A szegénység diszkrét bája

1.

A társadalmi életből való kirekesztődés, az elszegényedés messze túlmegy a fogyasztói társadalomban való részvételen. Már pedig a Föld országainak jelentős részében fogyasztói társadalom működik. A munkanélküliség, az egyenlőtlen életvitel, az emberi kapcsolatok hálózatának hiánya, az elmagányosodás, a lakásgondok, hajléktalanság egyre fokozódó társadalmi feszültségekhez vezet a Föld minden országában.

A kirekesztettség vagy kirekesztés (exklúzió) mint a szegénység helyetti új fogalom, csupán szépségflastrom egy gennyesedő seben.

A Föld 5,7 milliárd lakosából 3,2 milliárd azaz 56 százalék él a 49 legszegényebb országban, 1,6 milliárd, azaz 28 százalék az 57 közepes jövedelmű országban és 900 millió, azaz 16 százalék a 25 leggazdagabb.

Ha csak az elmúlt száz év magyar történelmére gondolunk, tudhatjuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekből adódó szegénység többé-kevésbé állandóan jelen volt a hétköznapjainkban. Az első világháború előtt is sokan a "mesés" Amerikába vándoroltak (esetleg csak Nyugatra) és olykor pénzt gyűjtve, hazajöttek. Mások végleg "kint" maradtak. A trianoni országamputálás világviszonylatban is elképesztő mértékű terhe néha csak növelte a szegények rétegét, legyenek vidéken élő nadrágszíj parcellás kisparasztok, zsellérsorban tengődők vagy városi gyárak, üzemek rossz viszonyai között robotoló munkások. Az ínséges paraszti sors vagy a városi, kizsigerelt munkáslét szülte a szégyenteljesen szegény falusi életeket és a városi, félig lumpen kolóniákat, például a budapesti Auguszta és Mária-Valéria-telepektől az angyalföldi Tripoliszig. (Amúgy ezeket csak az ötvenes évek végén, hatvanas években számolták föl.)

De vajon némely mai lakótelep egy-egy részének félig lumpenploletár közössége nem azokat a régi telepeket idézi föl? És a vidéki vagy fővárosi utcákon, aluljárókban piszkos rongyokba burkolódzott hajléktalanok ezrei, akiknek jó része munkanélküliség okán süllyedt ebbe az állapotba, nem a korábbi szegény-Magyarországot juttatja eszünkbe?

Itt kell megemlíteni, de később még szó lesz róla, a szellemi szegénységet. Vajon a mai "Heti Hetes" világa nem hasonlít a két világháború közötti pesti, nyafogó hangú kabarettistákhoz és affektáló filmszínésznők részvételével elkészített, életidegen, bugyuta slágerekkel föltupírozott filmekhez? Vagy az orfeumok éneklő beszédű konferansziéihoz?

A hárommillió koldus országa lettünk ismét, azzal a különbséggel, hogy úgynevezett középpolgári rétegünk már nem létezik. Lehet, hogy anyagiakban igen, de életvitelben, műveltségben, szokásjogban, nemzetet féltő gondolkodásban ilyen réteg nincs. Csupán egy középszerű életstílussal rendelkező, nagyjából elfogadható anyagi feltételek között munkálkodó, mintegy hárommillió (családjaikat is ideszámítva) országlakó, akiket a rendszerfordulás után hihetetlen agresszivitással hajtanak egy globalizálódó gazdasági és kulturális kiszolgáltatottság felé.

Ők nem polgárok, legfennebb országlakók. Lakónép.

Velük együtt él aztán a hárommillió szegény, akikből félmillióan igazi mélyszegénységben tengetik életüket és esélyük sincs kitörni a társadalmi lét pereméről. A fennmaradó egymilliónyi megoszlók hét százalék gazdagra, két százalék milliomosra és egy százalék milliárdosra.

Ez a mai Magyarország társadalmi szerkezete. Lényegében a lakosság egyharmada létminimumon él, vagy annak közelében, öt százalék pedig teljes nyomorban.

Gondolhatjuk, hogy mindennek oka már a Kádár-rendszerben, 1989-re fölhalmozott 22 milliárdos államadósságban keresendő, ami ma, 2005-re már 76 milliárdra növekedett, csupán mert az első, szabadon választott kormány botcsinálta politikusai képtelenek voltak - akár a lengyelek 50 százalékos államadóssági elengedéséhez hasonlóan - a mi tartozásunkat rendezni. Gondolhatjuk, hogy az akkor beindított spontán (rabló) privatizáció, majd a későbbi kárpótlási jegyekkel való elképesztő manipulálás által, nagyrészt a régi bolsevik nomenklatúra gazdagodása okozta ezt a mai helyzetet.

Feltehetően mindkettő, de a mai szegények növekvő hada akkor is már több mint magyarázatra szoruló nemzeti gond. Ez már lassan, legalábbis szellemi forradalom után kiált.

Miért is?

A hátrányos helyzetű és a társadalom perifériájára sodródó emberek ugyanis feltűnően különböző és olykor alacsonyabb iskolai végzettségűek, mint a nagy átlag. Ezzel együtt járó kisebb intelligenciával és a társadalomba beilleszkedés zavaraival. Természetesen a szakma és képesítés nélküliek így nem tudnak a munkaerőpiacot uraló mai modern követelményeknek megfelelni, nem beszélve arról, hogy elsősorban ők az áldozatai az 1989-1992 között mintegy egyharmadnyi elveszett munkahelyeknek.

Igaz, a hetvenes évek Európáján végighullámzó technológia változások, amelyek mindenütt elbocsátásokkal jártak együtt, hozzánk csak a rendszerfordulás után jutottak el, hozzátéve a hagyományos és mesterkélt piacaink (KGST) elvesztését, és reánk erőszakolva a neoliberális gazdasági stratégiát.

Mindezzel együtt csakis a hárommillió koldus országává kellett lennünk, annál is inkább, mert láthatóan az ismételten hatalomba kerülő, egykori bolsevik-kommunista, ma korakapitalista szemléletű kormánytagok gátlás nélkül valamiféle gyarmati sorsot kínálnak nekünk.

Egy olyan gazdasági és szellemi állapotot kívánnak a jelen hatalombirtokosok a hétköznapokban megteremteni, amire a "bellum omnium contra omnes" (mindenki háborúja mindenki ellen) elv érvényesül, ahogy az emberiség ősállapotát próbálta jellemezni annakidején Hobbes angol filozófus és ami erősen hasonlít a mai globalizációs, neoliberális életszemlélethez.

Tehát demokratikus magyar "ősállapot"? Ahol érvényesülhetnek a gazdasági és szellemi szabadrablás erőszakos figurái?

Így hát az az érzésünk, hogy az elmúlt tizenöt év magyar történelmének legkártékonyabb társadalmában élünk. A rendszerfordulás utáni legprimitívebben és legaljasabb módon gondolkodó kormány vezetésével. Ennek következtében nemcsak politikai véleménykülönbségekben, de ami ennél sokkal fontosabb, elsősorban életlehetőségek tekintetében szakadt szét a lakosság, szegényekre és gazdagokra. Sajnos lakosságot kell mondanom és nem népet, mert az országot lakók igen alacsony tájékozottsága, műveltsége, szándékosan lezüllesztett tudásszintje, ezt a meghatározást igényli. Mélységes szomorúsággal, de ezt tudomásul kell vennünk, hiszen éppen a szétszakítottság egyik oka, hogy idáig hagyták magukat kiszorítani a saját sorsuk irányításából a rossz választási döntéseikkel az elmúlt tizenöt évben. Nevezetesen, hogy kétszer is saját nyakukba szavaztak egy olyan bolsevik érzelmű kormányt, amely kapitalista módon, szabadrablásos gazdaságpolitikájával szándékosan szinte szétszakította a társadalmat szegényekre, szegényedőkre, a hét százalékos gazdagokra és az egy százaléknyi milliárdosokra. Eközben pedig százezernyivel növelve a folyamatosan szegényedők rétegét.

És ez már kimeríti a szellemileg megalapozott forradalmi helyzetet. Legalább kétmillió ember közérzete ezt sugallja, hozzávéve a létminimumon tengődő hárommillió szegényréteget s belőlük a közel félmillió teljesen leszakadókat.

Ezzel a szomorú közérzettel pedig igencsak összefügg, hogy rövid időn belül több lesz a 65 éven felüli felnőtt, mint a 14 éven aluli gyermek. Hiszen ebben az egyre fokozódó szegénységet maguk körül megtapasztaló állapotban a fiatalok erősen fontolóra veszik, mikor is házasodjanak (lehetőleg minél később) és főként hány gyermeket akarjanak? Ezért is tartanak manapság 40 százalékkal kevesebb esküvőt, mint 1990-ban, és 2004-ben pedig a házasságok 57 százaléka válással végződött, nem is mértékben az anyagi nehézségekből adódó veszekedések miatt. Vagyis elég érthető módon a fokozódó szegénység következtében öregszik, magányosodik a magyar társadalom szerkezete s így az ország lakóinak csupán 38 százaléka elégedett az életminőségével. Bőven hátul kullogva a volt szocialista országok között, hiszen például Lengyelországban 50 százalék, Csehországban 65 százalék tartja elfogadhatónak a sorsát, azaz náluk az országlakók fele, sőt majdnem háromnegyede, míg nálunk valamivel több mint egyharmada elégedett a mai életével tizenöt évvel a rendszerfordulás után. Nálunk szegényedő, rosszkedvű családok élik a mindennapjaikat és sajnos épp ezért a szellemi, kulturális szegénység is szomorú mutatónk. A hihetetlenül ostoba kereskedelmi show-műsorokat egyre nagyobb számban néző kamaszoktól az úgynevezett kikapcsolódást kereső középkorúakig. A mindennapi szegénység láthatóan igénytelen életvitelhez is vezetett. Egy szellemi lumpenizálódás folyamatában élünk, s hogy ez mennyire védekezése a mindennapi kiszolgáltatott állapotnak, s mennyiben már egy kultúrálisan lezüllesztett nép reakciója, ez talán az adatok manipulációját mellőző közgazdászok, politológusok, szociológusok és a betegségeket kutató pszichológusok, pszichiáterek dolga. Különösen, ha a növekvő létszámú alkoholistára, depressziós kedélybetegekre vagy az egyre rosszabb egészségi állapotban élőkre gondolunk. Mert bizony a fokozódó szegények rétege, az éppen csak elviselhető életminőségben munkálkodók milliói, igen könnyen kerülhetnek rossz egészségi állapotba, hiszen a szegényedés nemcsak mentálisan, de lelkileg is rombolhat. Minket pedig most ezen az úton hajtanak előrefelé a rendszerfordulás utáni különböző kormányok. Természetesen a szegénypolitikát mindegyikük más intézményesített módszerekkel kívánta és kívánja orvosolni, de a szegénység, a szegényedés társadalmi betegségét nem lehet felületi kezeléssel gyógyítani. S főként nem lehet szemérmesen beszélni róla, mintegy diszkrét bájjal, hogy: "szegények" alul maradtak az életharcban, igaz, néha ők is tehetnek róla.

2.

A mai Magyarországon senki nem hiheti magáról, hogy nem érintett a városainkban és vidéken élő félmilliós mélyszegény és a hárommillióra gyarapodó elszegényedő réteg, egyre nagyobb társadalmi feszültséget indukáló gondjaiban.

Azt azonban semmiképpen ne felejtsük el, hogy a mai közállapotokat, ezt a nehezen elviselhető gazdasági és szellemi, kulturális (Ha ez utóbbiakról egyáltalán beszélhetünk?) közéletet, amely sokak igen rossz közérzetét okozza, mi magunk teremtettük, méghozzá szabad akaratunkból és szabad választás útján. (Az esetleges számítógépes manipulációkról most ne beszéljünk.) Az is igaz, hogy az ország lakosságának jelenlegi életminősége csakis a szándékolt tájékozatlanság és információs félrevezetés okán következett be. Emiatt szorultunk a volt szocialista országok közül szinte az utolsó helyre. Ennek bizonyítására elég csupán a mindennapi gondjainkat számításba venni, az utolsó két év gázemeléseitől (amely az élelmiszeriparunkat éppúgy érinti, mint a ruházkodásunkat) egészen a folyamatosan emelkedő lakásfenntartási költségekig.

Nyilván ennek alapvető oka, hogy hagytuk szabadon garázdálkodni az állami és egypárti vagyonnal a volt kommunista vezetőket, az alapszervi párttitkároktól a KISZ KB-s fiúkig. Hogy olyan figurák meggazdagodhattak, akiket az FBI-től a különböző külhoni titkosszolgálatokon át a KGB-ig igencsak ismernek és némelyekről, enyhén szólva, gyanúsan erős szolgálati kötődéseket lehet föltételezni korábbi munkájuk, hivataluk alapján. Hogy a volt egypártiak - teljesen mindegy jelenleg mely párt tagjaként, netán már pártonkívüliként - nem számoltak el a nemzeti termelőtőkével és kizárták a privatizációnak nevezett szabadrablásos, kapitalista anyagi újraelosztásból az országlakók széles rétegét, sőt, nagy mennyiségű értékesítéssel átjátszották azt a külföldiek javára, állítólagos bevételszerzés céljából. Nem számolt el az MSZMP-től "örökölt" vagyonnal az a politikai elit, akinek egy-két nemzedékkel idősebb tagjai annak idején, a szovjet megszállás segítségével, "államosította", "szocializálta" a nemzeti és magánvagyonokat. A kis üzletektől az értékes könyvekkel, festményekkel, bútorokkal berendezett lakásokon át a családi megélhetést biztosító, több holdas földekig, néhány hektáros szőlőtáblákig.

Az új, 1990 utáni rendszerben, ahol körülbelül a Világbank szerint 180 milliárd dollár, azaz 36 ezer milliárd forint értékű magánvagyon birtokosa lett a lakosság előtt - katonai kifejezéssel élve - rejtve és fedve zajló alkudozási folyamatok következtében az egykori pártelit és annak rokonai, barátai, hazai és külföldi üzletfelei, ebben a rendszerfordulásban a mai napig nem történt semmiféle egypárti vagyon elszámolása. Ha nem is számoltunk le velük, legalább elszámoltattuk volna őket a rendszerforduláskor meglévő vagyonunk azóta "széthordott" (privatizált) 90 %-ról és az egykori MSZMP vagyonról.

Lehetővé vált a jogtalanság törvényerőre emelkedése, gazdasági maffiózók (olykor politikusi támogatása) bűnszövetségbeli uralma. Némelyeknek megengedték a rendszerfordulás után, hogy egyéni életútjukat az anyagi javak megszerzésének irányába folytassák, másokat pedig teljesen kirekesztettek ebből. Amúgy minden kormány, hatalomban regnáló párt lehetőleg a saját klientúrájának, szimpatizánsainak embereit hozta anyagilag kiváló helyzetbe. Ha valaki "csak" egyetértett akár a "liberális"-nak mondott eszmékkel, akár a nemzeti, jobboldalival, az kevés volt az elfogadható megélhetést biztosító munkahelyekhez, hát még a meggazdagodó "üdvösséghez". Függetlennek lenni és maradni, mint önálló, gondolkodó lény, na, azt nem lehetett, mert az életlehetőségekből kirekesztettek között találta magát.

Hát így alakult ki az egyre gazdagodóbb réteg.

Kérdés: jogosan jött létre és törvényesen elszámoltatható-e ez a meggazdagodott réteg? "Mi az hogy?! Nagyon is!" (Lásd: miniszterelnöki fölkiáltás az Országgyűlésben saját vagyongyarapodásáról.)

Ezt a börtönbűntetéseken, kuláklistákon, vagyonelkobzásokon, a középosztály megszűntetésén, a bolsevik internacionalizmusból a kozmopolita (világpolgári) globalizmust megteremtő életmódot elintézhetjük azzal, hogy a fiakon nem lehet számonkérni az apák és nagyapák bűneit? Erősen kétlem.

Mindezért azonban a választók a felelősek, hiszen a valamikori egypárt-tagok és a pártállami rendszer ellenzéke egyaránt a megkötöttség nélküli (pl. 56-os munkástanácsok) magántulajdonú piacgazdaságot választotta, minden korlátozó, ellenőrző, nemzeti vagyont védő intézkedés mellőzésével. Ennek eredményeként most kinek az érdeke, hogy a forint folyamatosan veszítsen értékéből? Csak nem a meggazdagodottaknak, a jövendő euro-spekulánsoknak? Az elszegényedők pedig tovább örökítik majd szegénységüket, hiszen az átlagos reálbér ma Magyarországon a negyedszázaddal ezelőttivel azonos értékű és igencsak érvényesek a "Bánk bán"-ból Tiborc panaszának szavai: "... aki száz- meg százezert rabol/Bírája lészen annak, akit a/Szükség garast rabolni kényszerített".

A mai Magyarországon élő állampolgárok a szegényedési folyamatot tekintve jogi, gazdasági és szellemi érdekeikben szöges ellentétben állnak egymással és ez jelenti az ország kettészakítottságát, melyet csak szítanak politikai nézetekkel. A mai állampolgároknak a jelen kormánnyal, de kisebb-nagyobb mértékben a korábbiakkal is fennálló, a szegényedést illető szembenállásukat naponta kell megélniök.

A szociálpolitikai "rendszerfordulás" ugyanis, ahogy a politikai, gazdasági és kulturális, éppúgy félresikerült. Ez következik az eddig vázolt történelmi átalakulásból. Több mint félmillió embernek (egyesek szerint közel egymilliónak), esélye sincs kitörni az elfogadható társadalmi életből való kirekesztettségből. És nem lesz esélyük a gyermekeiknek és unokáiknak sem, amíg a meggazdagodottak diktálta állami elosztással próbálják csökkenteni az egyenlőtlenségeket, az alapvetően két szegénység között, úgy mint a lakosság 30 százalékát kitevő jövedelmi szegények és a tartósan leszakadók, mondjuk 700 ezres tömege. Ez utóbbiak nem egyszerűen kispénzűek, hanem a létminimumon vegetálnak. Nem csak a két réteg, de a társadalom és a jövedelmi szegények meg a tartósan leszakadók között is egyre mélyül a szakadék. A jövedelmi szegények egyre növekvő tábora csúszik a létminimumon való vegetálás felé azzal, hogy egyre inkább nem képes a mindennapi élet költségeit előteremteni, azzal, hogy nő a munkanélküliség, már a fiatalon végzettek között is. Azzal, hogy a szellemiségük és műveltségi szintjük csökken, hiszen a gyermekeknek nincs esélyük a felzárkózást lehetővé tevő iskolákba járni, magasabb képzettséget szerezni. Ezt a régi szocializmusból magukat átmentők és fiaik, no meg az új álliberálisok agresszíven gyűlölködő tábora, saját privilégiumuknak tekintik. Így alakítva ki az újgazdag elitet, a hatalombirtokosokat.

Az elszegényedés, a nyomor tehát generációs gond is. Egyre kevesebb a biztos otthon, a tisztes megélhetés, viszont a jog és törvény alól kibúvó csalók, ügyeskedők egyre arcátlanabbul és szembetűnőbben élik - olykor pártok tagjaiként vagy csak szimpatizánsaiként - luxuskörülmények között a mindennapjaikat. A szegény réteg pedig növekszik, egyesek a mélyszegénység felé csúsznak, tartósan leszakadnak, miközben a jelen elosztó rendszer nem nagy dicsőségére némelyek Mercedes kocsival, arany pecsétgyűrűvel járogatnak az önkormányzatokhoz munkanélküli vagy rendszeres szociális segélyért, de mások még az átmeneti segélyekhez vagy lakásfenntartási támogatáshoz sem képesek hozzájutni.

Íme, így lehet a valóban szegényeket a papírforma szerinti (megélhetési) szegényekkel régi bolsevik trükk szerint egymás ellen uszítani, és ezt a többmilliós népréteget "kézben tartani".

De meddig?

Mert képletesen szólva: akkora lyukak tátonganak azon a mai szociális hálón, hogy több tonnás ámbrás cetek is vidáman átúszkálhatnának rajta.

Mert a tartósan létminimum alatt élő mélyszegények és az egyre szaporodó jövedelmi szegények társadalmi kirekesztődése, a munka világából, az intézményesített munkavégzés piacáról, már a rabló privatizációs 1989-1992-es években elkezdődött és ez mára egyre fokozódó szociális feszültséget okoz. A kastélyaikban és elképesztően ízléstelen, de hatalmas villáikban, külföldi off-shore cégeken keresztül átmosott milliókon vásárolt nyaralóikban üdülgetők és a bankokban fölhalmozott, jogot kijátszva szerzett milliárdokkal üzletelők meg a mindennapi élelmet is alig biztosító szegények között.

Mert a szellemi értékek helyett mára csakis az anyagi gyarapodásban érdekeltté tett emberré züllesztették a magyar lakosság nagy részét, korábban elpusztítva a polgári középréteget, amely ennek az életszemléletnek ellentmondott. Azt a középpolgárt semmi áron nem kívánják az álszocialista és álliberális elveket vallók, amelyik nem csupán konzumfogyasztó, "kulturális rágógumit" rágcsáló, alantas tévéműsorokon röhögcsélő, hanem önálló egyéniségként a magyar műveltségi hagyományok szerint akar élni. Ha anyagilag elszegényedik is, de lélekben, kultúrában, szellemiségben nem a reá erőltetett globalizációs úton akar járni. Nem jut eszébe, mint annyi sok nyomorúságban vegetálónak, hogy adjon már neki valaki egy egyszer használatos, eldobható pisztolyt.

A szellemi értékek okán "szegény gazdagok" középrétegére, amelyik erkölcsileg feddhetetlen igyekszik lenni és európai mércével legalább elfogadható kulturális és anyagi szinten szeretne élni, nincs szükség.

Mert ők esetleg a mai konzum-szellemiség forradalmi megváltoztatását igényelnék.

Magyar Fórum, 2005. november 24. és december 8.