseket, akkor azt hiszem, hogy megértik jobban, jobban figyelnek rá, és akkor, amikor el akarják szédíteni őket, hozzáteszem, különböző utcai kivonulásokra. Most teljesen mindegy, hogy itt jobb- vagy baloldalról van szó - jobb híján ezt a szót használom-, hanem egyszerűen tudják, hogy hova mennek, tudják, hogy miért mennek, legyen önálló véleményük, ne csak menjenek ki és hőbörögjenek, hanem legyen céljuk, és változtatni csak úgy lehet valamin, ha tudom előre, hogy mi az a cél.

- Meg mi a rossz.

- És mi az a rossz. Egyáltalán mi az a rossz, amiért én kimegyek az utcára. Tegyük fel. Hogy mi az a rossz, amiért hőbörgök a közértben, a kocsmában, stb., Na most ezek az összefüggések, azt hiszem, rávilágítanak erre, és ahogy Fekete Gyula bátyánk fogalmazott nagyon pontosan, valóban arról van szó, hogy az összefüggésekre derítek fényt. És még valami, ami nagyon fontos: nem egyszer azt szoktam mondani, hogy azoknak a tapasztalatával, vagy annak a generációnak a tapasztalatával, amelyik majdnem úgy néz ki, hogy utoljára tudott az elmúlt fél évszázad magyar történelméből valami olyat, amit most ma már nem nagyon tudnak. Lévén, hogy mi 1945-ben a háború alatt kisgyermekek voltunk, tehát valamit tudtunk a bombázásokról, 1956-ban meg már kicsit részt is vehettünk.

- Te is.

- Én magam is, igen. Én magam is részt vettem, meg is írtam a könyvet. De ez most nem a reklám helye. Szóval megírtam erről a könyvemet. Meg is kaptam annakidején ugye a büntetésemet, egy kis vizsgálati fogsággal, még szerencse, mert még a szerencsések közé tartozom.

- Ez az egyéb kategóriával.

- És az egyéb kategóriával, igen, mert abba soroltattam be, és így nem tanulhattam oda tovább, ahová akartam, de most ez mindegy. Lényeg az, hogy tönkretették az életemet, természetesen. De nemcsak az enyémet, hanem többekét. Vagyis annak a korosztálynak, aki aztán megérte a 68-at, ami egy nagyon furcsa nyugati álforradalom volt, mert végül is kiderült, hogy akik akkor hősök voltak, ott a forradalmárok nyugaton, azok ma benn ülnek a különböző parlamentekben, mint dúsgazdag emberek. Ez sajnos így szokott lenni, igen. És hát megértük ezt a 89-90-es rendszerfordulást, ami aztán végképp, a mi közel 50 éves korunkban váratlanul ért bennünket, mert elképzelhetetlennek tartottuk azt, ami bekövetkezett. Az, hogy semmi se történik. Sőt, egyenesen, néha-néha azt kell mondanom, hogy még a Kádár-korszakban voltak jelenségek, bármilyen szomorú, de igaz, amelyek közgondolkodásilag nézve jobbak voltak. Tehát jobban foglalkoztak a közzel, mert most teljesen egy ilyen magára hagyott újkapitalista őrület folyik, amikor is az álliberálisok - én így nevezem őket, mert nem liberálisok - hihetetlen módon szórják tévtanaikat, mondhatnám azt is, hogy Magyarországot kísértet járja be, az álliberálisok és a volt nomenklatúrások kísértete, és ez olyan hétköznapi helyzetet eredményez, hogy teljes a zűrzavar a fejekben, nem tudják a fogalmakat, és a mi életünket pedig - hogy mondjam - totálisan tönkretette, mert 50-60 éves korban- 60 után pláne - azért már az embernek egy kicsit nehezebb az élete, mint mondjuk 25-30 éves korában.

- A Kis magyar átnevelő tábor című közéleti írásokat tartalmazó kötetben azt írod, hogy " A 21. századi globalizátorok a mi hazánk műveleti területén terepgyakorlatot folytatnak a magyarság rovására." - nem gondolod, hogy a globalizátorok mindenütt ezt csinálják?

- A globalizátorok mindenütt azt csinálják, csak a különbség, hogy egyes országok, akár mondhatnám a volt Szovjetunióhoz csatolt országokat, tehát a Szovjetunió körébe tartozó országokat - Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot-, mindegyiknek a jelenlegi volt nomenklatúrás vezetői nemzeti alapon gondolkodnak. Most lehet, hogy ez nekünk nem tetszik, lehet, hogy bennünket utálnak a szlovákok, mint ahogy ez így is van, vagy a csehek...

- De alakítják a saját nemzetüket.

- De a saját életüket. Én megmondom őszintén, nem ítélem el. Persze hát egy fasisztoid gondolkodást abszolút elitélek, de azt, hogy valaki a saját nemzete érdekeit tartja szem előtt, azt én elfogadom. Hiszen miért ne így lenne? Magától értetődik, hogy én nemzeti politikus vagyok, akkor az ország érdekeit tartom szem előtt. Nota bene, pláne, ha az EU-ba lépek be, ahol igenis követelni akarom - lásd korábban a lengyeleket, ami elég nagy vihart kavart, éppen a németek részéről, hogy mennyire erősen védték a saját jogaikat a lengyelek. Hát a lengyel katolicizmusról nem is beszélve, hogy az milyen összetartó erő. Tehát mindegyik ország másképpen áll ellent ennek a globalizációnak, de ellenáll. Mi nem.

- Miért, szerinted?

- Nagyon, nagyon rossz vezetőink vannak, nagyon, nagyon rossz politikusaink vannak, hihetetlen módon, és most nem akarok itt jobb-baloldal...

- Megszokták a csatlóslétet?

- Az az érzésem, hogy nem a csatlóslétet szokták meg, hanem azt a taktikázást és túlélési technikát, amit állítólag szerintük Szent Istvántól kezdve már így kell csinálni. Tehát ez a nagyon ostoba beidegződés, hogy mi kelet és nyugat között vagyunk, és ezért nekünk igazodnunk kell mindkét oldalra. Tehát keletre, nyugatra. És egy igazi politikusnak, de hagyjuk a politikusokat, bármilyen poszton lévő embernek, akinek van egy kicsi posztja, annak a vérében van ez a túlélési technikák kitalálása. Ez az igazodási agyrém. Hogy neki igazodnia kell, mert kicsi nép vagyunk. Tehát muszáj túlélni.

- Na, de akkor ugyanezt elmondhatnánk a csehekről. Még kisebb nép.

- Hát látod. De nem mondják el, mert a csehek szellemileg magas rendű, kultúrált nép. Hát persze mi is az vagyunk, csak a mi embereink, akik különböző posztokon vannak, állandóan ezt a túlélési technikát forszírozzák. Még egyszer mondom, Szent Istvántól kezdve, és hát Szent Istvánt jó alaposan félreértik. De egy biztos, hogy azt bizonyos híres mondását, ami az országra vonatkozik, hogy többnyelvű nemzet, ugye tudjuk az idézetet, sokkal erősebb, meg az idegeneket befogadó. Hát itt egy egyszerű félrefordításról van szó, ma már tudjuk, mert a kúria szó a valójában a király közvetlen környezetét illeti - latinról beszélek, a fordításból-, és nem az országot. Tehát nem az országnak kell befogadóan gondolkodnia, hanem a vezető rétegnek kell azon gondolkodni, hogy ne legyen olyan mértékben idegenellenes, vagy legalább is fogadja be a jót, az okosat, a magasabb rendűt, és nem mindenféle alacsonyrendű idegen kultúrát.

- Jó, de azt látom, hogy nagyon sok íróember és más gondolkodók is, mostanában sokat törik a fejüket azon, hogy miért vagyunk mi ilyenek, hogy a nemzeti értékeinket sem tudjuk igazán megvédeni, miközben az elmúlt 50-60 évet illetően, vagy még többet is, hasonló sorsot megélt országok ezt meg tudják tenni. És ennek keresi az ember a pszichológiai titkát. Azt hiszem, hogy e nélkül nem lehet tovább lépni a megoldás irányába, hogy nem nevezzük nevén a dogokat, hogy mi baj van itt az emberekkel. Megszűntek gondolkodni?

- Azt hiszem, hogy a minapában elhunyt Sánta Ferencet kell idéznem. Sok-sok évvel ezelőtt , lehetett 10-15 éve talán, amikor azt mondta nekem egyszer egy véletlen találkozásnál, kicsit beszélgettünk, hogy az ország, amelyik most Magyarország, Európában a legzüllöttebb - erkölcsi értelemben -, a legkiszolgáltatottabbá vált, a nép a legteljesebb mértékben elbutult, olyannyira, hogy az az érzése - és ő köztudottan baloldali ember volt, vagy legalább is most így mondanánk, hogy inkább baloldali ember-, hogy a háború után, ha most lenne a háború után,ez a nép lenne, akkor nem biztos, hogy sikerülne 3-4 év alatt helyreállítani az országot úgy, ahogy annak idején. Lélektanról van szó. Most mindegy, hogy koalíciós idők voltak, meg a Rákosiék jöttek. Itt az emberek belső tartásáról van szó, amelyik érezte, hogy össze kell kapnia magát, mert hát egy szétbombázott országról van szó, és egy szétvert életről. És 3-4- 5 év alatt valahogy összekaparták magukat. Tudjuk, hogy mi következett: Rákosi-korszak, stb. De most nem ez a fontos, hanem, hogy lélekerő volt bennük.

- De miért ment el? Mert ugye az a következő kérdés, hogy miért ment el a lélekerő?

- Azt hiszem, azért ment el, mert teljesen felkészületlenül érte a magyar lelkiséget. És a magyar lelkiségnek van egy alaptulajdonsága, ami egy kicsit az európaiak számára is talán ez a mi keleti vérünk. Kicsit furcsa, de nagyon-nagyon nagy a tűrőképességünk. Kicsit olyan, mint annak a drága jó szürke szarvasmarhának ott a Hortobágyon. Borzalmas rideg marhatartáson élő emberek vagyunk, nagyon sokat tűrünk.

- És aki ezt tudja, a ki tudja használni?

- Pontosan erről van szó. Tudják, hogy a magyarok ilyenek. Rettentő sokat tűrnek. No most egy dolgot felejtenek el, illetve nem felejtik el, még ezt is számításba veszik, hogy csak arra kell vigyázni, hogy ez a bizonyos - már bocsánat a hasonlatért - szürke marha - most a szimbólum kedvéért mondtam - nagyon szép. A magyarok is szép asszonyok és szép férfiak. Ezt is hozzá kell tenni. Minden európai mondja egyébként. De vannak, voltak bizonyos helyzetek, amikor bizony elege volt a dolgokból. Na, most amikor egy ilyen több mázsás szürke marha megindul mérgében, akkor bizony ott baj van. Na most itt erről van szó, hogy ezeket a fellángolásainkat - de ez évszázados történelmi dolog már - számításba veszik, és amikor valami módon azt a - megint csak szimbólumként mondom: amikor egy ilyen kormos bikát (kormos a szemük körül az a fekete folt, ezt hívják kormos bikának) megfékeznek hatalmas erővel, akkor utána az lenyugszik, és megint egy darabig csönd van. Szóval béklyóba verik (béklyónak hívják azt, amit a lába közé raknak, hatalmas, nehéz koloncokat), tehát velünk is ez történik évszázadok folyamán. Most visszamehetünk nagyon messzire, de azt hiszem fölösleges, maradjunk 56-nál, és a további éveknél. Egész egyszerűen velünk ezt meg lehet csinálni. Kiismertek bennünket. Ha szabad ezt mondanom. Vagy kiismerhetők vagyunk.

- Van egy másik természettudományi megfigyeléssel alátámasztott gondolatsorod, a Magyar delfin című írásodban: "A világ is pontosan érzékeli már jó ideje fizikai és szellemi elnyomatásunkat. Példaként említsük csak meg, hogy a 2006. júliusi Die Pressében (bécsi újság) már azt írták: "1989 óta nem volt a magyar kormányfőknek olyan mértékű hatalomkoncentrációja, mint most Gyurcsány Ferencnek. Egyik miniszterelnök sem épített fel olyan hatalmi apparátust, mint a régi-új kormányfő. A nemrég hivatalba lépett balliberális MSZP-SZDSZ kormányzatban minden szél Gyurcsány kezében fut össze. És azóta eltelt már egy esztendő, a hatalom teljes kiszolgáltatottságában, még elképesztőbb intézkedésekkel. Ezt pedig úgy hívják, hogy diktatúra. De mit teszünk mi? Semmit. Olykor egy-egy tüntetéssel próbáljuk jelezni ellenállásunkat. Mi vagyunk a magyar delfinek. Köztudott ugyanis, hogy gyilkos módon vadásszák a bálnákat, és a delfinek egy-egy megsebesült óriás körül úszkálnak, próbálják felfelé nyomni a vizfelszinre, de ugyanezt teszik, ha közülük sebesül meg valamelyik társuk. Sőt, a vízbeesett, mondjuk részeg gyilkos bálnavadászt, és ez a lényei tulajdonság, ösztönüktől vezérelve, szintén a felszínre emelik, aláúszva a hátukon tartják. A saját és vizitársaik gyilkosát. Mi nem ugyanezt tesszük? Mi, magyar delfinek. " Eddig az idézet. Először azt kérdezem, hogy honnan szedted, hogy a delfinek így viselkednek?

- Ez egy természettudományi tény, hogy a delfin így viselkedik. Rengeteg hajós megfigyelés bizonyítja ezt, hogy a delfinek olyanok, mint ugye az Újfunlandi kutya is, amelyik szintén mindig beszalad a vízbe, és kimenti, ha valaki belefullad.

- Bizony, ebből nagyon mulatságos történetek kerek3dnek. Mert azt is kimenti, aki nem fullad bele.

- Így van. aki csak úszkál, úszni akar, és a kutya berohan, akkor lökdösi kifelé. Ez így van. A delfinnél - mondom, számos hajóstörténet szól erről, hogyha valaki a hajóról beleesett, akkor a delfinek, nem is egyedül, hanem csapatostul mennek oda, és megpróbálják lökdösni fölfelé a felszínre, sőt ketten összeállnak, és a hátukra fektetve viszik a vízen. Méghozzá oda a hajóhoz, amelyről leesett. Tehát itt, azt hiszem, nem mondok semmi újat azzal, hogy a delfinagy olykor úgy tűnik, fejlettebb, mint az emberi agy.

- Igaz, hogy akkor az az elméleti kérdés is feltehető, amire belátom így már az elején, hogy nehéz válaszolni, hogy miért is vagyunk ilyenek? Mert, ha ilyenek vagyunk, ilyen segítőkészek, meg ilyen naivak, mint a delfinek, hogy saját maguk ellen is képesek megmenteni egy vérző társat, vagy bárkit, akkor bennünket szeretni kéne mindenkinek, például itt a környékünkön. Ellenben, tudjuk, hogy vannak sokan a szomszéd népek között, akik nem szeretnek bennünket.

- Erre kérlek szépen egy nagyon egyszerű dologgal, válaszolok: köztudott dolog az, hogy az emberrel előfordul, bár én a magam részéről igyekszem, egész életemben igyekeztem elkerülni, de azért ismert dolog az, hogy az ember néha pénzt kér kölcsön valakitől, és esetleg azt meg is kell adni. Hát hogy finom legyek. De nemcsak pénzkölcsönzésről van szó, hanem egy jótéteményről, egy segítőkészségről, egy gesztusról. Valakinek jót tettél, és mit gondolsz, mi történik?

- Elkezd utálni.

- De halálosan. Pontosan azért, mert tartozik neked valamivel. Egy belső lelki, szellemi dologgal tartozik. Hát most a pénzt hagyjuk. De mindegy, maradjunk jótéteménynél. Elkezd kerülni. Tudniilik úgy érzi, hogy adósod neked, szellemi, lelki értelemben adósod. Na most ettől van a baj, hogy itt a környezetünkben - hadd se soroljuk fel most ezeket, a nemzeteket, nációkat.

- Ez a lelki jelenség dominál.

- Így van. Tudjuk, hogy kik vannak körülöttünk. Halálosan gyűlölnek bennünket, mert mi jót tettünk velük. Nota bene, olyannyira jót tettünk, hogy a monarchiában, ami tulajdonképpen Európai Uniónak is nevezhető. Szerintem, de nem akarok a mélyére menni, mert önmagában az egy kis Európai Unió volt az Osztrák-Magyar Monarchia. Abban az időben igenis volt olyan - nem, hogy volt, voltak olyan népek, amelyek nagyon jól érezték magukat. Hát arról az egyszerű dologról már nem is beszélve, hogy a Tordai Országgyűlésen, 1566-ban meghozták az első európai, úgynevezett vallási türelmi rendeletet, amely ugye tudjuk, hogy minden vallásnak teret enged, és ez, kérem tisztelettel, 19 évvel korábban volt, mint hogy az a híres Szent Bertalan éjszaka megtörtént, amikor gyilkolászták vallásukért egymást az emberek Franciaországban, tehát a nagy Európában. Tehát mi akkor fejlettebb szellemiséggel rendelkeztünk. Most ezt azért mondtam el, hogy ha ebbe belegondolsz, akkor érdemes észre venni, hogy ezért utálnak bennünket, mert egy magasabb szellemiséggel rendelkezünk, és ez rettentő zavaró. Nagyon-nagyon kellemetlen.

- Igen. Pszichológiailag valóban ismert ez a jelenség. Én viszont áttérnék egy kicsit a szépirodalomra, mármint a szépirodalmi munkásságodra. Honnan ismered az Oncsa telepet?

- Az Oncsa telepet onnan ismerem, hogy egyrészt Pestszentlőrincen éltem, kicsi gyermekkorom óta, mert az apám kitelepítette saját magát, hogy finoman fogalmazzak, mert háború lévén, háztulajdonos, és polgár ember, úgynevezett középpolgár. Akkor az oroszok bejövetelekor számítani lehetett egy hortobágyi kitelepítésre. Ez elég ismert tény. Apám akkor Pestszentlőrincre kiment a nővéremmel együtt és velem, lakni, hiszen Pestszentlőrinc nem tartozott Budapesthez, és így saját magát kitelepítette.

- Békén hagyták?

- Igen. Ugyanis kilenc kerületből állt Budapest, és Pestszentlőrinc, Kispest vagy Rákospalota önálló faluként, településként létezett, 1950 január 1-ig, amikor is kerületek lettek belőlük, nevezetesen Pestszentlőrincből a XVIII. Kerület. Ebben az esetben ő kitelepítette magát Budapestről egy faluba. Bocsánat, községbe.

- És ennek a községnek volt egy része az Oncsa telep?

- És ennek a községnek az egyik részén, mint ahogy mindenütt Budapest környékén, fölépítették az Oncsa telepet. Az Oncsa telepek a nagycsaládosoknak épültek. A Horthy korszakban volt egy ilyen kormányhatározat, az úgynevezett szegény nagycsaládosoknak épitettek ilyen hosszú házakat, ahol négy-öt család lakott együtt, másfél szobás lakásokban.

- Tudniillik írtál egy gyönyörű novellát ennek az Oncsa telepnek az egyik, ma úgy mondanánk, hogy deviáns alakjáról.

- Ez az Oncsa telep szegény embereknek, és mondhatnánk ma úgy, hogy kissé lumpen elemeknek a helye lett aztán, mert a szegénységből adódóan lezüllöttek sokan. Nem mindenki. Sokan. Ugyanúgy, ahogy az állami lakótelepeken is. Az egyik ilyen novella ebből a bizonyos kötetből, ami a Szent Lőrinc freskója címet viseli, arról szól, hogy az Oncsa telepiek és az állami lakótelepiek harcolnak egymással, a szó legszorosabb értelmében. Összeverekedtek évente egyszer, már gyermekkorukban. Meg volt beszélve a nap, időpont és a hely, és amikor jól összeverték egymást, utána a közeli kocsmába elmentek, ahogy azt a fair play előírja, és boldogan leitták magukat, mint a legjobb testvérek és barátok.

- Akartam is kérdezni, de már akkor részben válaszoltál erre, hogy a gyerekkori környezeted súgott neked később az írói munkásságod témáinak a válogatásakor. De vajon súgott-e a színészmesterség, hiszen sokáig voltál aktív színész.

- Erről nem szívesen beszélek, csak annyit, hogy valóban az voltam. Egyrészt mondtam, hogy nem vettek fel semmiféle főiskolára az egyéb származásom miatt. Én építészmérnök szerettem volna lenni, meg állatorvos, meg ilyenek. Valóban tényleg, de szóba nem jöhetett, hiszen nem vehettek fel. Csak művészeti főiskolára. Semmiféle egyéb képességem nem volt. Maradt az, hogy jól szavaltam és az úgynevezett iskolai népünnepélyeken az embert mindig felállították, hogy akkor most mondd el, te jól szavalsz. Meg szép orgánumom volt. Hát sajnos ma már ez nincs.

- Mondjuk el, hogy egy betegség következtében?

- Igen, egy súlyos, halálos betegség következtében megoperáltak, és elvágták egyik hangszálamat, úgy, hogy most egy hangszállal tudok csak beszélni. Nyilván ez a rekedtségem oka is. És akkor egy normális orgánumom volt, és aránylag jól szavaltam és így fölvettek harmadikra egyébként, a Színművészeti Főiskolára. Tulajdonképpen a rendező szakra akartam jelentkezni, de az már sajnos nem jutott nekem, mert oda már nem volt jó a múltam, tehát oda sem mehettem, és aztán ők irányítottak át, nevezetesen Herskó János filmrendező, aki akkor ott tanszékvezető volt. Mondta, hogy menj át a színészekhez, mert aránylag jól szavalsz, meg kinézel valahogy. Fiatal, jóképű gyerek voltam még akkor, és így átmentem a színészekhez és így lettem színész. Meg kell, hogy mondjam, belülről nekem ez kevés volt.

- Én viszont csak azért kérdeztem rá, mert én ezt megértem, te így döntöttél és kész, mert valahol egy ponton az írói tehetséget és a színészmesterséget, színészi tehetséget rokonnak éreztem, még akkor is, hogy ha egy csomó színésznek nincsen írókészsége. Tudniillik mindegyiknek meg kell éreznie az emberek lelkét, mert csak úgy tudja ábrázolni őket. Az egyik írással, a másik meg a színpadon. Neked ilyen értelemben szerencséd van, mert mind a kettőn ki tudtad fejezni magad. Tehát ez egy kivételes tehetség.

- Annyira igazad van, hogy ezt kicsit beleélő képességnek is hívjuk. Ugye azt szokták mondani, hogy nagyon jó tájleíró vagyok, és igen jó párbeszédeket írok. Hát mondjuk, ezt szokták mondani. No, most én esküszöm, hogy nem a színészet miatt van, hanem valószínű ez a képesség volt meg bennem, hogy látom az embereket, és hallom őket. Na most, ha én írás közben nem látok valakit és nem hallom az agyamban a párbeszédet, akkor nem tudom leírni.

- Köszönöm szépen a beszélgetést.

- Én köszönöm szépen.

Györffy László íróval Kondor Katalin társalgott.