Írásai - válogatva

Györffy László
A kapuban hagyott gyermek


Nem az Óperenciás tengeren, csak a kispesti sorompón túl, Pestszentlőrincen történt, ama Kisded születése után ezerkilencszázötvenöt évvel.

Abban az időben ezt a kertvárosi részt is, közel fél évtizede a fővároshoz csatolták a tizennyolcadik kerületnek jelölve, bár az udvarokban kisebb tyúkfarmok kotkodácsoltak, kakasok kukorékoltak, némely helyen pedig még fajmagyar, vöröshasú és szőkén göndörödő szőrű mangalicák meg yorkshirei és berkshirei húsdisznók is röfögtek, visítoztak estefelé, ha késett a gazda az etetéssel. A majd minden udvaron folyvást ugató korcs kutyákról már nem is beszélve. A kerület legmagasabb pontján pedig, amely majdnem a Gellértheggyel egy magasságban van, a Gloriett-nél, ahol 1814-ben a jövendő Szent Szövetség megalakítói: I. Ferenc császár, I. Sándor orosz cár és III. Vilmos Frigyes porosz király találkoztak, ahol a kertes házak sora véget ért és egy földút vezetett Soroksár felé, időnként, főként nyáron, szabályos cigánytábor élt.

Ebben az esztendőben azonban a ponyvázott lovasszekerek végébe kötött dobogó, fújtató, pokróccal letakart lovak körül vert sátrak és a közeli szálerdőből kivágott akáctörzsekből, rejtélyes módon összegyűjtött deszkából, bádoglapokból, kátránypapírból ideiglenesen tákolt kalyibák még december elején is ott álltak az út mellett, a hajnalban már deresedő mezőn.

Napközben kajlabajszú cigány férfiak a hátukon cipelt fatartókba állított bádoglapokkal, horganylemezekkel körbejártak a kertes házak utcáin, hogy lyukas lábosokat, fazekakat foltozzanak. A színes szoknyás, ezüst utánzatú flitterekkel díszített, fejkendős cigányasszonyok pedig, karjukon egy-egy rajkóval be-becsöngettek a házakba, némi élelmet, ruhát koldulva.

A határszéli mező környékén lakó asszonyok, akik vásárló útjaikon szívesen megálltak az utcasarkokon egy kis pletykálkodásra, két csoportra osztódtak, ha a kicsinyke cigánytábor került szóba. Volt, aki védte őket, hiszen az állandó pénzgondok közepette, a külvárosi szegénységben jól jött egy-egy lyukas lábos megfoltozása, pár tojásért, egy-két kiló krumpliért, mások viszont azt állították, hogy a cigány férfiak, sőt még az asszonyok is átugranak a kerítésen, lopkodják a tyúkot, kacsát, libát, a kutyákat pedig megétetik mérgezett kenyérrel.

A szóbeszédnek, ha volt is némi alapja, a szomszédunkban lakó Váginé ebből semmit nem hitt el, és gyakorta adott használt szoknyát, kitágult pulóvert, kardigánt, kitaposott cipőt a hozzá becsöngető cigányasszonyoknak. S mint gondos, jól főző feleség a hetenként egyszer-kétszer sütött mézes-diós kockából, lyukas kifliből, krumplis pogácsából is papírba csomagolva a cigányasszonyok karján ücsörgő, maszatos rajkók kezébe nyomott néhány darabot. A környékbeli, folyvást a világ és a maguk sorsán zsörtölődő öregasszonyok, akiknek erre volt is jó okuk, hiszen Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi pajtás országlása igazgatta félre akkor még életünket, gyakorta szidták is a Váginét: - Ráfizet maga még egyszer erre a nagy cigány ajnározásra - mondták neki. A háta mögött pedig sajnálkozva sutyorogtak: - Nem tehet szegény róla, nem lehet gyereke, meddő, aztán ha meglát egy csöppséget, rögtön bazsalyog a szíve és adni akar neki valamit.

Hogy a harmadik ikszet néhány évvel túllépő Váginé lelke bugyrában milyen viharok kavarogtak a gyermekáldás hiánya miatt, azt csak sejteni lehetett, mert mindig ügyes kis kalapokkal díszített fejét lehajtva ment az utcán, mokány tűzoltó férjébe karolva, akinek domborodó mellkasán olyan simán feszült az egyenruha, hogy a gombok a lepattanás határáig kidudorodtak. Ha szóba elegyedtek szomszéddal, ismerőssel, rendszerint a férfi beszélt, az asszonyka csak "igen"-ekkel és "nem"-ekkel válaszolgatott, miközben rebbenő mozdulattal olykor megigazította hátul a kalapocska alatt a haját. Röviden szólva: halk szavú, olykor zavartan viselkedő asszonyka volt Váginé.

Ama bizonyos Kisded születése utáni ezerkilencszáz-ötvenötödik esztendő egyik december eleji napjának reggelén Váginé, mint ahogy a kertes házak gondos háziasszonyai, hiszen arrafelé füst, korom nem szállongott a levegőben, kitette az ablakba frissülni az ágyneműket, és a szokásos módon, lehajtott fejjel elbandukolt két sarokkal arrébb az üzletbe tejért, kenyérért.

Amikor hazaért és a kerítésükhöz érkezve az ablakukra pillantott, döbbenten látta, hogy ott már semmiféle ágynemű nincs és a kapu is félig tárva. Riadtan, szapora léptekkel rohant a házba, ahol újabb meglepetés várta: eltűntek a díszpárnák, takarók, a vitrinből a családi örökségként őrzött porcelán állatfigurák és vázácskák, a szekrények ajtajai nyitva, elvitték jó néhány ruháját, sőt, még a férje ünneplő díszegyenruháját is.

Tehetetlenül forgolódott a szoba közepén, kis kalapját ledobta az asztalra, amelyről már hiányzott a saját kezével horgolt terítő, aztán lerogyott az egyik fotelba és arcát a kezeibe temetve zokogni kezdett.

Azon a napon, este igencsak áthallatszott hozzánk a mokány kis tűzoltó kiabálása: szidta az asszonyt, a cigányokat, a világot, a parancsnokát, a rendszert, Rákosit, Gerőt, Sztálint és ismétlődően azt hajtogatta: - Megmondtam, hogy kellene az a kurva kutya, de te még egy lepkétől is félsz!

Dicséretére legyen mondva a mokány kis tűzoltónak, hogy csak ezen az estén kiabált az asszonykával, de a karácsonyt megelőző ádventi várakozás szent békéjét nem zavarta estelente veszekedéssel.

Aztán elérkezett december huszonnegyedike reggele és Váginé, miután férjének becsomagolta a tízórait és lekefélte az egyenruháját, majd egy homlokcsókkal elengedte a munkába, megint elindult vásárolni. Azaz, indult volna, de amint kinyitotta a kertkaput, ijedtem megtorpant és melléhez szorította a bevásárló szatyrát. A földön ugyanis egy akkurátusan párnába csavart, színes cigánykendővel átkötött csecsemő feküdt, éppen csak a szeme látszott ki, úgy be volt bugyolálva. Nem sírt, nem nyögdécselt, csak pislogott Váginéra.

Az asszonyka lehajolt, felvette a pólyást, kissé eltátott szájjal bámult rá, aztán gyorsan bevitte a házba.

Azon a Szentkarácsony estén, miután nagy szegénységünk ellenére a feldíszített fa alatt megtaláltam az ajándékomat, egy fényes, barna, műbőr tartóban, akkor nagy újdonságnak számító cseh töltőtollkészletet és néhány pár téli zoknit, vacsora előtt még kiszaladtam az udvari budiba.

Ekkor hallottam, hogy éppen a "Mennyből az angyal"-t énekli érces hangján a mokány tűzoltó Vági, haloványan bukdácsol utána a felesége hangja és rendesen, jó erősen sír a kis rajkó.

A történethez még csupán annyi tartozik, hogy Vágiék tizenkét éves koráig nevelték a gyereket, aki aztán, röviddel húsvét előtt megszökött tőlük. Hiába kerestették rendőrséggel, nem akadtak a nyomára.

Erre szokták mondani: ha nem igaz, akkor is szép.

Györffy László
Azon a pénteki napon


1956. október 26-án, pénteken, Somfai Dávid, másodéves gimnazista, amint a hátráló orosz tankok abbahagyták a lövöldözést, és mellette a katonaruhás is levette kezét a villámgéppuska két fogantyújáról, az utca pedig váratlanul és döbbenetesen csendessé vált a visító, fütyülő, süvöltő lövedékek után, úgy érezte, zúg belül a feje, és nem a pergőtűztől, hanem a hirtelen csendtől. A rettentő hangos lövöldözés és a váratlanul gyors csönd okozta a fejzúgását. Fel akart állni és behúzódni az iskolafal derékszögű beugrásába, de a katonaruhás rászólt: - Maradj veszteg, Létra! Nem látod? Az utolsó csak most fordul el, még visszaereszthet egy sorozatot, ha meglát - és nyomatékul a lábánál fogva visszahúzta Dávidot a járdára. Mindketten hallgattak, és az egész utcában senki nem mozdult. A tankok, ahogy távolabb elfordultak a Nap és a Kisstáció utca irányába, a felszakadozott reggeli ködben csak a házak teteje felé szálló feketeszürkés, elégett kerozin füstjük lebegését hagyták maguk után.

Az úttesten ott feküdt a két orosz, az egyik fejlövést kapott, a másik a hasán, mert hátán találta el két vagy három golyó, ömlött belőle a vér, és az egyik hosszú, piros csík a kissé szitáló esőtől vizes utca kockakövei között, mint jelző nyíl mutatott a járdáról lelógó karokkal, combjából és melléből csurgó vérrel fekvő, matlaszé pongyolás, középkorú nő felé.

Dávid a "Polgári leányosztályok" felirat és az egymáson álló kapus, városcímeres bejárattal szemben hason fekve az egyemeletes, oromdíszítéses, kéterkélyes, már a második világháborúban is puskalövéses ház felé nézdegélt. Figyelte, amint az utca döbbenetes csöndjében jó néhány gépfegyver sorozattól lassan, mintha csak hó hullana, sárgásfehér por szitál a lepotyogott malterdarabok után az erkélyek mindkét oldalán.

- Na, most már felállhatunk - mondta a katonaruhás, és mindketten az üvegablakos, vaspántos kapu előtti bemélyedésbe, a műmárvány lépcsőkre húzódtak, biztonságos takarásba. - Ezzel nincs vége - tette hozzá.

- Még jönnek? - kérdezte Dávid.

- Mi az hogy? Pár perc múlva itt a következő hullám, ezek most innen akarják bekeríteni a Corvin közt. A csövet ki kell cserélni, átforrósodott. Ott fekszik a másik melletted, add ide. - A csövet kicserélték. - Dohányzol?

- Nem.

A katonaruhás rágyújtott egy papírdobozból kivett cigarettára.

- És még szitál ez a kurva eső is - fújta el a gyufát, a füstöt pedig az úttest irányába engedte ki a száján, mintha nem akarná ezzel zavarni a mellette álló srácot.

Dávid pár pillanat múlva érezte, remegnek a lábai, borzong, mintha fázna a nyirkos reggelben. Azon töprengett, csak a tűzkeresztség miatt reszket, vagy mert a nedves, hűvös szél a lemberdzsekje alá is befúj. A katonaruhás észrevette a fiú nadrágján, hogy remeg a lába, bátorságot akart önteni belé, és azt mondta:

- Az eső is rohadt, de a szél még rosszabb. Te is fázol, mi?

- Igen - válaszolta Dávid.

- Na, majd mindjárt meleged lesz, ha ezek újra jönnek - a férfi előre lépett néhányat, kihajolt a bemélyedésből, hogy a Práter utca végét kémlelje, látja-e az orosz tankokat. Nem látott semmit. Az utca teljesen néptelen volt. Ekkor viszont észrevette, hogy az iskolaépület másik sarkánál, a Kisfaludy utcából egy 76-os páncéltörő löveget tolnak-húznak, és fordulnak be vele a Práter utcába. A középső, "Elemi fiúosztályok" feliratú bejárat előtt megálltak. Az utcában az összes kölyök odaszaladt, valaki, egy ballonkabátos férfi a löveg mögött elkiáltotta magát: - A Falábú Jancsi küldi! A ruszkiktól zsákmányolták! Ezt használjuk! - A löveg elejére, kissé bizonytalan fehér vonallal felfestették a Kossuth címert, és a 76-mm-es tankelhárítót kerekeivel abba az irányba állították, amerről a szovjet páncélosokat várták. Aztán látható szakértelemmel, a körülötte álló többiekkel együtt a ballonkabátos gyorsan harcra kész állapotba hozta a löveget: az íves tározó lécbe öt, jó félméteres lőszert raktak, a lécet fölülről egy nyíláson becsúsztatták. - Most már jöhetnek! - rikkantotta el magát a ballonkabátos, akinek derekán körbefutó széles nadrágszíjban piros csíkos, nyeles vécsei gránátok sorakoztak. A férfi beállt a löveg mögé, csövét kissé megemelve, emberfej magasságba irányozta.

A ballonkabátos kurjantását és a többiek mozgását a három iskolai kapuval odébb álló Dávid és a katonaruhás is hallották és látták.

Pár perc múlva az utca ellenkező irányából lánctalpak csörömpölése közben újabb szovjet páncélosok tűntek föl. - Na, Létra, gyerünk, hasra! Jön a következő eresztés! - mondta a katonaruhás Dávidnak, és miután hasra vágták magukat a nehézgéppuska csövét a tankok felé irányította.

A ballonkabátos irányította, Kossuth-címeres tankelhárító löveg hatalmas durranással, kissé előre ugorva és visszazökkenve, süvítve eleresztett egy lövést az orosz páncélosok irányába. Csak a távoli csattanásból és robbanásból lehetett hallani, hogy találat érte valamelyiket.

Azonnal visszalőttek, és a Vajdahunyad utca egyik sarokházát találták el.

Megkezdődött újra a pergőtűz. Az orosz páncélosok tornyaiból süvöltve zúgtak feléjük a gépfegyverek lövedékei, és egy-egy mély, tompa, de hangos durranás után valamelyik házba becsapott az egyik tank ágyújának lövege.

Hogy ott, a Práter utcában a Nagyvárad tér felől vagy a Népligetből erősítésnek éppen a Romániából küldött 33. gépesített gárdahadosztály jó néhány tankja csörtetett, vagy a már Budapesten harcoló 2. gépesített hadosztály páncélosai, ez teljesen mindegy volt a srácoknak, akik a házak falaihoz lapulva, és az iskola kapuinak bemélyedéseiből, szinte ártalmatlanul tüzeltek a tankok felé. S hogy tegnap este, 25-én, csütörtökön, a Szovjetunióból külön ide érkezett 128. lövész gárdahadosztály indított támadást az Üllői úton, amikor szétlőtték a Valéria kávéház oszlopos árkádjai alatt a nagy üvegablakokat, meg az előtte álló sarki órának is csak a váza maradt, és az épület jó néhány lakásába is belelőttek, miközben ők az iskola ablakaiból nézték a fényvillanásokat, ezen sem töprengett senki.

Ruszkik haza! - ez volt a fontos.

De azok egyelőre egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy haza akartak volna menni.

Talán negyed óráig, folyamatosan tüzeltek az oroszok, miközben egy métert sem jöttek közelebb. Aztán hirtelen abbahagyták. Egyszer csak azonban megjelent a házfalak mellé lapulva, feltartott kézzel néhány szovjet katona, és feléjük jöttek. A találatot kapott páncélautóból bújtak elő. A többiek, tankok, tehergépkocsik ugyanúgy, ahogy a korábbiak, elfordultak valahol a Szigony utca tájékán a Baross utca felé.

A Práter utcában, az iskola környékén ismét csend lett. Távolabb látszott a kiégett páncélos, és egy dohánybolt pavilon meg sárga telefonfülke előtt felborult orosz teherautó.

A fal tövében hasalók, kapualjakba húzódók felálltak, kiléptek a takarásból és megindultak óvatosan kis csoportokban a sarkon eltűnt orosz tankok felé tekintgetve, vissza az iskolába, mert abból az irányból, a Corvin közből, megállás nélkül hallatszott a folyamatos tűzharc: ágyúk dörrenése, lánctalpak csörömpölése, géppisztolyok, gépfegyverek kelepelése. Hatalmas robbanások, süvítő golyók szisszenő surranása, fel-felkattogó davajgitárok, és földet rázó lövegek kilövései, állandó géppuskaropogás.

A Práter utcában, amint a csoportokba verődött harcosok, fekete és barna svájcisapkások, térd alá érő szövetkabátosok, zakók alatt kockás pulóvereket viselők, és kockás szoknyások, mackónadrágosok, géppisztollyal, golyószórókkal, hosszú csövű puskákkal és visszafelé nagyot ütő karabélyokkal, zsebekbe, kabátövekbe dugott nyeles és összefűzött tojásgránátokkal jöttek, cipőjükre a kockakövekről rátapadtak a lehullott, eső áztatta, nedves vakolatdarabok. A szovjet gumikerekű páncélozott szállítóból és páncélautóból menekülő katonákat is magukkal vitték. Bekísérték az ijedt, piszkos arcú fiatal legényeket az iskolába, akik közül egy-másik alig volt idősebb, mint a harcoló forradalmár srácok. Bevitték őket az egyik tanterembe és rájuk zárták az ajtót.

Jó néhányan azonban a srácok közül a Corvin köz felé igyekeztek, be sem mentek az iskolába. Befordultak a Práter és Kisfaludy utca sarkán, az iskolával szemben álló, elhanyagoltan is szép, szecessziós díszítésű négyemeletes ház, az évszám és a név is ott volt a falban (1904-1905 tervezte Körössy Albert), meg az átellenbeni, jóval öregebb egyemeletes, háborús belövésektől sérült falú ház között, és a pumpás benzinkútnál, a mozi háta mögött, ahol szintén egy löveg állt az iskolai pince vasajtajával szemközt, csövével a Práter utca felé, védve a Corvin közt, és ahol már egy halott szabadságharcos feküdt, arról közeledtek, mintha csak úttörős számháborút játszanának.

Csakhogy ez nem volt úttörősdi és nem is számháború. Igazi háború, ahol meg lehet halni, vagy legalábbis megsebesülni.

Amint sompolyogtak át az úttesten, mögöttük, az iskolai pince vasajtaján kilépett egy sötét egyenruhás ipari tanuló srác, hogy utánuk menjen. Hirtelen felüvöltött, kiesett kezéből a karabélya. A karján a kabátujja szétnyílt a hússal együtt, mintha villámgyorsan vadászkéssel boncolták volna föl. Ömlött belőle a vér, hiába tette rá önkéntelenül a másik kezét.

A Kisfaludy utca valamelyik házának tetejéről egy oda menekült bolsi orvlövész lesipuskás lőtt. Alján piros csíkos dumdum golyóval, ami a testben robban.

A fiú karja szinte leszakadt, ahogy a lendület még átvitte a másik oldalra a többiek után, aztán leesett a lábáról, az ott álló tarack löveg és a kézi pumpás benzinkút melletti halott közelében.

Azonnal fölkarolták, és visszaindultak vele az iskolába, amikor a József körútról két szovjet T 34-es fordult be a Práter utcába.

- Tünés! - ordította valaki, és a felfegyverzett fiúk beugrottak a kapualjakba, egyesek lerohantak a házak pincéjébe vagy fel a padlásokra, hogy majd onnan föntről ledobálják a Molotov-koktéljaikat.

A Corvin közből küldött 76-os löveget, a ballonkabátos irányításával gyorsan megfordították, Kossuth címeres mellvédje és hosszú csöve a szecessziós ház felé nézett, a József körút irányába, a T 34-esekkel szembe.

A páncélosok zötyögtek, csikorogtak még pár métert előre, aztán megálltak, ágyúcsövüket lejjebb eresztették, lövésre készen. Egyszer csak hirtelen tolatni kezdett az, amelyik hátrébb állt, mintha eltévedtek volna. Az előtte álló is utána ment, és mindketten a József körúton, a Corvin köz felé indultak.

A Práter utcai iskola előtti löveg a forradalom végéig abba az irányba maradt, sok fényképen így is látni.

Amikor később már jó ideje mindannyian ismét az iskola folyosóin voltak, sőt már a pince szintjén lévő ebédlőben is ettek, lehetett vagy két óra, valaki az első emeleti igazgatói szobában megint bekapcsolta az Orion 502-es rádiót, és a szobában összegyűlt fegyveres forradalmár srácok röhögcsélve hallgatták a beolvasott közleményt, amit azon a napon már ki tudja, hányadszor ismételtek: "A Magyar Népköztársaság minisztertanácsa felszólítja Budapest lakosságát, hogy ma egész napon át ne menjenek ki az utcára!"

- Hát az előbb hol a francba lövöldöztünk?! - szólt közbe az egyik sildes sapkás, de rögtön leintették. - "Erre az óvintézkedésre azért van szükség, mert ma kora reggeltől az egész városban megindult a fegyveres ellenforradalmi csoportok maradványainak felkutatása, a rend helyreállítása."

- Na, meg a tököm, nem kéne?! - üvöltötte el magát az előbbi fiú.

- Hogy szarnátok össze magatokat!

- Mindenki az utcán van, barmok!

- Az anyátokkal szórakozzatok, kurva komcsik!

A rádióból folytatódott a felolvasás: "Hozzátok szólunk, akik még harcoltok! Budapest utcáin drága magyar vér folyik. Kerüljétek az oktalan vérontást! Az új kormány következetesen kielégíti jogos követeléseiteket. Fiatal hazafiak! Kevesen vagyunk magyarok, ne hulljon több honfivér! Tegyétek le a fegyvert és a népi kormány nem állít benneteket statáriális bíróság elé. Ne féljetek megadni magatokat a rendfenntartó fegyveres erőknek! Fiatal hazafiak! Jöjjetek, várunk benneteket. A kormány biztosítja, hogy nem lesz bántódásotok!"

- Tudod, ki hiszi el? - kiabált valaki.

- Skacok, ezek tovább hazudoznak, de nem nekünk!

- Majd hülyék leszünk letenni a fegyvert!

- Haza kellene mennem mosakodni - mondta halkan egy kis srác.

- Hát menjél, aztán visszajössz.

- Ruszkik haza! Ruszkik haza! - kezdték megint kórusban kiabálni - és többen úgy döntöttek, hogy ők is átmennek a Corvin közbe, ahonnan az épületet olykor megremegtetve folyamatosan szólt az ágyútűz, a fegyverek ropogása.

Dávid maradt. Elege lett az egészből. Ott kint az előbb a Práter utcán már többször gondolt arra, hogy haza kellene valahogy mennie. Nem félt, de tehetetlennek érezte magát, hogy nem tudott a puskájával vagy más fegyverrel lőni, nem járt MHK tanfolyamra, ahol legalább a negyvennyolc mintájú kispuska használatára megtanították volna, így feleslegesen, egyetlen puskalövés nélkül esetleg meghalni, hát ehhez semmi kedve nem volt. És megint Andrej herceg jutott eszébe ott, a borogyinói csatában, Tolsztoj Háború és békéjéből, amint vérző hassérüléssel fekszik a nyírfákkal körülvett kötözőhely egyik sátrában és a gyerekkora után, hirtelen Natasára gondol, a szerelmére, a vékony nyakára, a mindig elragadtatásra kész nagy szemeire ... Neki, gondolta Dávid most ott az iskolában, nincs semmiféle Natasája. Még szerelmes sem volt. Legalább, ha a puskákhoz nem ért, egy Natasája lett volna ott, a pestszentlőrinci kertes házak között, mikor itt hasal bent a városban, egy járdán és röpködnek körülötte a gépfegyver golyók, az egyik pedig akár ...

Ekkor odalépett hozzá Róka és azt mondta "át kellene menni a Tűzoltó utcába, mert hírek jöttek, hogy ott nagy a zűr és még összecsaptak a rendőrök is valami civil csoporttal, erősítés kéne", menjen oda járőrözni egy másik fiúval, aki nagyon alacsony volt, vékony, és háromnegyedes viharkabátot viselt.

Azt akarta mondani, hogy ő nem megy sehova. Legfeljebb haza, de ahogy körülnézett, látta a sok srácot fegyverrel a kezükben, gondolta, ennyit azért ő is vállalhat. Majd a mellékutcákon ügyesen oda somfordál.

- Ne a Práter utcán menjetek - mondta Róka neki és a másik, szőke, rövidre vágott, csikófrizurás fiúnak. - Gyertek utánam! De Létra - szólt Dávidnak -, azért tedd a válladra a dióverődet. Ha nem is tudod használni, legalább lógjon rajtad. - Kivezette őket a földszinti folyosó egyik ajtaján, ami a pincébe és az ebédlőbe lefelé tartó lépcső mellett volt, ki az iskola udvarára, aminek a végében nem túl magas, téglákkal rakott fal állt.

Egy falétrát támasztottak neki.

- Ezen fölmásztok, a másik oldalon van a Vajdahunyad 35-ben a Bem laktanya honvédségi garázsa - mondta nekik Róka. - Egy futballista századost és két kiskatonát rendeltek ki az őrzésére. Rendes fickók, átengednek benneteket. Már megbeszéltük velük, másik is mentek arra.

Felkapaszkodtak a létrán.

- Aztán igyekezzetek épségben vissza - mondta Dávidnak, amikor a fiú éppen a túloldalon a lapos tetőre tette rá a lábát. Mindketten leereszkedtek az udvarra az alacsony, Vajdahunyad utcára nézve L-alakú garázs épület sarkánál a csatornán. A telepen a leponyvázott és ponyva nélküli, zöld, katonai teherautók meg két-három szürke Pobeda között az utcai kapuhoz mentek, a parancsnoki szobához, és a százados meg a két kiskatona tényleg kiengedte őket.

Megindultak a Vajdahunyad utcán az Üllői út felé, amikor egy lány lépett hozzájuk. Steppelt katonakabát volt rajta, a mellén keresztben dobtáras gitár, és közölte velük, hogy ő a Tűzoltó utcába megy, oda küldték felderítésre, mert itt vannak a Vajdahunyad 41-ben egy csoporttal. Dávid csodálkozva nézte a lány kabátját, ilyet még nem látott. - Egy hozzánk átállt katona adta - mondta, amikor Dávid megkérdezte, honnan szerezte.

Együtt mentek tovább, de az Üllői útnál megtorpantak.

A Nagyvárad tér felől lánctalpak csörgése hallatszott. Aztán hatalmas dörrenés, és egy süvítő ágyúgolyó zaja. Valahol fennebb, a Kilián laktanyába csapódott.

A lány kilesett a sarki ház falához lapulva, az Örökimádás templom felé. - Csak pár ruszki tank meg néhány páncélautó - mondta háta mögé a fiúknak. - A Kilián felé mennek. - És tovább figyelt, hogyha majd elvonulnak előttük az oroszok, át tudjanak szaladni a túloldalra.

Egy páncélosra, amit a többiekkel együtt valószínű a Népligetből indítottak, és a kockaköveken zötyögve jóval a többiek előtt haladva húzott el, amikor az Üllői út és Nagykörút kereszteződéséhez ért, rádobtak egy benzines palackot. Meggyulladt, elkezdett forgolódni, rálőttek. A bent ülő ruszkik közül valamelyik észrevette, hogy a Kilián tetejéről tüzelnek, odalőtt egyet, a laktanya sarkánál mind a három emelet leszakadt.

A mögötte lemaradók közül is hirtelen fölcsattantak a lövedékek és gépfegyver sorozatok.

Dávidék látták, ahogy a Vajdahunyad utcával szemközti, négy-ötemeletes Üllői úti házfalakat szaggatják a gépágyú lövedékek, a becsapódások után röpködnek a malter- és tégladarabok, még a svéd golyóscsapágyas ház, tetején a nagy SKF betűkkel is több sorozatot kapott, de derékmagasságig a gépfegyverekkel is lőttek. Csörömpöltek a betört kirakatok üvegei, vijjogtak keresztben az Üllői úton a golyók.

Aztán eldübörögtek előttük a tankok és páncélautók a Kilián irányába, ők kilestek, látták, nincs több. Gyorsan, kétrét görnyedve átrohantak a szürke kockaköves úttesten az SKF-es ház mellett, egyenesen be a Páva utcába, majd onnan már nyugodtabban mentek a Tűzoltó utcához.

Amikor egy garázshoz értek, hosszú magas fickó vállszíjas derékszíjában pisztolytáskával, kezében gitár, közölte velük, hogy jó nagy zűr volt, jöttek a ruszki tankok a Boráros tér felől, már a mellettük lévő Tompa utcánál kezdődött a harc. Most éppen szünet, de egy csoport rendőr be akart avatkozni, fenyegetőztek, erre ők lefegyverezték a társaságot, ott vannak bent a garázsban. Ha nekik kedvük van, maradjanak itt. Úgy döntöttek mindhárman, visszamennek. Újra óvatosan átsompolyogva az Üllői úton, a lány a Vajdahunyad utcai házba, ők meg az iskolába siettek.

Késő délután volt már. A Corvin köz elől is ritkábban hallatszottak az oroszoktól zsákmányolt lövegek tompa, levegőt remegtető durranásai és a gépfegyverek kereplő kattanásai.

Dávid akkor ugyan nem láthatta, de kigyulladt páncélautók, teherautók, ágyúk, tankok roncshalmaza hevert a Corvin köz környékén, a József körúton, az Üllői úton, és megsemmisített szovjet tüzérségi üteg roncsai végig a Ferenc körúton, majdnem a Boráros térig.

A József körúton felszedett szürke kockaköveken és a Ferenc körút roncsai között, mindenütt halott orosz katonák feküdtek, olykor egy-egy kilőtt, de még füstölgő tank mellett.

Ahogy már erősen kezdett alkonyodni, sőt, szinte este lett, egyre távolabbról hallatszott egy-egy fegyver ropogása. Elcsöndesedtek már korábban a Práter utcai harcok zajai, de a Corvin köz körül is csönd lett.

Az emberek nem sokkal a hat órakor kezdődő kijárási tilalom előtt kióvakodtak a házakból, a srácok is kijöttek az iskolából és valami győzelmi érzés hozott össze vadidegen embereket. Egymást ölelgették, kezet ráztak, egymás hátát paskolták, nevetgéltek, volt, aki örömében sírt, mindenki úgy érezte, mintha valami nagy közösségbe tartozna, és most, ezen a mai napon ez a közösség legyőzte az oroszokat. Legyőzte a tizenegy éve nyakukon ülő hadsereget, legyőzte az ÁVH-t, legyőzték a párttitkárokat, a fenyegető kommunista spicliket. Legyőzték azokat, persze ezt már csak Dávid érezte, akik arra kényszerítették már pár évvel korábban is az általános iskolában a hozzá hasonlókat, hogy az április 4-iki, a május 1-ei, a november 7-iki ünnepeken nagy lelkesedéssel énekeljék: ... "érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét", érezte, most legyőzték a felszabadítót és legyőzték a hetenként többször büdös, tengervíz szagú tonhal kockás vacsorákat, az egy forint negyvenes lókolbászt, a kemény zsírral szinte kenhetetlen kenyereket, Dávid is úgy érezte, neki is része van egy kicsikét ebben az egészben, de nem tudta, hogy pár hét és hónap múlva, hirtelen ő is felnőtté öregszik a többi sráccal együtt.

Az emberek akkor örömükben mindenkivel szóba álltak, miközben a szürke, Práter utcai kockaköveken is ott feküdtek a kiégett, szétroncsolódott lövegek, teherautók, páncélosok mellett a napi halottak.

A szerző írásával a Baltimore-i Hungarian Journalists 1956-os magyar forradalom 50. évfordulójára kiírt irodalmi pályázatának első díját nyerte el.


Györffy László
A kultúra napjára



Radnóti Miklós írta "Töredék" című versében, hogy "Oly korban éltem én e földön,/ mikor az ember úgy elaljasult,/ hogy önként, kéjjel ölt nemcsak parancsra,/ s mig balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek."

Természetesen az 1944 május 19-én írott költemény kora, mikor már túl volt az ország népe a március 19.-i német megszálláson, s mindenki számára jól érezhető volt a háború elvesztése, majd az orosz-szovjet megszállás, tehát az a kor, semmiképpen nem hasonlítható a mi manapság átélt hétköznapjainkhoz. Szó sincs, és az elmúlt tucatnyi évben sem volt szó semmiféle politikai hatalom nyomására parancsra vagy önként történt halálos emberi bűntettekről. Viszont sajnos annál inkább megtapasztalhattuk az utcai gyilkolászásokat, robbantgatásokat, egy másfajta hatalom, a pénz, az elüzletiesedett, anyagias, nyugatról ránk erőszakolt hatalomnak a korát. Amikor a szellemi értékek ismét mocsaras, lápos mélységekbe süllyednek, és sokan "balhitekben hisznek", mint Radnóti korában, "téveteg tajtékoznak" és életük "vad kényszerképzetek" fonják be. Pontosan ezért föltehetjük a kérdést: miként és hogyan változik az emberi lélek, akarat és tudás? Egyáltalán okul-e valamit maga az ember a múltból vagy a rossz tulajdonságok átalakulnak, mint valamely betegséget terjesztő korban a mutáns vírusok? Mert úgy tűnik a szellemi züllés, más-más formát öltve, de föl-fölbukkan némely korban. Vagy mindig is lesznek lélekgazdag tehetségek és a kor szellemiségét megrontó zilált agyúak és lelkűek? A nagy kérdés pedig: kik és mikor kerülnek irányító helyzetbe, hogy egy népet befolyásolhassanak? Például manapság. Kiváltképpen, ha a saját kultúránkat féltjük a magyar kultúra napja táján, melyet 1823. január 22-én Kölcsey lúdtollával írott "Hymnus"-ra, a később, 1844-ben Erkel Ferenc megzenésített nemzeti imádságunkra gondolva ünneplünk. Pedig abban az 1823-as esztendőben, majd az azt követő években a megyei nemesi ellenállás mozgalmai az abszolutizmus központosító kísérletei ellen izgatták a hazai légkört, jogosan, de közben azon év novemberében Bolyai János megdöntötte az euklideszi geometria axiómáját új matematikai fölfedezésével, és pont két évvel később Széchenyi István fölajánlotta a Magyar Tudományos Akadémia, azaz "Magyar Tudós Társaság" megalapítására egyévi jövedelmét. Vagyis miközben a magyar független szellemiségért politikai iszapbirkózás folyt, a lélekgazdag tehetségek igyekeztek a magyar kultúrát fennebb emelni. És manapság? A hihetetlen erővel felénk nyomuló globalizációs pénzuralom idején, amikor akárcsak az 1920-30-as évek Amerikájában a milliárdos jövedelmek birtokosai maffiózó stílusban megbízók által egymást - önként? parancsra? - leöldösik? Miközben alantas, népbutító, vagy érthetetlenül posztmodernkedő irányba nyomják, taszigálják a magyar kultúrát. Természetesen elsősorban az írott és nyomtatott médiumokat irányító pénzhatalmasságok és a hozzájuk csapódó kultúrával foglalatoskodó írók, szerkesztők, zeneszerzők és képzőművészek. És persze az őket foglalkoztató intézmények, a kort és a magyartalan, globális szellemi züllést kiszolgáló vezetők. A zenei és képzőművészeti életen át az irodalom világáig. S hogy eközben az a fogalompáros, hogy magyar kultúra egyre távolabb esik a mindennapi létünktől, a hétköznapi egzisztenciák fogalmától, ugyan kit érdekel? A kultúra, s hogy az egyáltalán sajátosan magyar vagy sem, netán hetven-nyolcvan évvel ezelőtti modernkedés fölhabosított utánzata vagy mai nyugati show-bizniszek ostoba másolata, csöppet sem érdekli azokat, akiknek a gazdasági globalizáció következtében a létükért kell harcolni. Hiszen ez volt a cél, mióta rájött a Nyugat, hogy mit kell cselekednie a hirtelen szabadságát visszanyert közép- és kelet-európai államokkal. S hogy miért lettek az egykori politika irányítók a gazdasági élet haszonélvezői, azt is tudjuk. Mert a pénzuralom határozza meg manapság a kultúránkat és minél sekélyesebb kultúrájú egy nép, annál könnyebb uralkodni rajta. Vagyis most a magyar szellemi életben valóban: a lét a tét.

Szóló, 2003. január 24. (rádiós jegyzet)

Györffy László
Eurokonform jellemhibások


Nem tudom, hogy az eurokonformitáshoz feltétlenül hozzá tartozik-e a több évtizedes, jó ismerősi viszonyok és barátságok megszakítása? Attól tartok, nem.

Lehet, hogy a rendszerfordulás sok súlyosan kóros mellékterméke közül ez az egyik. Mondhatnám úgy is, értéktelen salakja, mint amikor tiszta vasat készítenek és ott marad a kohósalak. Persze azt is fel lehet használni, mint tudjuk téglákat készítenek belőle, s abból meg házakat, de milyen, rövid életű és főként mennyire emberre nézve ártalmas házak lesznek ezek? Most is valami új Magyarország-ház, sőt, Európa-ház épülgetne, de nem hinném, hogy a bizonytalan emberi kapcsolatok, a régi viszonyok és barátságok megszakításával biztos alapok teremthetők.

Mert mit tesz az, hogy emberek, akik a Kádár-korban olykor több évtizedes baráti vagy csak jó ismerősi viszonyban beszélgettek, üdvözölték egymást, mi több, egyetértve bírálták a fennálló rendszert, most imitt-amott pénzért, karrierért vagy új lakás lehetőségéért, kertes házért, kitűntető közszereplésért csapódnak valamely csoport, úgy, hogy - amint pestiesen mondják - a másiknak keresztbe tesznek. Jobb esetben csak nem segítőkészek vele, közömbösek iránta, nem hozzák helyzetbe, pedig megtehetnék. Ha másért nem, hát a több évtizedes viszony, egykori baráti beszélgetések emlékére.

De lehet, hogy ez nem is a rendszerfordulás idején vagy utána alakult így. Talán már korábban is lappangó, szunnyadó ellentétek húzódtak, csupán gyarló emberi jellemből adódóan még a rossz társadalmi, politikai, gazdasági viszonyokban egyetértők között is. Csak akkor, régen, tíz-tizenöt éve ez nem vált mindig nyilvánvalóvá. Annál is inkább így lehet, mert az elmúlt évtizedben sokuknak vannak olyan tapasztalatai, hogy eleddig ismeretlen emberekkel találkoztak, jó ismerősi viszonyba kerültek, mert szellemi magatartásban és jellemileg közel érezték magukat a másikhoz. És voltak olyanok is, akiket csak felületesen ismertünk és kiderült róluk, hogy segítőkész, szívemberek. Vagyis a jó ismerősi, baráti viszonyokhoz embert próbáló koroknak kell jönnie. Ez ugyan közhely, de mint minden népi tapasztalat, erősen nagy bölcsességet takar. És ez bizony kiváltképpen vonatkozik az úgynevezett értelmiségiekre, a nadrágos emberekre, hiszen az ő jó vagy rossz viselkedésük példaértékű lehet a nem szellemi munkát végzők számára. És bizony gyakorta ezek a szellemi emberek, értelmiségiek éppúgy törtetnek, szaladgálnak saját karrierjük érdekében jobbra-balra, utánozzák a megélhetési politikusokat, maffiózó jellegű gazdasági csoportosulásokat, kirekesztve saját köreikből másokat, mint a többi gyarló, jellemhibás, rendszerfordulás után szellemi csoportokba verődők e csonkított országban. Hát ez bizony, attól tartok, nem eurokonform. Mert Ausztriától Spanyolországig a munka értéke, az emberi jellem számít, s csak utána jöhetnek a mi egy politikai, szellemi karámba tartozunk elvek. Arról nem is beszélve, ha valakik valóban egy táborba tartoznak, mondjuk demokratikus, nemzeti konzervatívba, akkor bizony nyilvánvaló a segítőkészség. Persze gyarló jellemhibások mindenütt akadnak, de ha egy ország egyik felének eltér a véleménye a másikétól, akkor jobban kellene vigyázni az egy szellemi körbe tartozóknak egymásra. Kiváltképpen az értelmiségieknek, szellemi embereknek, mert megint csökkennek az írott és íratlan szabadságjogok, szellemi fogságba is eshetünk és akkor bizony Európai Unió ide vagy oda, a jellemhibások tönkretehetik az életünket.

Mert voltak, vannak és lesznek is jellemszilárdak és jellemhibások, az emberek pedig leginkább azt nem képesek eltűrni, ha valaki gyarlóságaikra figyelmezteti őket. Így aztán a történelmi sorsfordulók idején szakadnak régi barátságok és jó ismerősi viszonyok, de újak is köttethetnek. Csak legyen lelkierőnk mindezt átélni.


Magyar Világ, 2003. augusztus 1

A mi időnk, 2003. augusztus 3. (rádiós jegyzet)

Aki akar, táncoljon
(A kultúra százada?)


Ha valaki az orrát babrálja nagy nyilvánosság előtt, arra azt mondjuk, kultúrálatlan, még ha ezt idegességét leplezve teszi is. Bár ez már inkább a pszichológia tárgykörébe tartozik, de kultúrálatlansága a nagy nyilvánosság előtt akkor is tény. Mint ahogy egykori pufajkás és egykori miniszterelnökünk gyakorta tette és teszi a televízió nyilvánossága előtt. Persze erre is, mint zűrzavaros politikai múltjára azt mondhatja: na és? Miként egy vállrándítással érthetetlen, kultúrálatlan beszédeit is elintézheti a jelenlegi miniszterelnök. Hogy pedig a magyar szellemiség évtized óta egyre mélyebbre süllyed a hétköznapi életben, ezek után ne csodálkozzunk. Ismert magyar mondás: fejétől bűzlik a hal. De mint tudjuk szellemi és kulturális életünk züllése, félresiklása nem csak a rendszerfordulás óta tart. Több mint félévszázada - hogy csak a közelmúltat említsem - a szovjet bolsevik ideológia rohasztotta szét és szakította meg a hagyományokra épülő magyar kulturális életünket. Aztán a tankok erejével jöttek a bankvilágon alapuló neoliberális szellemiségűek és kiszakították, majd átvették az uralmat a zene- és képzőművészetben, a fuvolaművészektől a posztmodern képeket mázolókig, a színházi és televíziós műsoroktól az irodalomig, a cselekmény nélküli, zagyva párbeszédeket tartalmazó ifjú titánok színdarabjaitól a szövegeket írókig, akik a hozzájuk csapódó kritikusaik szerint például a "narretiv principiumok mentén indulnak el és misztifikától mentes, racionálisan megközelíthető transzcendencia van bennük", hogy majd áthassa őket a "referencionalizmus funkcionalizmusa". Ha valaki nem értené ezeknek a kritikusoknak a beszédét és írásait, ne csodálkozzék, mert a manapság anyagiakban és megjelenési lehetőségekben előnyt élvező novellák, regények és versek helyett szövegeket írók könyvei sem érthetőbbek. Összegezve: folyik a népbutítás, hogy a kultúrától és kultúrálódástól mindjobban eltávolodjanak az emberek.

Mindez a kultúra napjának közeledtével jutott eszembe, melyet köztudottan az 1823. január 22-én Kölcsey lúdtollával írott Himnuszra, nemzeti imádságunk megszületésére emlékezve ünnepelünk. Bár ebben a szétzüllesztett kulturális életben egyesek - különösen az írott és elektromos médiumokban - szeretnék a köznyilvánosság előtt úgy megjeleníteni magukat, mintha az életük 1990-ben kezdődött volna. Természetesen egyszerű biológiai okok miatt ez nem lehetséges, így különböző, piros, aztán piros-fehér-zöld, majd kék köpönyegekkel és álarcokkal próbálják jellemüket leplezni, és ténykedésüket elfogadtatni. De hát a természetet nemigen lehet leigázni, még a magyar kulturális élet egykori és jelenlegi irányítóinak sem. Bár ez utóbbiak gyakorta azonosak a régi pártállami vezetőkkel. Akárcsak a gazdasági életben.

S miután Kölcsey a cím alá odaírta "A magyar nép zivataros századaiból", így szinte kötelességünk a kultúra napjának közeledtével eltöprengnünk a számunkra ez idő tájt ismét megkezdődött zivataros századról. Nem mintha az elmúlt huszadik század - az első és második világháborúval, a trianoni országgyalázó békediktátum határfosztásával, az ezt megerősítő párizsi békeegyezménnyel, az eltiport 1956-os forradalommal és szabadságharccal, a legyilkolt négyszáz halálraítélttel, a húszezernyi bebörtönzöttel és a negyvenegy-néhány éves bolsevik diktatúrával - nem lett volna már eddig ránk, magyarokra nézvést is eléggé zivataros század. No és persze az előtte zajló másik négy század, szóval a középkortól kezdődően. De ez a most eljövendő sem sok jót ígér azzal a magyar állami vezetéssel, melyet a nép fele választott, s amely személyi összetételének szellemiségében, mi több, kultúrájában hasonló a második világháború utáni több mint négy évtizedig regnálókhoz. Azzal a primitív, bár az idők folyamán valamelyest trükkösebb, a hatvanas-hetvenes évekre emlékeztető szellemiséggel és azzal a kulturális színvonaltalansággal, amely csak a proletárokat és az önmaguk agyműködésében gyarlóan lealacsonyodó igényteleneket elégíti ki. Azokra az időkre emlékeztetve, mikor nemcsak a világ proletárjai akartak egyesülni, de a lumpenproletárok gondolkodását is egyesíteni akarták. Hála mostanság a televízió iszonyatosan lezüllesztett, elsősorban kereskedelmi csatornáinak, mint legelterjedtebb és leghatásosabb "kultúrahordozó" médiumnak. És azokat elégíti ki ez a fajta kultúrálatlanság, magyartalan mondatokban nyökögő, mellébeszélő, folyvást az országlakók másik felét rágalmazó politikusi megnyilvánulás, akikre a nyugati, Európai Uniós gazdasági és szellemi nyomást készséggel elfogadó, egykori bolsevik szemléletből rablókapitalista észjárásúvá változó potentátok számítanak és zsigeri érzékeikre hatni tudnak. Sőt, ravaszságban, néppusztító szándékaik elleplezésében, félrevezető szavaikkal, különféle álcákba burkolódzó agresszív hamiskodásukkal, globalizációs, neoliberális gazdasági és kulturális zsarnokoskodásukkal olykor még meg is haladják egykori önmaguk szellemi szintjét. A lényeg maradt, a módszer változott, bár gyökereik a régmúltban eredeztethetőek. Mint fának a gyümölcse. És manapság ez a termés nem a magyar népet, hanem a kiváltságos pénzuralmi réteget, a politikai és kulturális szellemi vigéceket szolgálja majd. Szóval zivataros évszázadot folytatunk, és a kultúrában is folytatjuk korábbi, más néven nevezett diktatúránkat. Mert a globalizáció épp oly személyiséget megsemmisítő, egyéniséget eltipró, egységesítő gazdasági-szellemi hatalom, sőt, szellemi diktatúra, mint amelyet a szerintem befejeződő huszadik században, 1989-ig, el kellett viselnünk. Sőt attól tartok, ebben az új zivataros századunkban a kultúránknak egyre kevesebb jelentősége lesz. Netán még azt is megélhetik majd unokáink, hogy a nép - nem csak Magyarországon, de egész Európában - arra a szintre süllyed, mint azon időkben, mikor csak a papság és a kiválasztott főurak tudtak művelni a kultúrát. A bulvárszintű újságolvasás és az ösztönökre ható, az agyműködést droghatásként elzsibbasztó televíziózás marad a népnek manapság. Ez a szint pedig már megfelelhet az egykori írástudatlanságnak. Holott a kultúra létünk, emberi tartásunk megtartó ereje. E nélkül és legyengült szellemi immunrendszerünkkel, visszatért proletár kultúrálatlanságunkkal alázatos emberi roncsok lehetünk. Bár szerencsére több százezer ifjú, középkorú és idős ember - ahogy ezt a választások is bizonyítják - ellenszegül a ránk erőszakolt gazdasági és szellemi nyomásnak.

Sajnos azonban nem esik távol a kultúrától az a tény, hogy béke, világbéke nélkül semmilyen szellemiségű kultúra nem működhet, hathat az egyes népekre. Márpedig az agresszív amerikai politizálás rövidesen ismét háborút kíván indítani. Vajon ama 2001-es szeptember 11.-i New York-i támadás a Word Trade Center ellen nem hasonlatos-e az 1941-es Pearl Harbor elleni támadáshoz? Nem valami, számunkra még ismeretlen "indok" húzódik itt meg a történelmi háttérben? Mert, hogy a kultúrák, civilizációk összecsapása következik be a jövendő évtizedekben, ez nyilvánvaló. Vajon ebben milyen szerepet játszik például az a tény, hogy Irak bombázásával (lásd már korábban Öböl-háború) talán az egykori ottani világ ősi kultúra és civilizáció bölcsőjét, a sumér kultúrát kívánják valamely csoportok örökre eltüntetni a Föld színéről? Ugyanis az amerikai globalizáció, az IMF és a Világbank uralma, Európa egységesítése mellett egy pusztító háborúval valóban meggyilkolhatja az emberi szellemiség ősi gyökereit. Talán egyes világuralomra törő pénzhatalmi csoportoknak éppen ez a célja?

Tudomásul kell vennünk azonban, aki a muzsikus bandánál a zenét rendeli, annak a táncát kell, hogy járják a többiek is. Aki fizet, az rendeli a táncot. Akik most fizetnek, azoknak ilyen muzsikus bandájuk van. S ezt a táncot kell járnunk. Már aki táncolni akar.

Vasárnapi Újság, 2003. január 19. (rádiós jegyzet - rövidítve)

Györffy László
Kinek a könyve, kinek az olvasója?


Mostanában gyakorta halljuk, hogy valaki hátrányos helyzetűként vagy esélyegyenlőség nélkül vesz részt a földi életküzdelemben. Nos, kell-e a mai, szellemileg egyre züllöttebb és kulturálisan fasírttá gyúrt világban, ahol éppen nem pusztán az életben maradásért kell küzdeni, hátrányosabb helyzetű ember, mint aki a Kárpát-medencében magyarnak és értelmiséginek születik? Aki pedig ehhez még az írói vagy költői hivatást választja, és a magyar nyelv gazdagságában, hazában, népben gondolkodik, az bizton remélheti manapság is - ha úgy tetszik, a rendszerfordulás óta, majdnem az elmúlt ötven évhez hasonlóan -, hogy esélyegyenlőségre nemigen számíthat. Marad: a hátrányos helyzetű, esélyegyenlőség nélküli magyar író, költő.

Jóllehet, kissé ünneprontásnak tűnik ez a tény, de az igazság még az ünnepi órákban is ki kell hogy mondassék. Hiszen ismert a latin mondás: habent sua fata libelli, a könyveknek megvan a sorsuk. Ezt azzal egészíteném ki a mi ékes, érdes, édes anyanyelvünkön, hogy ezen a viharos Kárpát-medencei tájon nemcsak a könyveknek, de az íróknak, költőknek is megvan a maguk, gyakran keserves sorsa.

A magyarság vállalás kérdése, Illyés Gyulát idézve, de vajon, akik magát az írót sem szívesen vállalják, miként vállalnák a nemzetet, amelyhez egyébként tartoznak, akár hatalomirányító politikusként, akár a kulturális élet vezetőiként. Sőt, akár írótársként, akik ennek a nemzetnek köszönhetik, hogy írók lettek, és rendre kiadják munkáikat, önérzetüket pedig olykor magyarságellenes pökhendiségig fokozva még díjakkal is megerősítik.

Mert nem más múltú és jelenű népek sorsával kell foglalkoznia az írónak, hanem a saját nemzetével, népével, már amennyiben közéjük tartozónak vallja magát. Ahhoz a néphez, melynek 1920. június 4-én a Versailles melletti trianoni kastély egyik nagy, üvegablakos termében délután négy órakor igaztalan és kegyetlen szétszórattatásáról és kultúrájának szétveréséről határoztak a nagyhatalmak. Még az elmúlt évszázad életünket megnyomorító leigázók egyik íróztató, bolsevik főideológusa, Lenin elvtárs is "rablóbékének" nevezte a trianoni békediktátumot. Nem beszélve az ország-szabdalásunkban nagy szerepet játszó franciák későbbi, Mitterand nevű elnökéről, aki ezért a korábbi politikát nyilvánosan elítélte, és bocsánatot kért érte, bár azt is leszögezte, hogy a státus quo marad. De mindezek ellenére a huszadik század második felében ez a nép kétszer is felmérhetetlenül nagy erkölcsi példát mutatott, mind az úgynevezett Nyugatnak és Keletnek, azoknak, akik szétszaggatták országunkat, és megsemmisítették polgári értékeinket, magyar hagyományainkat, mind az újgazdagoknak, akik világpolgári, olykor nemzetellenes, marihuánás kábulatra bíztató, kémiai úton előidézett hamis szabadságban, zagyva és káros ideológiákban gondolkodnak. Ez a két példamutató alkalom pedig egyrészt az 1945-ös és 1947-es választások voltak, mikor is a nyugati politikusok jóváhagyásával, közömbös fejbólintásával, a szovjet fegyverek árnyékában is egy többpárti, demokratikus, keresztény államrendre szavaztak. Bár 1947-ben a kommunisták az úgynevezett "kékcédulás" szavazáskor már elkövették későbbi, sajnos jól ismert galád cselekedeteik egyikét. Csaltak. De mégis, egy időre, 1948-ig Európa és az USA nagy csodálkozására koalíciós rend uralkodott Magyarhonban.

A másik nagy példa természetesen 1956, a bennünket akkor ismét cserbenhagyó Nyugat felé is. Hogy a korábbi kard- és golyófogó mohácsi, muhi és egyéb küzdelmeinkről most ne is szóljak. Tehát ma ehhez a néphez és nemzethez tartozónak valljuk magunkat mi, még jó pár száz magyar író és költő.

Itt állunk mindannyian a többi értelmiségivel, munkással, földművessel, alkalmazottal és tisztviselővel együtt a huszonegyedik század küszöbén átbukva, a kultúránkat szétzülleszteni akaró politikai és szellemi nyomás közepette. És feltehetjük a kérdést: vajon milyen lelki-szellemi súlya lehet egy-egy anyagilag alig megsegített kiadó által megjelentetett magyar író könyvének? Mit tud tenni az író, ha nagyrészt korrumpált az egész magyar közbeszéd, közgondolkodás és erkölcsi gyakorlat? Szemben a külföldön és belföldön egyaránt anyagilag bőségesen megsegített kiadók és folyóiratok által publikált, világpolgári nézeteket valló írókkal, költőkkel? Amikor egyre inkább elszennyesedő, tőmondatos nyelvünk válik közbeszéddé, és ezt követi szellemiségében az úgynevezett posztmodern, szövegelő irodalom. Tudjuk: similis simili gaudet, hasonló a hasonlónak örül. De ennyire és ilyen gátlástalanul? Így adva tudtára ebben az anyagközpontú gazdasági és szellemi globalizációs világban, hogy igenis, némelyek bizony maradnak hátrányos helyzetűek és nem lesz esélyegyenlőség. Legfennebb a szavak szintjén, de ezt már egy nagy angol írótól, Shakespeare-től tudjuk, hogy "csak szó, szó, szó". Mert olykor ízléstelen, erkölcstelen kulturális életünkben a viselkedési formákat szétziláló, a közérzetet a szabadosság szintjére feszítő és gyűlölködő, romboló ideológiával gyártott szövegeket olvashatunk. Sőt, verseket, novellákat és regényeket. És zagyva cselekményű színművek bemutatásának kellene tapsolnunk. A televíziók, főként a kereskedelmiek műsoráról jó ízlésem tiltja beszélni, mint ahogy a szükségét végző ember cselekedetét sem kívánatos nagy nyilvánosság előtt miniciózusan részletezni.

Az is kérdés, hogy a világpolgári gondolkodású írók, költők, akik közül néhányan együttműködtek a kádári Belügyminisztérium volt csoportjaival, ők akarnák az úgynevezett reformközgazdászokkal, politológusokkal, szociológusokkal, olykor volt kommunista apparatcsíkokkal együtt alakítani a közvélemény-formáló értelmiséget? Ezzel csupán a mai politikai elit diszkrét bájára borítanának alig átlátszó tüllfüggönyt, a függöny mögé bekukucskálni azonban nem mindenkinek van joga. Aki mégis megteszi, élet- és munkalehetőségét kockáztatja. Csak a valóságshow-k virtuális világának kitalálóira, médiumok lefizetett embereire és a tohovabohu vitaestekre van szükség a kulisszákat gondosan eltakaró függönyök előtt. Azokról a tollforgatókról, írókról, költőkről beszélek, akik egy formálódó "posztmodern" politikai rendszer élenjáróit, a volt kelet-közép-európai bolsevikokból Brüsszel-imádókká válókat utánozzák. Akiknek mindegy, hogy Moszkva vagy Brüsszel, csak önérvényesítő karrierjükben nekik hasznos legyen. Akárcsak a hozzájuk csapódó kritikusi gárdának, az általuk fölállított, tudatot félrevezető, hamis irodalmi kánon gyártóinak. Hogy Nagy László, Németh László, Sántha Ferenc, sőt Illyés Gyula - csak néhány nevet említve -, mint túlhaladott alkotók említődnek némelykor, ha egyáltalán szó esik róluk bizonyos irodalmi kánonban, az már viszont a kulturális és irodalmi élet súlyos züllésének mutatója.

Amikor némelyek csupán alanyban és állítmányban szeretnének gondolkodni, bár tudjuk, hogy például 1989-ben a német Stefan Heymtől a magyar, de Romániában élő Sütő Andrásig, hazaiakat nem is említve, hány író szolgálta beszédeivel, írásaival az új államberendezkedés kialakulásának igényét. Hogy politizáltak? Erkölcsi felelősséggel beleszóltak a közéletbe? A tömegkultúrába? Így igaz. Mert személyiségének önfeladása határáig az írónak az is dolga, ha az emberi életet jobbító szándékkal kívánja befolyásolni.

Azt se felejtsük azonban, minden erőszakos vagy agyafúrt politikai változás a szellemi-lelki elnyomatással kezdődik, aztán jöhetnek az átformált gondolkodást bombázó gazdasági szankciók. A megváltoztatott szellem, a megtört lélek már könnyebben veszi tudomásul az emberi életlehetőségek csökkenését. Azt a bizonyos szellemi-lelki, kulturális elnyomatást pedig gyakorta az írókkal kezdik. A meglévő könyvek égetésével, bezúzásával, az élő írók tiltásával, munkáik cenzúrázásával. Gondoljunk az 1848. előtti és utáni évekre, az 1948-90-ig tartó évtizedekre. Írósors, költősors, mondhatnánk, mert igazat szóló írónak, költőnek lenni szolgálat, belsőtől vezérelt kötelesség.

És nincs mellékes irodalom sem: a jó, szellemet frissítő bohózat éppúgy fontos a szórakozni vágyóknak, mint a meseregény a gyermeki kíváncsisággal világra nyitott léleknek. Nincs rossz irodalom, csak szívnek, léleknek ártó, dilettáns, unalmas, zagyva vagy erőt, tapasztalatot adó, gondolatgazdag, szépséges érzelmeket fölmutató. Mert aki magyarnak születik és úgy alakul sorsa, költő, író lesz, senki nem teheti meg e középkor óta szabadságát vesztett tájon, hogy "neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé" (József Attila), és közben cégéres gazember legyen.

Mert aki valamiből több tehetséget kapott, annak többel is kell elszámolnia, ha jön a végső óra. Még akkor is, ha rossz körülmények között kell vergődnie, élnie. Hiszen gondolnunk kell arra is, mit jelent az olvasás az időseknek, a rokkantaknak, a beszéd- és halláskárosultaknak, az egyedül élőknek, a magukra maradottaknak, akiknek a könyv lehet az egyik legfontosabb belső emberi öröm. Tehát az írói, költői hivatás akár lelki, papi szolgálat is lehet, amit olykor vállalni is kell. Sőt, pszichiáteri működést, ha ebben az átalakuló Magyarhonban az elbocsátásokba belerokkant munkásokról, földet művelni nem tudó, állattartásban ellehetetlenített parasztokról, megalázott közalkalmazottakról, barátságokban, szeretet-szerelmekben csalódottakról olvashatunk történeteket. Persze nem azok tollából, akik ideológiájukat, mint alsónadrágot váltogatják, az évtizedek óta mozgalmár politikusokat, az az állami vagyont magánvagyonba átmentőket utánozva. Legyen az kisfilmes rendezőből miniszterelnöki főtanácsadó vagy volt KISZ KB-tagból államhatalmi irodavezető. Mert a kiszolgálókhoz dörgölődző kiszolgálóktól nem várható se felelősség, se hazaszeretet, se lelki, pszichológiai szolgálat. Azoktól, akik nem a munkást, a földművest, értelmiségit és munkahelyét védők közé tartoznak, hanem a banki és multicég oligarchák kiszolgálóihoz. Az pedig kiváltképpen hasznos, ha Szent György-alkatú is tud lenni egy mai író-költő, hiszen a szellemi és gazdasági globalizációban kell keresnie megölendő sárkányát, különben az egyenkultúra az ő munkálkodását is majdnem fölöslegessé teszi vagy legalábbis ezt akarja belé sulykolni. Ez a Szent György-ség a mai hazai fogyasztói társadalmunkban, bizonytalanul veszekedős Európai Unióban és rémségesen fogyatkozó népszaporulatunkban nem is kis feladat. Mert az amputált hazatest kínjai nemcsak fantomfájdalmak. Egyre inkább végveszélyként élő nép gondjairól kell közösen töprengenünk; íróknak és nem íróknak egyaránt. Mert az íróknak, pályájuk kezdetén, de valószínű később is szükségük van arra a spirituális, szellemi-lelki légkörre, amelyben a magyar olvasói élnek, és az olvasóknak is a hazai élethelyzeteket ábrázoló írókra, költőkre van elsősorban szükségük. A sikeres magyar könyvnapok és -hetek, melyek a kiváló elméjű Supka Géza író, archeológus ötletére, a nagy világgazdasági válság közepette, s ez igen fontos, a szellem erejét jelezve, 1929. május 13-20. között megrendezett első könyvhétben gyökereznek, s csak e kettős egymásrautaltságban válhatnak lelki táplálékunk gyümölcsöző, örömet adó ünnepévé. Mert minden jó könyv két könyvet ér. Az egyik, melyet az író ír, a másik, melyben az olvasó képzeletében megelevenedik a történet és annak szereplői vagy a versek szellemisége, a költő véleményalkotó lelkivilága. Ha ilymódon találkozik az olvasó és író, költő, akkor nemcsak a könyv ünnepén, de a fárasztó hétköznapokban is egyszerre két könyv születik. És ez az igazi ünnep.*

Havi Magyar Fórum, 2003. augusztus

* Ünnepi beszédként elhangzott 2003. június 12-én, a Somogy megyei könyvhét Kaposváron, a Sétálóutcában tartott megnyitásán.


Györffy László

Kiszorítósdi?

Mindenekelőtt íróként és publicistaként jegyzem ezen cikkemet, nem voltam és nem is leszek újságíró a szó - itt szándékosan idegenül - par exellence értelmében. A jobb- és baloldal használatát csak a rosszul értelmezett közmegegyezés miatt teszem, amúgy nemzeti elkötelezett (jobb) és nemzetrontó (balliberális) értendő, azonnal hozzátéve, hogy az erkölcsileg hiteles szociáldemokrata érzelmű baloldal is nemzeti elkötelezettségű. De ez utóbbi nem létezik, ilyen közszereplőket, kivált politikusokat a nyilvánosság nem ismer.

Úr ír. Ez a réges régi népiskolai mondat jár mostanában az eszembe. Inkább úgy: újságíró ír. Hozzátéve: nép olvas. Tehát, újságíró ír, nép olvas. És megzavarodik. Összekeveri a fogalmakat. Fölhabzó, nagy indulatokkal, hülyeségeket gondol és beszél. Höbölög. És főként: szidja a másikat, utálja a másikat gondolkodás nélkül. Az ország másik felét, a választói csalások és trükkök után, az újságírók, médiaguruk, mekegő, makogó, szörcsögő, pózoló, hazugságaikat fröcsögő műsorvezetők, beszélgető asztali társaságok szellemi-lelki nyomására.

Mert: újságíró ír, nép olvas.

Hát ez jut eszembe immár augusztus 1-től a Heti Válaszban Jávor Béla tollából megjelent a jobboldali újságírás stílusát, hangnemét taglaló írását és az azóta, részben természetes válaszadásra kényszerültek, másrészt művi felhorgadással, unalmas, a népet, az Isten adtát semmiképpen nem érdeklő szellemi csócsálással elkövetett cikkeket végig olvasva: politológusoktól, közgazdászokon, jogászokon, egyetemistákon és egyetemi oktatókon át magukat publicistáknak feltoló újságírókig és ügyeletes megmondó pódiumszónokokig. S hogy hová vezethet egy ilyen szellemi "rágógumizás", elég talán jelezni, hogy nem régen egy ifjú matematikus - a stílusvita jegyében - a politika és erkölcs kapcsolatáról filozofálgatott a Heti Válaszban. Enyhén szólva ez nem az ő asztala, és a vita is így vált parttalanná.

De nézzük a lényeget.

Még a 80-as évek elején Krassó Györgynél, akit már akkor olykor bevittek a rendőrségre az állambiztonsági szolgálat megfigyelései után, majd kiengedtek és elrendelték háziőrizetét, ott találkoztam mások mellett többször egy képzőművész fiatalemberrel, az Inconnu csoport tagjával. Ő, a ma radikálisan gondolkodó jobboldali Molnár Tamás volt. Sőt, az Október Párt megalakulásakor is találkoztunk, Krassó György akkor nekem adott pártjelvényét - a lyukas zászló kivágott helyén Kossuth címer, körbe írva Magyar Október, angolul is, - ma is őrzöm. Hogy Molnárról készült-e és őrizte-e az egykori Történeti Hivatal Krassóval kapcsolatban
- akit "Lidi" személyi dossziéval tartottak nyilván - valamely feljegyzés, azt nem tudom. Én mindenesetre egy 2001. decemberi Havi Magyar Fórum 63. lap cikkéből értesültem, hogy Krassóval kapcsolatban is megfigyeltek 1983-ban. (Egyébként a besúgó a leírt jelentésben foglaltak tekintetében egy évet tévedett. Az esemény, melyről súg 1982. október 27-én zajlott.) Amúgy a Hivataltól megkapott lapomon szépen sorjáznak a megfigyelésem időpontjai, de ez nem volt közöttük.

Természetesen nem kötelező húsz év távlatából visszaemlékezni valakire, de egy ma már aránylag ismert jobboldali íróra (sajnos nem önhittségből, de ezt így muszáj magamról jelezni) talán illene. Csupán azért említem ezt a személyes példát, mert a Visegrádi Disputára még sohasem kaptam meghívót (a közelmúltban volt a harmadik) pedig tán lenne rá némi alapom. Ez pedig úgy vélem rávilágít arra a személytelenségre, a jobboldaliak egymás nem ismerésére vagy amnéziás viselkedésére, amitől aztán képtelenek vagyunk teljes, segítő összefogásról beszélni.

Ez is eszembe jut erről a népet végsőkig kiszipolyozó hatalmon levőket milyen módon bíráljuk álvitáról. Vagy - s lényegében erről van szó - milyen módon váltsuk le a kormányt. Mi, jobboldaliak. Miközben oda sem figyelünk arra, ki is tartozik közénk.

Most, egy újabb Mohács előtt. Mert ott állunk, ha a "mérsékelten" csácsogó jobboldali urak és hölgyek nem képesek a népre, az Isten adtára gondolni, amint napról napra küszködik az áremelésekkel, a várható Európai Uniós - ha ezt még lehet fokozni! - életszínvonal süllyedéssel.

Az újságírók nem csak írnak, de úgy is viselkednek, mint akik azt hiszik, hogy ők irányíthatják, az át nem világított közélet örökségében a teljes kulturális ízlést, az emberek gondolkodásmódját.

És akkor jönnek egy nevetséges álvitával a "mérsékeltek", provokálják némely amúgy is nagyot mondásra hajlamos, fölkészületlen, demagóg pódiumszónokot, és szervezőt, hogy hadd hergelje, mi több stenkerolja(!) - mint író szándékosan fogalmazok így - azt a kába, mindennapi gondjaitól sújtott országlakót, olykor magát polgárnak érzőt.

Még hogy stílus meg hangnem? Hát az egész hónapok óta tartó szellemi petárda lövöldözés egészen másról szól. Nevezetesen a karrier arcokról. És karrier harcokról. Hol van ennek köze az 1753-ban Georg Louis Leclerc Buffon, gazdag parlamenti tanácsos fiának, természettudósnak akadémiai székfoglalóján, ("Értekezés a stílusról") elmondott szlogenné vált mondatához? "Le style, c'est l'homme - a stílus maga az ember? Amúgy ez a Buffon az enciklopédistákhoz tartozott és ők készítették elő az igen kétséges erkölcsű francia forradalmat.

Tehát, mint író embernek, és nem újságírónak az a véleményem, hogy félrevezető, újabb intellektuális szellemi vakvágányról sikerült megint elmélkednie annak a néhány értelmiséginek, akiket ez a vita messze eltérített a hétköznapoktól. A magyar jelen élettől. Tisztelet a kivételnek.

Mert a nemzeti érzelmű, azaz jobboldali radikálisoknak szembe kell nézniök a választásra jogosultak félrevezetett felével s a múlton nosztalgiázó pufajkásokkal, pártapparatcsikokkal, az egykori egypárti kivételezettek hadával. Szembe kell nézni azzal a lelkiséggel, amely a szocializmusnak hazudott állam által felvett államkölcsön pénzéből békében éldegélőket, mai, korrupt, hazudozó baloldali és világpolgári közszereplőket radikálisan el kívánja kergetni. Pedig ez a nosztalgiázó réteg is egy erőszakos politikai és szellemi elnyomásban élt, csak éppen nem vette észre vagy ma már elfelejtette.

Szembe kell nézniök a radikálisan jobboldali gondolkodóknak (és nem szélsőségesen, ahogy a balliberálisok ezt hangsúlyozzák!), az egypárti pártaktivistákkal együtt a 80-as évek mellékfoglalkozásokban, GMK-kban, gebines üzletekben, túlórai fusizásokban érdekeltek nagy részével, akik akkor mit sem törődtek az elveik miatt kirúgottakkal, a 16-20 évvel ezelőtti ellenzékien viselkedőkkel. Természetesen nem az Aczél (Appel) György ideológiai vezér és az állambiztonság által engedélyezett Demokratikus Ellenzékhez tartozókról beszélek. Tehát a másfél, két évtizeddel ezelőtt is munkálkodó emberek, mai választópolgárok tekintélyes része ezen radikalizmus ellen él. Ezzel a múlttal kell szembenézniök és cselekedniök a radikálisan érző, töprengő jobboldaliaknak. Vagyis meg kell nyerniök maguknak a választók másik felét. De nem felejthetik: itt a gazdaságban, szellemi életben a kevés a fóka sok az eszkimó, avagy a "Divide et impera", oszd meg és uralkodj, állítólag XI. Lajos francia király mondása szerinti elvek érvényesülnek, igen csak évszázados, évezredes hatalmi trükként. Ugyanis különböző érdekcsoportok hadakoznak azon a kevés jobboldali lehetőségen és anyagi fedezeten, amely a tizenhárom év alatt kialakult, akárkinek a hibájából, már mindegy. Mert erről van szó, s nem másról. Sőt, ez az ország lehetőségeinek az életképtelenségig behatárolható esélyeit is jelentheti, és ez már a jelenlegi jobboldal felelőssége lesz. Mert vannak korok, és az elmúlt félévszázad is ilyen volt, amikor felelős közszereplő, kiváltképpen ide értve a szellemi életet irányítókat, akár újságírók, költők, írók, művészek, csak egy erkölcsi imperatívusz szerint élhetnek: a jellemed a sorsod. És eszerint lesznek és lettek megérdemelten a nép számára, a választópolgárok számára közügyekben mérvadó közszereplők. Persze a választók érzelmeinek, gondolkodásának manipulálási lehetőségét nem felejtve. Hát ezért kell radikálisnak lenni a jobboldalon, szemben az életharc mellébeszélő pozícióvitézeivel és markotányosnőivel. Mert pontos terv szerint a szellemi pusztítás után és mellett uralkodik a gazdasági globalizáció, kíméletlenül tönkretéve - ahogy eleddig ez már megtörtént - a magyar emberek mindennapi életét.

Hát ehhez a korszakhoz akarnak asszisztálni a jobboldali, magukat "mérsékeltnek" meghatározó újságírók, publicisták, politológusok és egyéb gondolkodó értelmiségiek? De hiszen akkor itt már nyilván nem jobboldali radikális és mérsékelt szemléletről van szó, hanem társadalmi érvényesülésről, megalkuvásokról vagy azok elutasításáról, az egyéni karrierutak "radikális" vagy "mérsékelt" módon történő sajátosságairól, az újságírók és értelmiségiek között. Sőt a jobboldali választók között. A mai egyoldalú médiumokban azonban nem könnyű fölvállalni a radikális publicisztikát, véleményt azokkal szemben, akik nem eltörölték a múltat, hanem - ami rosszabb! - elfelejtették. Az utcán bármikor kötekedően igazoltató rendőrt, az állambiztonsági telefonlehallgatásokat, a volt ávósok rabiátus zaklatásait a különböző munkahelyi pozíciókban, a március 15-én tiltott kokárda viselést, és hosszan lehetne sorolni az "elfelejtett" ügyeket. Azokét, akik a mostani nosztalgiázók "békés" életét irányították a foximaxit (marxista esti iskolát) végzett újságíróktól az orvosokig, az ügyvédekig, mérnökökig, művezetőkig és a különböző pénzügyérekből lett bankárokig, különböző munkahelyek egykori nacsalnyikjaiból ma nyugati vagy vegyesvállalatok menedzsment szakembereiig. A szegény nosztalgiázók és félrevezetettek lehet, hogy nem is tudják: megcsalatva cserbenhagyták őket. A mérsékelt jobboldaliak pedig éppen közöttük akarnak tömegbázist szerezni egy következő választáson a hatalom megragadásához. Bár attól tartok tévednek, ez nem fog nekik sikerülni.

És vajon azok, akik a mai történelmi helyzetben csakis radikálisan tartják érdemesnek magukat kifejezni s így is cselekedni, őriznek-e segítőkészséget, szeretet személyiségük mélyrétegeiben? Képesek-e, a radikális szóözön mellett, helyzetbe hozni, segíteni a hozzájuk hasonlóan jobboldali radikalizmussal élő társaikat, az egyre nehezedő életviszonyok között? Tudnak-e a radikálisan gondolkodók lelki támaszt és segítőkészséget nyújtani másoknak, velük egy szellemiséget vallóknak vagy csak önmagukkal, saját karrierjükkel törődnek? ugyanis gyakorlati cselekvéseik ezekre a képességekre, enyhén szólva, rácáfolnak, különösen a tollforgatóknál és értelmiségieknél. Akik közül némelyek olyan álarcban radikálisok, hogy képesek elrejteni személyiségük irigykedő, karrierista lelkületét és még, mondjuk, harminc éve ismert társuknak sem nyújtanak segítséget az életküzdelemben. Arról nem is szólva, hogyha a több milliónyi jobboldali nem kapja meg a radikálisan gondolkodóktól a léleknek szükséges bíztató érzelmeket és döntő érveket, akkor kimerülnek a "lángoló" emberi tevékenységhez szükséges tartalékok: közömbösek lesznek. Mert itt sajnos nem arról van szó, hogy milyen stílusban vitatkoznak az újságírók vagy értelmiségiek, hanem miként úszulnak egymásnak, politikai felhangokkal, az eleddig is vegyes jellemű jobboldali közszereplők. Amúgy az újságíróknak az a dolguk (radikálisan vagy mérsékelten) hogy érdemben az igazságot tudósítsák, kommentálják, nem pedig irányítsák a szellemi, politikai életet, és immár 13 éve szereptévesztésben éljenek.

Mert radikálisoknak és mérsékelteknek egyaránt szembe kell nézniük, hogy az egykori kommunistákból gyakran vadkapitalista maffiózók lettek és ahogy annak idején "szocialista" módon, most kapitalista összjátékkal, a régi bolsevik összetartás mintájára, ha kell, botrányok árán is, a lakónép anyagi és szellemi "kivéreztetése" árán is, világpolgári akarnokok segítségével, de hatalomban maradnak, amíg csak lehet. Még az Európai Unióban is, melynek első számú ellenségei voltak.

Tőlük csak radikálisan lehet elvenni a hatalmat, megváltoztatni az egyre süllyedő életminőséget, az emberi kiszolgáltatottságot. Hogy zsugorított, önmaga egykori hazájával körülvett országunkban megszülethessen a költői álom: "Új nép, másfajta raj/Másként ejtjük a szót, fejünkün/másként tapad a haj". (József Attila: A város peremén)

Ha pedig tollforgatókról van szó, ajánlhatók számukra Petőfi örökérvényű, ma rendkívül fontos sorai: "Ne fogjon senki könnyelműen/A húrok pengetéseihez! ... Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/saját fájdalmad s örömed,/Nincs rád szüksége a világnak/S ezért a szent fát félretedd". Annál is inkább, mert amikor egy szinte teljesen egyoldalú ideológiát preferáló média-világban a köztelevízió esti hírműsorának vezető sztárbemondója, havi 2,2 millió Ft fizetésért azt nyilatkozza a közelmúltban, hogy a hírek 60 %-a igaz csak, tehát a média folytatólagos manipulációjának becsapása egy igen autentikus személy részéről bizonyított, akkor ilyen légkörben ki az, aki nem radikális jobboldali? Ki az, aki pitiáner mellébeszéléssel elmismásolja az életünket megkeserítő közügyi kérdéseket? Aki a "szent fával" hadonászik? Eszükbe jut, hogy már 11 000 polgári kör működik az országban? Bár nagy kérdés, hogy ezek a körök valójában mit is csinálnak és mennyire "radikálisok"?

Az emberi pszichéhez tartozik az erkölcs, a torzult pszichéből alakulhatnak ki az erkölcsileg puhány, jellemhibás emberek. Ők tulajdonképpen pszichológiai betegek. Sokszor szellemi zsandárként, kidobó emberként működtek és működnek, féltve saját karrierjüket, állásukat, társadalmi pozíciójukat. És vajon eszükbe jut a "mérsékelt" uraknak és hölgyeknek, pszichés ingadozásaik közepette, úgyis mint ismert tollforgatóknak, újságíróknak, hogy milyen lelki-szellemi hatással van viselkedésük a nép, az olvasók pszichológiájára, lelki akaratára, hétköznapi terheinek elviselésére, tűrőképességére? Miként rombolják "nyugalomra intésükkel" az országlakók lelki-pszichológiai erejét, ellenállását. Miként taszítják őket a saját sorsuk iránti közömbösségbe? Tekintve, hogy csakis és kizárólag pénzügyi szempontoknak rendeli alá a kultúrát a jelen kormány.

Ilyen körülmények között értelmetlen a "miért nem fog össze a jobb oldal" kezdetű siránkozás, ugyanis csak csoportokra bomlott, karrierjük szempontjából a közéletben forgolódó közszereplők küzdelmeit látjuk, olvashatjuk "mérsékelt" és "radikális" hangnemben, de főként régi, bolseviki, hazug és új, álliberális arcok napi harcát. Miközben elfelejtik, hogy egy importált rendszerben, a szellemi és gazdasági globalizációban viaskodnak. Egy külföldről ránk erőszakolt rendszerben, ami oda vezethet, hogy életidegen, egyéni "stíluskülönbségekről" elmélkednek, mintha jobb dolguk nem volna egy olyan országban, melyet a kommunistákból újkapitalista álcába és köpenybe átvedlett, politikai és gazdasági vezető pozíciókba besurranók kormányoznak.

Ilyen körülmények között kit érdekelnek a "mérsékelt", jobboldali újságírók álproblémái? A mindennapi életben küszködőket biztos nem, hiszen nem is nagyon értesülnek róluk, az a vékony értelmiségi réteg pedig, aki ezt figyelemmel kíséri és némiképpen tájékozott a közéleti arcok múltjában is, könnyen azt vélheti, miért pont most, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem tönkretétele után, az Európai Unióba lépés keserves megpróbáltatása előtt akarják kiscsoportos óvódásokként úgynevezett jobboldali, nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek közéleti karrierjüket ápolgatni? Mert, hogy ki a közéjük való, azt ők mondják meg, lásd szervezett konferenciák, előadói körutak, vitaestek. Legyen az olyan újságíró, aki már a 90-es évek elején a Pesti Hírlapban rostálta a nála jobboldali jelentkezőket, bár ő maga vidéki lap belügyi tudósítójaként, majd "népszabadságosként" kezdett, az 1960-as években.

Egy olyan "Mohács előtti" helyzetben vitáznak, amikor a gyermekek 30 %-a alultáplált, a diszkókba közönséges bűnözők is járnak és pisztolyaikat felszólításra kiteszik, miközben rendőrökkel seftelnek. Azzal a rendőrséggel, amelyik többszörösen törvény ellenesen polgárokat ver meg a nyílt utcán és cipel el megbilincselve jogos tűntetésekről vagy csak utcai járókelő minőségben, mert mint a rend őrei megzavarodtak sokan a jelen balliberális kormány médiumainak többsége feletti hatalmával hirdetett szabados ideológiától, s olykor a Kádár rendszer elején érzik magukat, amerikai filmeket utánozva.

Egy olyan "Mohács előtti" helyzetben, amikor az egészségügy az összeomlás szélén áll, amikor külhoni vállalkozók magyar asszisztenciával több tíz ezer embert bocsáthatnak el folyamatosan, két-három éve létesített üzemeket, gyárakat csuknak be, miközben a profitot kisíbolják az országból, ahol a többmilliárdos bankspekulációk mindennaposak és ha a gyanúsan viselkedő rendőrség helyett, törvény adta jogával intézkedik az ügyészség, akkor a regnáló kormány, enyhén szólva, durcás. Vagyis utálja a demokráciát! Egy olyan országban, ahol idegen tőkével lakóparkok épülnek hazaiak számára elfogadhatatlan lakásáron és persze lassacskán annyi külhoni költözik ezekbe a lakóparkokba, amennyit egy-egy évben a halandóság és születési arányaink eltolódása miatt elvesztünk. Évente egy kaposvárnyi lelket, azaz 60 ezret.

Vajon miféle arcok kellenek ahhoz, hogy ezt "mérsékelten" vegyék tudomásul? Nem arculat váltásra lenne szükségük?

Amúgy nem árt tudni "mérsékelt" és "radikális" jobboldali média csoportosulásoknak, hogy ők nem választott képviselők, nem a köz érdekében tevékenykedő köztisztviselők, hanem önjelölt szóvivők saját jogon, mint mindenki, aki a köz javára önként viaskodik mai és mindenkori arrogáns politikai rendszerekkel. A közéletet gazdaságilag alattomosan befolyásoló és szellemileg (médiumilag!) látszat-demokráciával manipuláló kormányokkal. De a lényeg: az önjelöltség, valaki csakis teljes emberi hitelességgel intheti más felfogásra a többséget.

Ezek után, a jelen történelmi helyzetről, ahol ilyen vitákat képesek némelyek indukálni, csak annyit, amit a több mint harminc éve halott és fél évszázaddal ezelőtt népszerű társadalomtudós Wilhelm Röpke "Civitas Humana" című munkájában mondott a jóléti állam hatásáról és veszélyeiről, melyről a mi mai hatalombirtokosaink ábrándoznak: "A jóléti állam és az idült pénzromlás értékelésében nem mérhetünk egyforma mércével. A pénzromlással szemben csak egyetlen állásfoglalás lehetséges, tudniillik az egyértelmű ellenkezés. Ezzel az állásponttal kapcsolatban alkudozásnak helye nincs. Egy dolog kétségtelen: ma (1957/1961) már egyáltalán nem azokat az időket éljük, amikor a jóléti állam törekvéseit elő kellene segítenünk vagy támogatnunk kellene."

Mi pedig - az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk után - most érkeztünk el a Röpke által jelzett jóléti társadalom gondjaihoz, és ebben holmi "stílus" vita, politikai közszereplői hadakozás, megbocsáthatatlan bűn: az országlakó néppel, és esetünkben, a határainkon túl élő magyarokkal szemben.

Ha nem vigyázunk, úgy járunk, mint másfél századdal ezelőtt, mikor a "GOTT erhalte"-t kellett énekelnünk a Himnusz helyett. Most meg majd a gyönyörű Beethoven-i "Eroica" szimfónia örömódáját kell hallgatnunk, mint Európai Unió-s himnuszt, a sajátunk helyett. És ezt azért nem kellene mérsékelten tudomásul venni. Ezért van igazuk azoknak a fiataloknak, akik úgy vélik, hazánk legújabb kori gyarmatosítása idején fontosabb a nemzet jóléte, mint a nemzetközi elvárások, s ők, ha kell, radikálisan szókimondók.

Vékony deszkapallón ballagdálunk a történelmünket jelképező szakadék fölött. Éppen ezért mostanság, az európai uniós tagság elkerülhetetlen következményeivel is számolva, jó lenne, ha egyes csoportok nem sajátítanák ki a szerencsés túloldalra való átjutás radikális figyelem összpontosítását, cselekvési lehetőségeit. Mert a polgári stílushoz, tiszta erkölcsi alapokon nyugvó, segítőkész polgári jellemek kellenek.

2003. november közepe

Havi Magyar Fórum, 2004. január


Hangjátékai


SZABADESÉS ( 1974)

Magyar Rádió 1975.V.13.

Radio France 1983.jul.14

Radio Polskie 1987.dec.18.


DODÓMADÁR ( 1976 )
Magyar Rádió 1976.aug.2.


Vasháló ( 1977 )

Magyar Rádió 1977.okt.19.


Mindennek ára van ( 1981)

Magyar Rádió 1981.okt.10.

ORF Bécs I. 1983.márc.18.

Radio France 1983.VII.20.

SPA-Portugália 1987.január


Ősbemutató ( 1983 )

Magyar Rádió 1983.Iv...25.


Vasárnapi séták ( 1985 )

Magyar Rádió 1985.febr.17.


Kőorgonák ( 1987 )

1987. dec.8. Magyar Rádió


Szentséges kisvállalkozók ( 1988 )

Magyar Rádió 1990.ápr.11.


A fénygép feltalálója ( 1991)

Magyar Rádió 1991.okt.30.


Amikor a kép elsötétül ( 1991)

Magyar Rádió 1991.nov.12.


Monológok:A.P.csehov emlékére

Itt nincsenek bögölyök

Magyar Rádió 1986.okt.


Mit nem hall a magyar hal

Magyar Rádió 1986.dec.16.


Légsérelem ( 1989)

1989.aug.8.

Mindezek könyvben is megjelentek Zavaróállomás 

 ( Lehallgattak vagy meghallgattak? ) címen

TV film - Családi kör

Vasárnapi séta

A " Családi Kör" c. műsor keretén belül itt

megtekinthető a Vasárnapi séta c. filmje

Másold le!

https://nava.hu/id/1771492/

( Nemzeti Audiovizuális Archívum )