Kopogtató ( riport )


(Riporter: Béla Pál)

Béla Pál: Jó reggelt kívánok kedves hallgatóink. Egy születésnapi beszélgetésből tevődik össze mai Kopogtatónk. Györffy László az ünnepelt. Már több generáció nőtt föl mesés könyvein, de közel múltunk krónikása is. Rádiós jegyzetíróként hangja is ismerősen csenghet. Rigó Rita és Rigó Dezső, Pók Pál és Pók Panna, Róka Ricsi lányai és fiai, például Rudi, aki tavaly beleesett az erdőszéli nagy verembe....

Györffy László: Remélem, hogy elég sokan ismerik. A mesekönyvemből van, aminek a címe "Kalandok az incifinci erdőben" és van egy második kötet, az "Újabb kalandok az incifinci erdőben", mindkettőt az unokáimnak írtam. Nagy dolog az, hogyha egy embernek az unokái ugyanabban az erdőben játszhatnak, ha ugyanott kóborolhatnak, ahol a nagypapa játszott. Ez rendkívül ritka dolog és én ezt az erdőt, ami Pestszentlőrinc határában van, ezt én benépesítettem....B. P.: Én is Pestszentlőrincen nevelkedtem, bizony voltak ott rókák is, őzek is, fácánok is....

Gy. L.: Pontosan így van, korábban voltak, amikor az az erdő, amelyről most beszélünk, az úgynevezett lőrinci erdő sokkal nagyobb volt.

B. P.: De azért mindenből lehet mese, történet, például a majdnem elveszett macska.

Gy. L.: Tulajdonképpen az unokáimnak az életéről szól mindkét könyv és a Luca lányunokám nagyon szereti a cicákat. Na most ha már itt említetted ezt a mesét, ez azért jó példa, mert tulajdonképpen itt a környezet is megjelenik, az a bizonyos megváltozott erdő a darugyárral, amit fölépítettek ott, illetve hát a Vasgyárral, tehát a megváltozott környezetet láthatjuk és a fölépülő házakat, mert az is szóba kerül. Tehát egy megváltozott világ a korábbi világhoz képest. A gyermek fantáziája benépesíti az erdőt és én tulajdonképpen nem tettem mást, mint a gyermeki fantáziával megpróbáltam benépesíteni az erdőt és különböző történeteket kitalálni különböző állatokkal. Egyébként tegeződünk?

B. P.: Visszatérünk még a mesékre, de előbb magyarázzuk meg a hallgatóknak, hogy tegeződhetünk e? Ugyanis régi rádiós kolléga vagy te is.

Gy. L.: Valóban régen dolgozom a rádióban, 25-30 éve hangjátékokat írok, írói jegyzeteket mondok, sok interjú készült velem, tehát aránylag mondjuk mint rádiós embert is ismernek, és hát Téged is ismerlek jó pár éve. Csak nem tudtam, hogy az íratlan és kötetlen szabályoknak megfelelően most magázódunk vagy tegeződünk.

B. P.: Természetesen a hallgatót most sem lehet becsapni, ha egyszer mi tegeződtünk, akkor....

Gy. L.: ...akkor maradunk a tegeződésnél, nyilvánvalóan.

B. P.: Visszatérve a mesékre, mindig azt mondjuk, hogy ez mese meg nem mese, meg ne mesélj nekem, vannak ilyen mondások, szólások, holott pont ez a műfaj az, ahol a legkevésbé lehet hazudni. Rigó Rita, Rigó Dezső, Pók Pál, Pók Panna, hát természetesen így mese, de amik velük megtörténnek, azok mégis emberi szituációk, emberi gondok, emberi örömök.

Gy. L.: Ha olyan tulajdonságokkal ruházza fel az ember az állatokat, amit megél maga is, maga a gyermek. Ő is szomorú, vidám, neki is vannak gondjai és ha ilyen tulajdonságokkal ruházza fel az állatokat az író, tehát mondjuk a pókoknak is gondjaik vannak, a Rigó Ritáéknak is, most nem akarom elmondani hogy a mesében milyen gondok, tehát tud azonosulni velem, bele tudja helyezni magát ezekbe a gondokba, örömökbe is, akkor ez már valóság is, nem csak mese. Ha ebben az író csal, vagyis kitalál olyat, ami nem a valóságból, nem az életből jön, akkor a gyermek rögtön észreveszi és számára érdektelenné válik a dolog, mert hazudtak.

B. P.: Nekem úgy tűnik, hogy talán azért fordultál egy kicsit a mesék felé is, mert neked hiányzott a gyerekkorodból, hogy meséljenek.

Gy. L.: Van ennek igazsága, mert be kell vallanom, hogy egy embert, akinek mondjuk öt éves korában meghal a mamája, természetesen bizonyos sérülés éri és nekem nem nagyon volt aki meséljen gyermekkoromban. De nem ezért írtam a mesekönyveket, mert korábban írtam már a lányomnak is, amikor 8-9 éves volt, most az unokáimnak, tehát nem valami szurrogatum, magyarul pótlék gyanánt írom én ezeket, mert én annak idején nem hallhattam, hanem úgy éreztem, és ez azt gondolom minden író fejében megfordul, hogy ha az Isten adott neki némi tehetséget, hogy írni tudjon, akkor egy kicsit szent kötelessége a környezetében lévő gyermekeknek, adott esetben a saját gyermekének vagy unokáinak meséket írni.

B. P.: Hallgattál te mesét gyerekkorodban meglehetősen rendhagyó módon, hallani hallottad, csak nem értetted.

Gy. L.: Hát igen, ez kétségtelen így van. Ugyanis apám, aki idősebb ember, 51 éves volt, amikor én születtem, ő a világ legtermészetesebb módján Hauff meséket olvasott fel nekem. Hauff egy német író volt és természetesen németül olvasta fel, én pedig öt éves voltam, úgyhogy egy öt éves gyerek, aki jószerivel még magyarul sem igen ért mindent, nem hogy németül, hallgatta ezt a fölolvasást. Érdekes volt, amint apám, aki azt gondolta, hogy ez is mese és miután ő tud németül és éppen a Hauff mese volt ott a közelben, németül olvasott fel nekem. Számomra, mint gyerek számára elalvás előtt egy zsongás volt ez a német szöveg, nem tudtam mit olvasnak, de hát úgy tűnt, mintha mese lenne, az is volt persze, csak én nem értettem. Viszont ennek volt egy nagyon érdekes, ha úgy tetszik pszichológiai következménye, hogy számomra a német nyelv nem volt idegen, nem csengett idegenül később felnőtt koromban, amikor megtanultam németül beszélni meg írni, no persze nem Thomas Mann-i szinten. De azért aránylag tudok írni, nem novellákat, regényeket, hanem leveleket vagy egy cikket, valami rövidebb tanulmányt. Mindenesetre maga a német nyelv nem csengett idegenül és feltehetően ez azért is volt, mert akkor 5 éves korom táján apám németül mesélt és valahogy ez a német nyelv és maga a német szavak egy kisgyermeknek beleültek az agyába vagy legalábbis nem csengtek később felnőttként idegenül, ahogy mondtam.

B. P.: Akkor itt tetten érhető az, hogy a mese nem csak egyszerű szövegfelolvasás, hanem egy szülő, egy apa, egy gyerek együttléte, ami sok-sok mindenből tevődik össze, mert milyen kellemes volt így ez a mese németül, annak ellenére, hogy nem értetted.

Gy. L.: Nagyon-nagyon igaz, amit mondasz. Ebben a pillanatban jöttem rá egy nagyon érdekes titokra. Tökéletesen igazad van. Az ember nem is gondolja, hogy talán-talán nem feltétlenül a szöveg a fontos, persze természetesen az is, hanem az együttlét, mert íme elég volt egy apának és fiának, egy kisfiúnak feküdni ott együtt az ágyban és hallgatni egy szöveget, amit egyébként nem is értett, de ez az együttlét, ez a melegség, nyilván szeretet-melegség, ez rávilágított arra, hogy ez a fontos. A lányomnak írott mesekönyv különben egybefüggő, úgynevezett meseregény volt, azonban az unokáknak írott mesék bár szintén egybefüggőek, mert hiszen egy incifinci erdőről szólnak, arról a bizonyos pestszentlőrinci incifinci erdőről, és lényegében az is mese-sorozat, de talán egyenként is olvashatóbbak, mint ahogy a lányomnak írott mesék. És tegyük hozzá, hogy akkor én még fiatal író voltam, amikor a lányomnak írtam, de most már amikor az unokáimnak, hát bizony közel ugye 20 könyv van a hátam mögött. Bár meg kell mondjam, lehet hogy egy picit túlírtam ezeket a meséket, mert rendkívül sok növényekre, állatokra vonatkozó adat van bennük. Adatot most nem úgy kell érteni, hogy valóban adatoltam, hanem nagyon sok leírás van egy-egy állatról, növényről és feltehetően ezért kelt el a könyv elég hamar vagy ezért fogyott el, mert én úgy írtam meg ezeket a meséket, úgy oktattam kvázi a gyermekeket, úgy avattam bele a természet világába, hogy nem a szájukba rágtam, ahogy sajnos ezt sokan elkövetik, hanem a meseszövés közben próbáltam egy-egy növényről, állatról, virágról írni valamit, és egyben megismertetni vele a gyermeket. Lehet, hogy ezeket a néhány mondatos kis leírásokat egy-egy növényről vagy egy állatról, ezt lehet hogy át kellene ugorni - idézőjelben mondom - "át kellene ugorni", mert a gyerek rendkívüli módon arra kíváncsi, hogy mi történt, tehát miről van szó, merre mentek el az állatok vagy ki, merre rohant. Talán egy-egy virág neve még elmegy, de leírni a szirmát, és hogy néz ki, ezt esetleg már unja a gyerek. Persze ez csak írói feltételezés.

B. P.: Lehet, hogy unja éppen amikor mesélsz neki, de hogy kézbe veszi majd a könyvet, amikor már olvasni tud és akkor már értékelni fogja a leírásokat, abban biztos lehetsz.

Gy. L.: Igen, ez valószínű, mert kaptam néhány visszajelzést is, hogy bár ezeket 5-6 éves gyerekeknek olvassák, meg esetleg 4 éveseknek, de 8-9-10 éves gyerekek is olvasták, akik ugye már kiskamaszok, hogy úgy mondjam és roppant módon élvezték. Sőt még felnőttek is, mert egy csomó olyan tudásanyag van bennük növényekről, állatokról, amelyet esetleg ők sem tudtak.

B. P.: Hálás téma, főleg ha részese is az ember egy történelmi sorsfordulónak.

Gy. L.: Író embernek természetesen a hétköznapok számítanak elsősorban, ez nyilvánvaló, az életről beszélve a hétköznapok a fontosak számomra is, mindaz ami a hétköznapokban történik. Én átéltem a Kádár-korszakot, most már a rendszerfordulást, mert így szoktam mondani, a rendszerfordulás után 15 évvel vagyunk, ezt is megéltem, súlyos betegségekkel tarkítva, de azért megéltem. A lényege a dolognak, hogy azért mondom a hétköznapok számítanak, mert a hétköznapokból tudja elsősorban az író ember lemérni hol tart az ország, az ő közvetlen környezete, mi az ami fontos és megírandó. Az ünnepek, ha úgy tetszik, a vasárnapok, részben a pihenés ideje kell hogy legyen, másrészt pedig az ünnepek alatt minden egy picit fényesebb mázt kap, most a szó nemes értelmében mondom, legyen az karácsony, húsvét, vagy bármely más ünnep, ami természetes is, hiszen az ünnep arra való, hogy egy picikét lazítsunk, pihenjünk, kikapcsolódjunk. Tehát valami jótékony, fényesebb máz fedi be ezeket a szürke hétköznapokat, ezeket a dolgos hétköznapokat, és főként talán-talán néha egy-egy órára elfeledteti azt a meglehetősen keserves történelmet, amit nekünk magyaroknak élni kell.

B. P.: Nem véletlenül céloztam én a történelmi sorsfordulókra, hiszen olymértékig részese voltál, nem tudom beszélhetünk-e róla, hogy elzárva is voltál néhány hónapot.

Gy. L.: Természetesen beszélhetünk róla. Vizsgálati fogságban ültem 1957-ben a forradalom után, de hát éppen csak megemlítem ezt, mert ahhoz képest, hogy mások min mentek keresztül, ez szinte szóba se jöhet. Csak azért mondom, mert egy 16 éves másodikos gimnazistának azért életre szóló élmény az - ha ezt egyáltalán így lehet fogalmazni, hogy élmény -, hogy néhány hónapig vizsgálati fogságban ül, jó néhányszor megverik, végül is aztán szabadul. Tulajdonképpen papír sincs róla, mert 90 napon belül ha valakit ültetnek, akkor legalábbis úgy volt, de hát akkor sok minden máshogyan is volt, semmiféle papírt nem adtak, csak kirúgtak. Nagyon nagy szerencsém volt. Nem akarok részletekbe belemenni, de mindenesetre további életemben rettentően megszenvedtem ezt a dolgot. Egyéb származású lévén, a fiatalabb hallgatók valószínű nem tudják, ez azt jelentette, hogy szinte valaki a lehető legrosszabb besorolást kapta a továbbtanulást tekintve, mert volt abban a korszakban, amikor én 8. általánosba jártam, majd gimnáziumba mentem, volt az úgynevezett munkás-paraszt és egyéb származék, tehát az egyebek voltak a legrosszabbak és alig lehetett tovább tanulni. Na most ehhez az egyéb származás mellé még valaki egy vizsgálati fogságos 57-es börtönbüntetést is elszenved, akkor feltehető, hogy az élete elég nehezen alakul tovább.

B. P.: Akkoriban volt az a mondás, hogy ha az ember nem csinált semmit, azért kapott 10 évet, akkor ehhez képest a te történeted ilyen értelembe nem is volt olyan rendkívüli.

Gy. L.: Pontosan így van, valóban ha nem csinált semmit, kapott 10 évet, hát az enyém az tulajdonképpen nagyon nagy szerencse, mert akár több évre is bezárhattak volna, ha meg tudtak volna valamit arról, hogy én mit tettem a forradalom alatt, de....

B. P.: Mit tettél a forradalom alatt?

Gy. L.: Hát nézd, erre az ember általában így egyenesen és röviden elég nehezen válaszol, én megpróbálok most azért röviden és főként nem mellébeszélve csupán annyit mondani, hogy részt vettem a forradalomban. Nem akarok dicsekedni egyrészt, másrészt pedig nem tartom ildomosnak, hogy a magam apró cselekedeteiről beszéljek akkor, amikor olyan súlyos komoly büntetéseket kaptak némelyek. Nem is szólva a több mint 400 halálraítéltről, de elég a 10-12 évekre gondolni, úgy hogy akkor én azzal, hogy részt vettem a harcokban 2-3 napig mindössze, nem tovább, és ott voltam bizonyos helyszíneken....

B. P.: Hány évesen?

Gy. L.: Másodikos gimnazistaként. De velem együtt, az én korosztályomból nagyon-nagyon sokan voltak ott, akik a mai napig nem mondják el, nem félelemből, hanem mert egyszerűen belekeveredtünk, és amit csináltunk, nem volt talán tudatos bár részben igen....

B. P.: Mit éreztél azokból a napokból, miért érezted fontosnak, hogy ennyire tevékenyen részt vegyél 16 évesként a cselekményekben?

Gy. L.: Nézd, ha azt mondanám, hogy előre megfontolt szándékkal, ahogy ezt a bíróságon is szokták fogalmazni, akkor nem mondanék igazat. Én egész egyszerűen bementem az apám volt Futó utcai házához, és miután a Futó utca végén a Práter utca van, és a Práter utcai iskola volt a központja a forradalomnak, vagy egyik központja jobban mondva, tehát ily módon kerültem én oda a Práter utcai iskolába, illetve annak környékére, erre az említett két napra és így vettem részt ott abban ami történt. Tehát nem volt ez egy különösebben nagy elhatározás, talán-talán az ember 16 éves korában akkor elég fejlett volt értelmileg, érzelmileg ahhoz, hogy tudja, valamit cselekedni kellett abban az időszakban, amikor az a rettenetes elnyomásos korszak volt, amit tulajdonképpen Rákosi korszaknak nevezünk, és amiben láttuk, hogy apáink, anyáink, nagyszüleink, körülöttünk lévő rokonságunk hogy kínlódik, milyen szörnyű dolgok történnek, az ÁVÓ hogy viszi el az embereket, hogyan kerülnek teljesen semmiségekért egyesek börtönbe, a vidéki embereknél hogy történik a padláslesöprés, a kulákozás, tehát mindaz a borzalom, amit úgy nevezünk ma, hogy magyar történelem, magyar sors. Ha ezt látta, akkor teljesen indokolt volt, hogy azt mondja, ő ebben részt kíván venni.

B. P.: 49 év telt el, volt időd átgondolni minden percét annak a 3 napnak, ha most visszaforgatnád az idő kerekét és választási lehetőséged volna, akkor ismét következne az a 3 nap?

Gy. L.: Én azt hiszem, hogy nem 3 nap lenne belőle, hanem sokkal több. A mai eszemmel, a mai tudásommal biztos, hogy nem 2-3 napig lettem volna ott azokon a bizonyos helyszíneken és vettem volna valami módon részt ebben, hanem szerintem ott maradtam volna a forradalom utolsó pillanatáig, amiből aztán persze mint tudjuk nem forradalom, hanem szabadságharc lett, mert ez az én felfogásom és hát sokaknak ez a felfogása, tehát ha úgy tetszik, akkor a szabadságharcban is részt vettem volna, és egész biztos, hogy nem mentem volna úgy el, ahogy elmentem a Kálvária térre a nagymamámhoz két nap után.

B. P.: Volt az a 3 nap, meg az az egyéb származás?

Gy. L.: Annyi szerencsém volt, hogy én nem Budapesten éltem akkor, hanem Pestszentlőrincen, ami ugye a korábbi meséimből is kiderül....

B. P.: Pestszentlőrinc nem volt mindig Budapest része.

Gy. L.: Így van, pontosan ezt akartam mondani, hogy Pestszentlőrinc akkor nem volt Budapest, és apám tulajdonképpen önmagát telepítette ki 1946-ban, úgy is mint háztulajdonos, az említett Futó utcai háznak a tulajdonosa.

B. P.: Ez az egyéb ugye?

Gy. L.: Ez az az egyéb kategória, ahova besoroltattam ennek okán. Tehát nyilvánvalóan, apám önmagát kitelepítette, amikor kiment a városból, hiszen Pestszentlőrinc nem volt a város és talán ezért volt az, hogy nem kerültünk a Hortobágyra, ahogy nagyon sokan kerültek és nem telepítettek ki bennünket, mert ő saját magát már kitelepítette a városból, Budapestről. Hogy én Pestszentlőrincen nőttem fel, talán-talán nagyon sok mindent segített abban, hogy ezt az egyéb származást vagy ha úgy tetszik, akkor az 56-os részvételemet a forradalomban vagy mondjuk úgy, csak hogy belesodródásomat, talán így finomabb, hát sokkal könnyebben viseltem el, mint a városban. Egyrészt nem tudtak semmit meg rólam, mert Pestszentlőrincen én nem csináltam semmit, tehát fogalmuk sem volt, hogy én igazából mit tettem, ezért is tudtam megúszni a dolgot, a vizsgálati fogság ugyanis nem Budapesten történt, hanem Győrben. Tulajdonképpen az, hogy Pestszentlőrincen éltem, ez nekem egy nagy szerencsém volt, több szempontból. Ami a leglényegesebb, hogy nem a város kövei között éltem le a fiatalságomat, a kamaszkoromat, hanem olyan kertes házak között, virágok között, fák között, tavaszi orgona illatban vagy esetleg téli nagy süppedő hóban, amely itt bent a városban az elolvadt, latyakos utcákon vagy - elnézést - de a budapesti benzingőzben, kutyapiszokban, nem ugyanaz. Tehát egész egyszerűen egy másik világban éltem.

B. P.: De hát jött 56 után egy másik világ, mert Pestszentlőrincből is Pestlőrinc lett, mostanában megint már Pestszentlőrinc persze....

Gy. L.: Igen, most megint Pestszentlőrinc, de korábban jött egy másik világ, egész pontosan 1951-ben lett Nagy-Budapest, tehát akkor alakult, és Pestszentlőrinc is akkor került a városhoz. Én már persze régen ott éltem, hiszen akkor 11 éves voltam, de az a másik világ, amire te céloztál, az a Kádár-korszak természetesen nem sokban különbözött a városban lakók életétől, de mégis-mégis azt kell mondanom ,hogy egy kicsit igen. Mert az a világ, ahol mondjuk például a nagy nyomorúságban a szomszédok egymástól kértek kölcsön lisztet, tojást, cukrot, mert egész egyszerűen senkinek nem volt, mert szegények voltak, ez valahogy úgy tűnt számomra, hogy más mint Budapesten benn a városban. Ha a kerítésen áthajolva a kommunista, úgynevezett sztahanovista élmunkás férfi asszonya, átszólt a szomszédba a "burzsuj" asszonynak, és kért valamit, akkor természetesen ő éppen olyan szegény volt, tehát itt volt valami közösség, valami olyan kertvárosi közösség, ami nem tudom, hogy a városban megvolt-e mindenütt.

B. P.: Emlékszel az első novelládra?

Gy. L.: Elég pontosan emlékszem rá. Az első novellámat karácsonykor írtam, egyedül maradtam....

B. P.: De melyik karácsonykor?

Gy. L.: 1959 karácsonyán, 19 éves voltam akkor, és apám éppen a pestszentlőrinci meteorológiánál volt éjszakai portás, mert hát ugye mi is lehetett volna egy egyéb származék, mint portás. Azért vállalt 2 napot vagy 3 napot egyben, mert ő egyedül álló özvegy ember volt. Én magamban maradtam, és ez nagyon fontos és jó dolog, amit kérdeztél, mert a magány, az egyedüllét szülte azt, hogy megírtam életem első, nem is novelláját, hanem hosszabb elbeszélését, Pókháló volt a címe. Később pedig ezt aztán közölték is. Úgy gondolom, amint visszaemlékezem, hogy a francia kisregények olvasmány élményeiből, és saját fiatalkori életemből tevődött össze nagyjából ez az írás.

B. P.: Volt tehát ez....

Gy. L.: 1959-ben.

B. P.: Ahogy itt nézegetem, forgatom a könyveidet, nézem a kiadási dátumokat, 1995, 2000 és így tovább....

Gy. L.: Hát igen, elmúlt az élet....

B. P.: Arra célzok én, hogy mikor jelenhettek meg a könyveid? Mikortól?

Gy. L.: Az első könyvem 1975-ben jelent meg, "Dobd föl magad, fiú!" címmel, és ez volt az első novellás kötetem, de hozzá kell tennem, hogy én egy kicsit késésben vagyok. Valószínű, lelkileg-szellemileg is egy kicsikét éretlenebb voltam fiatalabb koromban, de ezt az éretlenséget úgy kell érteni, hogy egyfelől túl hirtelen, 56-ban megöregedtem, ez természetes az élmények hatására, másfelől pedig védekezésként mindaz ami történt velem meg amilyen volt a gyermekkorom, egy kissé játszi könnyedséggel próbáltam lavírozgatni a hétköznapokban. Talán ezért tűnt úgy a dolog, hogy én nem vagyok elég komoly. Gyakorlatilag és nem csak gyakorlatilag, hanem lélekben, szellemben egész biztos hogy nagyon szomorkás, pesszimista voltam már egész fiatalon, ez az írásokban is megmutatkozott, mert mikor az első kötetem megjelent, akkor valaki, aki nem ismert engem, azt hitte, hogy egy 40 éves embernek az írásait olvassa. Később aztán tudomásomra is hozta ezt, mert annyira sok élettapasztalattal voltak tele, olyan szomorkásak és mondjuk meg őszintén, enyhén szólva pesszimisták voltak azok az írások. Különben a Kádár-korban ez nem tett jót egy novellás kötetnek. Itt szeretném megjegyezni neked, hogy van egy pikantériája ennek az első kötetnek, nevezetesen "A dobd föl magad, fiú!" című novellának, mert ez volt a címadó. 1970-ben jelent meg a Kortárs-ban, méghozzá a novemberi, úgynevezett ünnepi számban, a szovjet nagy októberi szocialista forradalom ünnepi számában, én pedig ebben a novellában nem kevesebbről, mint a hortobágyi kitelepítésről írtam. Na most ezt nyár elején fogadta el tőlem a Kortárs akkori rovatvezetője, Somogyi Tóth Sándor, Isten nyugosztalja, már meghalt, és úgy tették be a lapba ősszel, hogy előre nem tudták, ez a novella oda fog kerülni, abba az ünnepi novemberi számba, ahol éppen az Auróra cirkálónak a nagy harci tetteit dicsőíti valamelyik szovjet emlékező. Mellette pedig megjelenik egy ismeretlen fickónak az írása, ami arról szól, hogy hogyan kerítették magukat szögesdróttal körbe a kitelepítettek és Lenin tanyának hívták azt a birkahodályt, illetve több birkahodályt együtt, ahova például az én novellám szereplői kerültek. Ennek az lett a következménye, természetesen, hogy Simon István, a lap főszerkesztője pártfegyelmit kapott, többen mások is fegyelmit kaptak, engem pedig egy évre eltiltottak a közléstől, vagyis úgy is mondhatom, hogy úgy kezdtem, hogy betiltottak.

B. P.: A hétköznapok, a gyarlóságainkból eredő küzdelmek azok, amelyek neked nagyon tetszenek, ezek a témák foglalkoztatnak téged leginkább.

Gy. L.: Igen, mert azt gondolom, hogy ez jellemző a mi életünkre, és egyáltalán az emberi életet azok a küzdelmek határozzák meg, amelyeket végig kell élnünk és ezeknek a küzdelmeknek a sorozatából tevődik össze egy ember jelleme. Tehát ha azt nézzük, hogy ki milyen úton és módon próbálja az életét végigvinni, akkor derül ki, hogy ki az aki kiállja ezt a próbát erre a 60-70-80 évre, amíg elhivatott ide a földre és ki az, aki elbukik. Ez elsősorban azokban a küzdelmekben nyilvánul meg, amelyeket a hétköznapokban az ember kénytelen végigharcolni, különböző pályákon. Legyen valaki orvos, mérnök, művész vagy szakmunkás, teljesen mindegy, hogy milyen foglalkozású ember, hogyan és mi módon viselkedik a hétköznapokban, hogyan viszonyul a munkatársaihoz, hogyan viszonyul a munkához, hogyan viszonyul azokhoz a nagyon-nagyon gátló tényezőkhöz, amelyeket az én korosztályom, ez a bizonyos 60 körüli korosztály kénytelen volt megtapasztalni. Tehát ez mérce és ezért én a szépirodalmi munkáimban, novelláimban, regényeimben, kisregényeimben ezeket próbálom körbejárni, analizálni, megfogalmazni egy-egy történettel. Így próbálom megvilágítani azokat a hétköznapokat, amelyek nem csak minden egyes ember életének a mércéje, hanem egyúttal annak a társadalomnak, amelyben él, annak is a mutatója.

B. P.: Jó, jó, de hát nem lehet mindent ráfogni a társadalomra, meg egyébként sem szentekből áll a világ azért.

Gy. L.: Kétségtelen, mártíromságra nem lehet senkit sem rávenni, de az is biztos, hogy nem kell feltétlen jellemhibásnak lenni és nem kell jellemhibásként végig élnie az életét. Lehet hogy bizonyos fokig talán túl kemény vagyok és nem vagyok megbocsátó a gyarlóságainkkal szemben, de az az érzésem, hogy számos gyarlóságot nem kellett volna elkövetnünk a hétköznapokban, amire esetleg talán nem is kötelezték az adott embert, az adott szituációban, és mégis elkövette. Ezért vagyok én egy kissé talán olykor kérlelhetetlen a gyarlóságainkkal szemben.

B. P.: Például szótár kell az anyanyelvünkhöz?

Gy. L.: Például amikor a posztmodern irodalmat hallom, olvasom, akkor és pláne a kritikákat, amelyeket írnak erről az irodalomról, akkor valóban szótárt kéne használnom, pedig Isten bizony tudok jó néhány latin kifejezést, de itt nem is latin szavakról van szó, hanem olyan kitalált álnyelvezetről, amely álnyelvezet rettentő távol áll a magyar nyelvtől. Holott a magyar nyelv egy gyönyörű nyelv, rendkívül színes és gazdag, tehát ennek a tönkretételéről van szó akkor, amikor egyesek, úgynevezett posztmodern módon mindenféle szavakat összehalmozva firkálnak szövegeket. Mert ezt így mondják, hogy szövegek. És akkor még ehhez képest ezeket kritizálják egyesek olyanfajta nyelvezettel, ami elviselhetetlen. Ehhez szótár kell.

B. P.: Város- és embersirató, Gyűjtögető életmód, Talán a postagalambok, Lélektől lélekig, Átélni az újjászületést, ezek címek ....

Gy. L.: Az egyik régebbi publicisztikai kötetemből valók, amit 2000 táján jelentettem meg. Ezek a címek jelzik talán azt, hogy miféle gondokkal próbálok foglalkozni, a hétköznapok mennyire érvényesülnek ezekben az írásokban.

B. P.: Három királyok, Csak a magány marad, Az ember mint gipsztörpe, A szellem napvilága, Lombtalanítunk és így tovább, és így tovább....

Gy. L.: Ezek a rádiós jegyzeteimnek a címei, gondolom hogy a hallgatók talán hallották ezeket az írásokat és ezeket az írói jegyzeteket.

B. P.: Emlékszem, milyen nagy esemény volt annakidején, amikor felavatták az első budapesti aluljárót, lehet, hogy ezért is az a címe az egyik kötetednek, hogy "Az aluljáró"?

Gy. L.: "Az aluljáró" úgynevezett dupla fenekű cím, ahogy szokták mondani, vagyis kétértelmű. Mert azt is jelenti, hogy a regénynek, mert ez egy regény és novellák, de a regénynek az a címe, hogy "Az aluljáró", ezért lett a kötet címe is az, tehát a főhős a társadalom perifériáján élőket látogatja meg, azokkal veszi fel a kapcsolatot, lévén, hogy KÖJÁL ellenőr. Valószínű a maiak már nem tudják, mi a KÖJÁL, az ÁNTSZ-nek volt az előde, tehát egy ilyen ember, aki kiment különböző panaszos levelekre és megvizsgált különböző helyeket, ott találkozott a társadalom peremére szorult emberekkel, úgy hogy ő ezért alul jár, vagyis a társadalom alatt. Ezért ez a címe, hogy "Az aluljáró" és nem azért, mert hogy valamiféle aluljáróról lenne szó.

B. P.: Jó, jó, de ha most kimegyünk az egyik aluljáróba, akkor ott bizony megtalálhatod ezeket az alakokat, ezeket az embereket.

Gy. L.: Már akkor a hetvenes évek végén, amikor írtam, megjelentek ezek az emberek, persze nem olyan nagy számban, mint most, és egy picikét talán szimbolizálja is azt, amit te mondasz.

B. P.: Akkor beszéljünk egy kicsit a szeretődről?

Gy. L.: Különböző módon lehet meghatározni az én írói működésemet, mert a regényt azt házasságnak tartom, jó vagy rossz házasság, de azért egy regény írása egy kicsit házasság. Hosszú-hosszú ideig van az ember együtt a hőseivel, hosszú-hosszú ideig bonyolítja a cselekményt, tehát meglehetősen hosszú időt tölt el, ez már egy házasság. A novella inkább talán szeretői viszony, és általában a kritikusaim engem elsősorban novellistának tartanak, hát az hogy jó novellista, ezt talán ők mondják el, de hát most kénytelen vagyok én beszélni, mondjuk jó novellistának tartanak, hát ily módon jó szerető vagyok, ha ebben az értelemben használom a dolgot. Tehát szeretői viszony egy novella, és a publicisztika pedig, amit az ember esetleg hirtelen fellobbanással ír, az egy futó kaland. Egy-egy publicisztika 2-3-4 napig tartó kaland, amíg az ember felhevülten megírja azt amit gondol, foglalkozik azzal az anyaggal, aztán 4-5 nap múlva elszáll, és egy másik anyagba kezd bele. Ez - ahogy mondani szoktam - egy kaland, ha már így a női-férfi kapcsolatokra szűkítjük le az íróságnak a kritériumait.

B. P.: Szabad a vásár.

Gy. L.: Ez a címe ennek a legutóbb, 35 éves íróságom évfordulójára megjelent könyvnek....

B. P.: Tehát Györffy László, Szabad a vásár.

Gy. L.: Ezek az írások a mai életünkről és egy kicsikét a régi kádár-kori életről is szólnak, hiszen gyűjteményes könyvről van szó, de inkább azt mondanám, hogy válogatásról, mert lehetetlen 35 év írói munkáját összeválogatni. Én azt a módszert választottam, hogy részben a kezdő írónak a novelláit tettem bele a könyvbe, aztán pedig a 80-as évek közepétől, végéről és a 90-es évek szintén közepéről egészen a 2000-es évek elejéig válogattam írásokat. Vagyis a kezdet és a vég, ha szabad ezt mondanom, bár remélem még teljesen nincs vége az én írói munkásságomnak, de azért már-már a vége felé közeledek, mert mondjuk egyrészt 20-22 könyv után az ember már olyan sokat nem fog írni, ráadásul meg kell hogy mondjam, eléggé elment a kedvem ettől az áldatlan küzdelemtől és harctól, amit a könyvkiadás jelent manapság. Nem elég, hogy olykor az írónak kell a pénzt is összeszednie, vagy legalábbis szponzorokat keresnie ahhoz, hogy kiadják a könyvét, hanem még számtalan nehéz küzdelmes dolog jár együtt ezzel az írósággal. Arról nem beszélve, hogy éppen mert az emberek szegények, nem is nagyon tudják megvenni a könyveket, nincs pénzük, tehát tulajdonképpen néha úgy néz ki, hogy az író saját magának való ember, ő rajta kívül a világon senkit nem érdekel, sem a kiadót, sem az olvasót, hogy ő most író és ír könyveket. Nem csodálkozom azon, hogy nagyon-nagyon sok 60 év körüli pályatársam abbahagyta az írást, arról nem beszélve és azt mélységesen sajnálom, és nem csak hogy sajnálom, hanem megrendült szívvel veszem tudomásul, hogy nagyon sokan meghaltak, mert egész egyszerűen olyan életvitelbe hajszolták bele magukat, rossz életvitelbe természetesen, ami az egészségüket elpusztította és tönkretette, mert nem látták értelmét annak, hogy írjanak. Ez a rendszer bűne, hozzáteszem, annak a rendszernek a bűne, amelyik nem törődik a kultúrával, nem most, hanem már tíz-tizenöt éve. Nem hajlandó foglalkozni semmilyen módon a művészekkel, az írókkal, költőkkel, zenészekkel, festőkkel, egyáltalán az alkotó művészekkel, még a színházzal, az operával sem, és egyáltalán semmilyen művészeti ággal. Az utóbbi időben pedig egész egyszerűen katasztrofális állapotok uralkodnak, és ez azért nagyon-nagyon nagy baj, mert egy nemzetet, egy népet tönkre lehet tenni azzal, hogy a kultúráját, a szellemiségét lezüllesztjük és ezáltal elbutítjuk, és akkor már azt csinálnak vele, amit akarnak. Bár más úton-módon, gazdaságilag is tönkre lehet tenni, olyan gazdasági helyzetet teremteni számára, amiben szegénnyé válik és a szegény ember bizony már sajnos nem fog kultúrára pénzt adni, mert nincs neki, tehát nem fog teszem azt olyan tévéműsorokat nézni, amely nem fér bele az ő kis csomagjába, hogy így mondjam, nem fog mondjuk, az állatvilágról semmit sem tudni. Könyvet sem fog olvasni, legfeljebb folyóiratokat időnként, bár azt sem nagyon, talán csak újságot és sajnos a statisztikák is azt mutatják, ahogy én a publicisztikai írásaim közben néhány statisztikát végigbogarásztam, hogy az olvasók száma bizony hetes százaléka csak a mai kultúrát fogyasztóknak.

B. P.: Nagyon jókor jött ez a tegnapi író-olvasó találkozó, mert egy kicsit visszahozta a hitedet, a kedvedet.

Gy. L.: Igen, tegnap egy kicsit megrendültem, a tegnap alatt most azt kell érteni, hogy október 26-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt a "Szabad a vásár" című könyvem bemutatója, ami össze volt kötve a születésnapommal, s egy születésnapi ünnepség is volt egyúttal. Megrendítő volt számomra, megmondom őszintén, hogy ma több mint 200 ember jöjjön össze egy írónak a könyvbemutatójára és születésnapjára. Ez tényleg megrendítő. Arról a szeretetről nem is beszélve, amit kaptam a nézőktől, a színészektől, akik felolvasták a novelláimat, Szakonyi Károlytól vagy az Írószövetség elnökétől, Kalász Mártontól, ahogy bevezették, vagy Maróti Istvántól, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának a vezetője és a laudációt mondta, tehát valami szívmelengető szellemi légkör uralkodott ott abban a 2-3 órában, egyébként ezt el is mondtam, nem csak most itt neked, hanem ott is. Az utóbbi hónapokban, talán már nem is hónapokban, lassan utóbbi évben nagyon elment a kedvem attól hogy írjak. Persze szakadatlanul próbálkozom, de valahogy úgy nem lehet írni jó szívvel, jó lélekkel, tiszta aggyal, hogy az embernek állandóan meg kell erőszakolnia önmagát és Münchausen báró módjára a hajánál fogva ki kell húzni magát a rosszkedvből, hogy írjon, mert mégiscsak van értelme. Ez a tegnap délután vagy este valóban megrendítő volt számomra, mert azt jelentette, hogy igenis nekem mindenek dacára dolgom van még az életben és muszáj dolgoznom, ameddig bírok.

Elhangzott, 2005. november 5-ikén (Kossuth adó 805) a "Kopogtató" c. műsorban