A Bokányi iskola 90 éves fennállására


( A műsor levezetőjeként elmondott beszéd)

Ha emlékezünk, leereszkedünk a múlt mélységesen mély kútjába , olyan holmikat, csecsebecséket hozunk föl, amikre egyáltalán nem is gondolhattunk. Találkozunk egykori önmagunkkal és szellemi, lelki pőreségben állunk, hiszen a gyermekkori emlékeket már nem lehet kiigazítani, átkozmetikázni, bármilyen foglalkozású felnőtt is lett valakiből és bármilyen eredményes, vagy kevésbé eredményes életet sikerült eddig megélnie. Az emlékezéseinkkel - mint majd később a halál pillanatában - már kissé az Úristen színe előtt állunk, mezítelen lélekkel, födetlen homlokkal. Ha emlékezünk, az igazság pillanatára készülünk, gyakoroljuk a megtörtént és megmásíthatatlan múltunk elfogadását.

Most is ez történik velünk. Velünk, egykori diákokkal, akik nem valamely belvárosi iskolában, a városi utcák kőrengetegében növekedtünk, tanultunk, ballagdáltunk az időben előrefelé, hanem a természet közelében, a kertes házak egy-egy nekünk kedves fája alatt, virágágyások és májusban - mint ez a mostani - virágzó orgonabokrai között cseperedtünk föl. Talán éppen ezért mi, külvárosi lányok és fiuk, ha megvolt bennünk az öröklött tisztesség, nagyobb eséllyel fogadhattuk meg első tanítóink, majd később tanáraink fegyelmező, jobbító szándékú okítását, mert a kissé falusias egymás mellett élés, testben, lélekben ember léptékűvé tette gyermekkorunkat, nem rontott ránk már nyiladozó értelmünk idején a csűrcsavaros városi élet, a későbbi létharc megannyi keserűsége. A természethez tűzve, a jó öreg iskola falai között, szabadabb lélekkel készülhettünk az élet későbbi számos sorscsapását elviselni.

Azt sem felejthetjük, ha saját korosztályomra gondolok, akik az 1940-es évek végén, az ötvenes évek elején tanultak a Bokányiban, hogy tanítóinknak és tanárainknak erősen nagy köszönettel tartozunk, hiszen az akkori külvárosi lét szegénységében, az ország szellemi légkörét is megnyomorító hétköznapi gondokban, nemcsak az ABC- t, a számtani, biológiai és egyéb ismereteket kellett velünk megtaníttatni, hanem figyelmezniük kellett arra is, hogy a hazug világ közepette mégis tisztességre, becsületre neveljenek bennünket anélkül, hogy beleütköznének az akkori törvényekbe. Tisztelet és szeretet övezze a még élőket és az eltávozottakat is, akik ilyen körülmények között emberségre is tanítgattak bennünket !

Mert az egykori és mai tanítók és tanárok felelőssége olykor talán sokkal nagyobb, mint apáinké és anyáinké, hiszen a mindenkori kisdiák nyiladozó értelmének szándékos vagy öntudatlanul burjánzó vadhajtásait nekik kell, jó szóval oktatva, jó kertész módjára nyesegetni, miközben tudják, hogy a gyermek még nemigen fogja föl ésszel: miért is van erre szükség?

Csak évtizedek múlva nyilal belénk a fölismerés, mikor már álmainkban összeszűkül az öreg iskola, s a valóságban is kisebbnek látjuk a folyosókat, az osztálytermeket, hogy az igazán tehetséges tanítóknak, tanároknak mindig igazuk van. Olykor még az elfogult szülővel szemben is. Persze ma már felnőttként tudjuk, mindannyian lehetünk gyarlók, a magyar történelmi események szorításában a tanító is, a tanár is, ők is hajbókolva kiszolgálhatják a mindenkori hatalomban ücsörgőket, de azt a jogukat nem lehet elvitatni tőlük, hogy a gyermekek okítása életük mindenkori célja. Tudásunk gyarapítására fölesküdött "Isten lámpácskái" ők. Nincs a földön olyan ember, aki ne őrizne emlékfoszlányokat az első iskoláról, az első tanítójáról és tanárairól, az idegrendszerét, a jellemét formáló időkből.

A mai kisdiákoknak ezért csak annyit mondhatok: angyaloknak születtünk, de ha duzzogva, mérgelődve, olykor véletlen igazságtalanságot is tapasztalva, őrizzék "Isten lámpácskáinak" fényét, első tanítójuknak és tanáraiknak intő szavait. Őrizzék, még kisebb-nagyobb csínytevésekkel együtt is, az élet szép adományaként, hogy ebben a külvárosi iskolában tanulhatnak, őrizzék és élvezzék a kertes házak utcáit, a minden esztendőben újra virágot bontó orgonabokrok, hársfák, cseresznyefák, mandulafák közelségét, mert a természet rendje örök s ebben mindannyian csak kicsiny, örökké tanuló diákok maradunk.

Pestszentlőrinc, 1993.május 15.

( Pásztázó magányerőből c. kötetből)

© 2018 ICE DEA. 1013 Budapest, Clark Ádám tér 1.
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el