Emlékezések

2007. november 3-án a Corvin közi emléktábla avatásán


Györffy László író, publicista, '56-os bajtársunk (Budapest, 1940. 10. 02. - Budapest, 2009. 01. 27.) Kedvenc költője, Ady Endre halálának 90. évfordulóján!

Drága Barátaink!Szomorú szívvel küldöm e sorokat...

Ismét kevesebben maradtunk...2009. január 27-én
Györffy László bajtársunk életének 69. évében
végleges döntést hozott:
már nem bírta tovább elviselni a mindennapok kínlódásait...

Gyászolja:

elvált felesége (Erika), lánya (Andrea), veje (Zoltán), 3 unokája (Máté, Luca és Áron),
barátai és tisztelői:

Írótársai, Olvasói, rádióműsorok Hallgatói, tévéműsorok Nézői, és nem utolsó sorban '56-os Bajtársai, a Nemzeti Fórum 1956-os Munkacsoportja, melynek Ő is tagja volt...'56-os barátunkat íróként és publicistaként is jól ismertük.
 Emlékünkben örökre megmaradnak nemzetféltő és nemzetmentő gondolatai: keményen bíráló kritikái, melyek által próbálta felnyitni mindnyájunk szemét, hogy vegyük már végre észre, mi is történt velünk valójában a rendszerfordulás óta - ahogy' Ő nevezte az 1989 utáni időszakot.

Folyton-folyvást, hétről-hétre azért vetette papírra ostorozó írásait
a Magyar Fórum "Éles Sarok" rovatában, hogy látva lássunk! Talán még nem késő...

Utolsó útjára 2009. február 13-án (pénteken) 12 órakor kísérhetjük
a Pestszentlőrinci Temetőbe (Bp., XVIII. Ker., Nefelejcs u. 101.).

A Nemzeti Fórum 1956-os Munkacsoportja, valamint Barátai és Tisztelői gyászmisén emlékeznek rá 2009. február 22-én (vasárnap) 11 órakor az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára Kévés György építész által épített "Emlékhely Kápolnában"("Kokárda Kazamata Kápolna" - Bp., VIII. ker., Orczy Fórum Városközpont belső udvara)Az emlékező gyászmisét Vértesaljai László (S. J.) jezsuita atya tartja. Minden kedves emlékezni és imádkozni vágyót szeretettel várunk várunk: Riczel Etelka (a Nemzeti Fórum 1956-os Munkacsoportja titkára)

Drága Barátaink!

Bizonyára többen is emlékeznek rá, hogy 2007. november 3-án emléktáblát avattunk a Corvin közben...Azt az emléktáblát, amelyet Ő kezdeményezett, és amely az "1956-os forradalom és szabadságharc egykori helyszínei", azaz a Corvin köz környékének állít emléket, hiszen a legtöbb házat már teljesen a földdel tették egyenlővé a modernizáció jegyében: a készülő lakóparkért, s ki tudja, még milyen épületnek esett áldozatául maga a környék is fél évszázad után...

Györffy László ezzel az emléktáblával örök emléket állított nemcsak a Hős Forradalmároknak és Szabadságharcosoknak, de egyben saját nemzedékének is, hiszen nem mindenkinek adatott meg abban a dicsőséges 12 napban, hogy tevőlegesen részt vehessen az eseményekben, főként a harcokban.Nagyon sokan voltak viszont, akik a levert forradalom és szabadság utáni időkben
vállalták a megpróbáltatásokat: ezzel további életük menetét is befolyásolva.Szint hátborzongató, ha rápillantunk a 12. helyszínre, amely az író egykori szülőházának, mára pedig már magának saját magának is emlékül szolgál...Támadták is ezért többen még életében.


De ne ítélkezzünk - s főleg ne irigyeljük! Megszenvedett érte!Mivel életében nem kapott méltó elismerést, ezért ne botránkozzunk meg, hogy ily' módon vett elégtételt (?) még életében maga magának, s állíttathatott emléket nemcsak a Bajtársaknak, hanem egyben szülőházának is.Bizton állítom, még ha állna is a Futó utca 51. szám alatti épület, nem lenne, akinek eszébe jutna és venné a fáradtságot, hogy emléktábla állítását kezdeményezze.Mert már csak ilyenek vagyunk: gyarló emberek...Oly sok keserű tapasztalata volt, így nem csoda, hogy úgy érezte, nem számíthat embertársaira, csakis saját magára - és természetesen a Fennvalóra, ahogy' Ő szokta volt mondani.Ezért hangoztatta oly' gyakran:"Segíts magadon, de ha már nem tudsz - akkor majd az Isten segít".Segített is: erőt adott hozzá, hogy saját döntésére hagyhassa itt e földi világot,
ahol annyi szenvedés és oly' kevés öröm érte, mely érzéseket - hála Isten adta tehetségének! - kiírhatta magából a mi okulásunkra, remélve, hogy az itt maradók és főleg az új nemzedék könnyebben vészelik majd át e földi létüket: ha egyáltalán olvasnak még...Remélhetően több egymásra figyeléssel és nagyobb SZERETETBEN!!! Hiszen addig kell megfognunk egymás kezét és odafigyelnünk EGYMÁSRA, amíg még lehet...

Könyvei:A farkasüvöltés nem hallatszik az égbe. Válogatott közéleti írások (Püski Kiadó Kft, 1995);

A szegénység diszkrét bája. Közéleti írások (Püski Kiadó, 2006) 

Az aluljáró (kisregény és novellák, Szépirodalmi Kiadó, 1990); 

Aki megszökött a halál elől. Történelmi regény a megmaradásról (Kairosz Kiadó, 2001; Schatten -németül: Wiesenburg Verlag, 2003; 20042)

 Besúgóval társbérletben. A III/III-ok árnyékában (regény, Szenci Molnár Társaság, 1994., KÖZDOK = Közlekedési Dokumentációs Rt., 20033);

Búcsú az égtől (A szerző válogatása életművéből) (Trikolor Könyvkiadó, Örökségünk sorozat 2008) 

Dobd föl magad, fiú! (novellák, Szépirodalmi Kiadó, 1975);

 Ezredvég villanófényben. Publicisztikai írások (Orpheusz Kiadó Kft., 2000);

(H)arcvonalban. Esszék, közéleti írások (Kairosz, 2004);

Hármaskönyv. Három kisregény (Orpheusz Kiadó Kft., 1999);

Honi látószög. Helyzetjelentések Magyarországról (Hungarovox Kiadó, 1999);

Kalandok az incifinci erdőben (meseregény, Littera Nova Kiadó, 2000)

Kis magyar átnevelő tábor avagy köcsön fegyver visszajár (Püski Kiadó, 2008)Kőorgonák (regény, Magvető Kiadó, 1980);

Őrjárat az éjszakában (meseregény, KÖZDOK = Közlekedési Dokumentációs Rt., 1995);

Őrláng vagy lidércfény? (Válogatott esszék, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1998)

Őszi robbanás (Danse macabre, 1956) (kisregény, Kráter Kiadó, 2006)Pásztázó magányerőből. Európai magyarságunk csapdahelyzeteiről. Esszék, közéleti írások(Hét krajcár Kiadó-Püski Kiadó Kft., 2002);

Szabad a vásár (novellák, Kairosz Kiadó, 2005 - "Megjelent az író munkásságának 35. évfordulójára")

Szembenézve. Beszélgetések költőkkel(Nap KiadóKft,1996); 

Szembeszélben Életút-beszélgetés az író és a Petőfi Irodalmi Múzeum Hang- és videótár vezetője között. Ehhez kapcsolódó rádió-, televízió-, írott interjúk(Szerk.: Maróti István, Hungarovox Kiadó, 2003);

Szent Lőrinc Freskója (novella füzér) (Masszi Kiadó, 2008)

Tiroli muskátli magyar erkélyen. Huszonegy beszélgetés nyugati magyarokkal(Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1998);Újabb kalandok az incifinci erdőben (meseregény, Littera Nova Kiadó, 2003);

Zavaróállomás. Lehallgattak vagy meghallgattak?(hangjátékok, Magyar Rádió és Széphalom Könyvműhely1992)

 Színművei:Gyújtózsinór; Mindennek ára van.

 Hangjátékai: Az aluljáró (1990); Zavaróállomás (1992); Lehallgatnak vagy meghallgatnak? (1992)

(Összeállította: Riczel Etelka ­ könyvbemutatóinak egyik szervezője)


Emlékezés Györffy Lászlóra
halálának 1 éves évfordulóján


Riczel Etelka a Nemzeti Fórum, az 1956-os munkacsoport titkára, januárban és februárban három alkalommal is megszervezte és lebonyolította , Györffy László író-publicista 1 éves halálának évfordulója alkalmából összeállított megemlékezést.

A megemlékezések mind a Magyarok Házában, de leginkább a Polgárok Háza imatermében, meghittek, közvetlenek voltak. Bíró Zoltán irodalomtörténész méltatta Györffy László főleg publicisztikai tevékenységét, de egy novelláját is hosszan elemezte. Majd Kocsis István, mint egykori író barát meghatódva, érezhető szomorúsággal boncolgatta Györffy László életének kudarcait, esetleges sikereit, munkásságát. A Györffy László mögötti társadalmat.

Szép javaslatot tett: Györffy László 70.születés napjára egy Emlékkönyv kiadását javasolta. ( A gondolat szép, a tett még messze van, és vajon ki oldja meg? )

A Polgárok Házában Györffy László küzdelmes életéről beszélt kedves ismerőse, barátja, egyik könyvének ( Őszi robbanás) támogatója, Adorjáni Dullien Katalin

Ferencz Éva énekművész gyönyörű hangjával, csodaszép énekekkel fájdította mindkét helyen a jelenlévő emlékezők szívét. Azt hiszem mindannyiunkat mélyen megérintett!!!

Császár Angela , Szersén Gyula és Blaskó Péter színművészek Györffy László műveiből adtak elő részleteket. A felolvasott részletek egy vívódó emberről adtak képet, egy társadalomról, egy történelmi korról, amit mindannyian megéltünk. Riczel Etelka nagyon jól összeválogatta a felolvasandó részeket. Sokrétű oldaláról jelenhetett meg ezáltal előttünk Györffy László. Az író lányával jelenlévő három unoka megrendülten hallgatta - a Magyarok Házában - Császár Angela színművész által felolvasott meserészleteket.

Riczel Etelka megidézte az írót, aki két verset adott elő magnófelvételről ( rádiófelvétel volt a 90-es évek idejéből ) Csoóri Sándortól és Tamás Menyhérttől. Igazi meglepetés volt a vendégek számára! Majd M. Szabó Imre kedveskedett egy DVD részlettel, ahol éppen Fekete Gyula író és Györffy László volt a vendége. Megrendítő képsorok voltak. A Polgárok Házában pedig egy 2008-as interjút nézhettek meg felvételről a jelenlévők, amit a XVIII.kerületi TV készített az íróval.

Hallhattuk Kaiser László költő-író, könyvkiadó , mint egykori barát gondolatait Györffy Lászlóról, valamint Maróti István irodalomtörténész néhány szavas megemlékezését , aki a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa és egyben a Szembeszélben c. könyv társszerkesztője is volt, majd Borbély László író beszélt Györffy Lászlóval történt megismerkedéséről. A XVIII.ker. Vörösmarty Mihály Általános Iskola és Gimnázium igazgatónője , Járainé Dr.Bődi Györgyi igaz szívvel méltatta Györffy László majd 8 -10 éves zsűrielnökségi munkásságát, emberi hozzáállását, amelyet az általa szervezett évenkénti hazafias versmondó versenyeken látott el. Riczel Etelka néhány szóra meginterjúvolta Györffy László egykori feleségét, aki közös kapcsolatukról mondott néhány közvetlen, emberi szót.

Riczel Etelka, mint az emlékest levezető háziasszonya, mély, emberi , tiszta gondolataival, szavaival, szépen összekötötte a műsort

Köszönet neki, hogy időt szentelt életéből erre a megemlékezésre ! De biztos vagyok benne, hogy szívből tette.

És köszönet a művészeknek , a méltatóknak!

Köszönet a megemlékezőknek, akik eljöttek, hogy egy-két órát ismét együtt legyenek gondolatban Györffy László író-publicistával, vagy egyszerűen csak Györffy Lacival.

T.Erika




2010.október.2.


Ha élne, október 2-án lenne 70 éves !

Emlékezésül, közzéteszem a 60.születésnapjára rendezett ünnepségen elhangzott hanganyagot.

Györffy László 60. születésnapja és két könyvének bemutatása az Írószövetségben

2000. október

Ferenczi Éva énekművész egy gyönyörű dallal köszönti az írót.

Szakonyi Károly író bevezetője:

Nem csak arról van szó, hogy Györffy Lászlónak irodalmi estjén vagyunk, hanem ez egyúttal születésnapi alkalom is. Egy pár szóval bevezetném, aztán utána elindítjuk a műsort és talán tulajdonképpen azzal a legutóbbi kötetével, kötete révén ünnepelném én ezt a születésnapi pillanatot, ami legutóbb jelent meg: Ezredvég villanófényben c. kötetéről van szó. Györffy László publicisztikájában figyeli és kritizálja a magyar valóságot. a sajtóban és a rádióban, az utóbbi években való megszólalásait gyűjtötte össze az Ezredvég villanófényben c. kötetében. Györffynek szépirodalmi munkássága mellett mindig jut elég ideje arra, hogy a napilapok hasábjain, rádiós jegyzeteiben indulatos véleményét kifejtse a kor vizszáságairól,hogy kifejezze aggodalmát hazánk jelen állapotáról, hogy írjon a nehéz

sorsú emberekről, megírja külhonban szerzett tapasztalatait, hitről és hitetlenségről elmélkedjen. Szenvedélyes ember, de éppen ez szükséges a publicisztikához.

Segítő szándékkal lát íráshoz. Nem lehet kihagyni, hogy a legkisebb morális kisiklás mellett sem megy el szó nélkül. Fontosnak tartja, hogy írjon a korról nemcsak regényekben, novellákban, hanem a gyors reagálások műfajában is. Jól tudja, hogy nehéz éveket élünk, hogy a társadalom berendezkedése, az új korszak sokakat állít keresztút elé, de éppen a döntést igyekszik megkönnyíteni olvasói számára, azokkal az elemzésekkel, látleletekkel, ami például ebben a kötetben is található. Megkísérli a helyes út bemutatását, ugyanakkor felháborodik az ügyeskedőkön, fájlalja, hogy sokan kirekesztődnek az anyagi javakból. Mérlegeli, mit is tegyen, hogyan is gondolkodjon ebben a teljesítmény centrikus világban az, akinek nincs módja részt venni ebben a kegyetlenné váló versengésben. A többség így az élet árnyékosabb oldalára kerül.


Elfogadhatatlannak tartja, hogy csak a saját túlélésére gondoljon az ember, amikor silány az erkölcs, amikor a bűnözés egyre jobban terjed, és olcsóvá válik az ember. Györffy László publicisztikái ugyanakkor XX. század végének krónikái. A jövő megismerheti belőle mostani sorsunkat és netán okulnak is ezekből az írásokból, bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy az elődök figyelmeztetéseiből semmit sem tanulnak az utódok. Az író mégis ír, mert serkenti szenvedélye, mert nyugtalanná teszik az események. Györffy László most 60 éves. Novellák, hangjátékok, regények, esszé és riport kötetek sorakoznak eddigi életművében. Új könyvének friss szelleme, tapasztalatokon érlelődő bölcsessége, szenvedélyességében még egy mindig fiatalos írót köszönthetünk itt. Ezek után egy rövid kis részletet hallunk a "Dobd föl magad fiú "c. írásból. Dunai Tamás színművész előadásában.


Dunai Tamás színművész:


Nem hoztam volna magammal a szaxofont, de Laci, amikor ezt telefonon megbeszéltük, kifejezetten kérte tőlem. Dunai Tamás felolvassa a részletet, időnként egy-egy szaxofon improvizációt szúr közbe.

Szakonyi Károly: Megköszönöm Dunai Tamás igen érdekes, szaxofonnal tarkított előadását.


És most Deák Lacit szólítanám. A könyv kiadóját.


Deák László kiadó:


Hát mit is tehet egy kiadó, mit is mondhat azokról a könyvekről? Nyilván a könyvek mellett van, a könyveket jónak tartja. A közönség elé bocsájtja, hogy majd döntsék el, hogy olvassák-e vagy sem. Hát azt hiszem, hogy olvassák. Értékelést miért is adna egy kiadó. Erre megvannak a megfelelő emberek és hát a kenyerét se kéne elvenni ezeknek az embereknek. Ugyanakkor annyi talán mégis megjár a szerzőnek, hogy a Kiadó jobban értékeli a munkát, amit esetleg a kritika is visszaigazol. A 90-es években talán lustaság jellemzi a kritikát, és ebből következően a kiadónak a kínlódása igen nagy, hogy a nagyon beharangozott emberek és a kevésbé beharangozott emberek ugyanúgy jelen legyenek a piacon. Ez egy nehéz ügy és azt hiszem most ebben a pillanatban, de majd Tibor, Lacinak a másik kiadója talán meg fog erősíteni , ebben a pillanatban már nem az dönti el a dolgok értékét, hogy pillanatokon belül elfogy-e a könyv a piacon vagy nem, hanem az, hogy megjelenjenek azok is, akik a Sho - biznicben nincsenek benne.

Szakonyi Károly író:


Deák László után Vasy Gézát kérjük meg, hogy beszéljen Györffy László munkásságáról.

Vasy Géza irodalomtörténész:


Tisztelt Hölgyeim és Uraim az én szakmámban ilyen tömören nem szabad megszólalni, ahogy a kiadó, Deák László ezt tette. Illetőleg talán csalódást okoznék. De nagyon helyesen tette, hogy ő utalt most Györffy László másik most terítéken lévő könyvére is. Mert az Ezredvég villanófényben című publicisztikai jellegű kötet mellett megjelent a Kalandok az Inci-finci erdőben című könyv is. Már így a küllemén is rögtön látszik, hogy a kevésbé felsőfokú ifjúság számára készült. Gyermek regénynek vagy gyermekmese sorozatnak nevezhető kötet is, és ahogy én összeszámoltam, hogy a két könyv Györffy László eddig pályájának a 13. és 14. kötete, én gondolom, hogy ő nem különösebben babonás, én sem vagyok az. Bár a 13 akár szerencseszám is lehet. nem tudom, melyiket tekintsem 13 vagy 14-nek, mert annyira egy időben jelentek meg, egy valamire ez rögtön ráirányítja a figyelmet, ez pedig a műfaji változatosság, gazdagság, mert a megjelent lírai művektől eltekintve és valahol egy interjúban talán annak idején Györffy László beszélt is erről. Nevezetesen, hogy még a kamaszkori szerelmes időszak sem ragadtatta arra, hogy versekben fejezze ki érzelmeit, tehát a lírai művektől eltekintve, voltaképpen minden műfajban otthonosan mozgott és mozog pályája során. Azt is hozzátenném még ehhez a 13-14-es számhoz, hogy ha megnézzük a megjelenési adatokat, az első két kötetet lehagyva, amelyek ugye korábbi megjelenésűek, az elmúlt 10-ll évben, a 90-es évek óta jelent meg tucatnyi könyve. Nagyon szép szám, és azt hiszem, kevesen mondhatják el magukról a 90-es években, az elmúlt tíz esztendőben, hogy ilyen tekintélyes mennyiséggel és műfaji változatossággal jelen voltak a magyar irodalmi életben.


Lehet, hogy mulatságos lesz, de születésnap alkalmából had mondjam, nem mindenki olyan szerencsefi, mint Györffy László, aki ilyen szép kötetszámot vallhat a magáénak. Néhány hete, amikor beszélgettem vele és hát mondtam, hogy nemcsak egy könyvbemutató, nyilvánvaló egy születésnapi köszöntés is, és már tapasztalhattuk, hogy az is lett, különösen azért a két szál virágért irigylem ( két unokája a kezdet kezdetén egy-egy szál virágot nyújtott át az író részére ). Felülmúlhatatlan volt. Valószínűleg az Inci-finci erdőben termettek... Szóval azt mondta László nekem néhány hete, hogy ugyan-ugyan mi az a 60 év, hát azt mindenki megéri. És akkor szelíden csak dörmögtem egyet, de hát komolyan is belegondolva, sajnos tudjuk, hogy nem mindenki éri meg. Én valamivel vagyok csak nála fiatalabb és, ha végig gondolom, csak az irodalmi életben nemzedéktársaimat, viszonylag szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a mai negyvenes-ötvenes éveikben járó írógenerációk elég kevesen költöztek idáig valamelyik temetőbe, sokkal kevesebben, mint mondjuk a Nagy László - Pilinszky nemzedékből. Voltaképpen szerencsések vagyunk. Itt egy ilyen szép kerek évszám a 60. születésnap arra is alkalmas lehet, hogy nagyon vázlatosan ugyan, de mondjak néhány példát arra, hogy mennyi veszély fenyegette ezt a gárdát is, ezt a nemzedéket is, amelyik a II. világháború időszakában született és hát maga ez a világháború bizony igen csak alkalmas lehetett arra, hogy egy kisgyerek is elpusztuljon, elég sokan haltak meg, ugye háborús események, Budapest ostroma, bombatámadások következtében és elég sokan haltak meg éhezés következtében is. A 44-45-ben születettek közül nagyon sokan haltak meg, mert nem tudtak nekik megfelelő élelmet és megfelelő gyógyszerellátást biztosítani. Aztán ott vannak az apró gyermekkori betegségek, amik háborús körülmények között igen csak nehéz dolgok, aztán az ötvenes éveknek a számos gyönyörűsége. Most ezt a gyönyörűséget idézőjelben mondtam ugye. Jön az ötvenhatos forradalom, amikor a kamasz fiuknak különösen veszélyes kihívások adódtak, adódhattak, de még, ha nem is vett rész közvetlenül a forradalomban, egy-egy eltévedt golyó, vagy ágyúlövedék okozhatott értelmetlen halált. Én pl. Lágymányoson nőttem fel és a Gellért hegyről egy ágyúlövedék a mellettünk lévő lakásba csapott be és felrobbantott két embert, közvetlen mellettünk. Ilyen események bárkivel előfordulhattak. Nem akarom tovább sorolni, még ötvenhat kapcsán talán annyit, hogy éppen ez az akkor kamasz, ifjú generáció volt az, amelyikben talán az átlagosnál is nagyobb kísértés volt az emigrálásra. És hát aki emigrált, annak bizony nehezebb volt, főleg főhivatású művésszé válni a pálya során, elképzelhető, hogy ha teszem azt Györffy László emigrál 56-ban, akkor nem író lett volna, hanem mondjuk számítógépes szakemberként keresné most a kenyerét, mondjuk Kaliforniában. És keresne olyan összegeket, hogy szponzorálhatná a magyar írótársadalmat. És valószínűleg én sem irodalomtörténész, irodalomkritikus lennék, ha 56-ban emigrálok, hanem hát nem tudom mi... Szóval mindennek csupán az a lényege, hogy nagyon sok veszedelem fenyegette eddigi életútja során a ma 60 év körülieket is, és tulajdonképpen igencsak szerencsének és csodának tekinthető, hogy mindehhez képest viszonylag jó egészségben, viszonylag jó életutat tudva magunk mögött és tudva maga mögött Györffy László is. A maga személyében juthatott el ehhez a ma még talán nem olyan fontosnak látszó életforduló ponthoz, hát azért mégis csak fontos lehet, ugye még mi is úgy nőttünk fel mindannyian, hogy az rögződött belénk, hogy egy férfiember számára a 60 év a nyugdíj korhatár. Persze aki ilyen alkotói értelmiségi pályán működik, annak szimbolikus valami ez, mert amíg az ember bírja energiával, addig próbál írni, játszani, stb. stb. De azért mégis ez azt jelenti, hogy ez az utolsó pályaszakasz. Persze igazából, hogy letehetem a tollat, ez az állapot nem fenyegeti a hatvan év körülieket sem, már csak azért sem fenyegeti, és most itt visszatérek a publicisztika kötetre és a publicisztika műfajára, mert hát annyi minden történik körülöttünk az életben. A 90-es években is, hogy azok mellett egy ilyen típusú alkotó, mint Györffy László nem tud szó nélkül elmenni. Ugye ez a negyedik publicisztika kötete, ami megjelent a kilencvenes években. Ugye itt a mennyiség is elgondolkoztató már. Szakonyi Károly azt mondta, hogy Györffy László szenvedélyes ember. Én egyetértek ezzel, mert ez nyilvánvalóan így van, de a mai napra készülve elgondolkoztam pontosan ezen, hogy tényleg milyen értelemben nevezhető szenvedélyes embernek , mert aki régebb óta ismeri őt, talán mondhatja azt is, hogy szangvinikus típusú ember, aki igen hamar felindul és igen hevesen, talán azt mondanám, hogy színészi mesterségének képzettségének a számos elemét is felhasználja, és színpadszerűen, jelenetszerűen tudja érzelmeit és indulatait elmondani. Az ember olvassa, mondjuk ezt az Ezredvég villanófényben c. kötetet és erre a szempontra is próbál figyelni, akkor azt mondja az ember, hogy hol van itt a szangvinikusság, micsoda visszafogottság, fegyelmezettség figyelhető meg. És én nem hiszem, hogy ez az öregedésnek volna a jele, mert felidéztem magamban, ill. beleolvastam ilyen jellegű köteteibe is, és rájöttem, hogy pofon egyszerű a dolog, mert más a hétköznapi életben való megnyilatkozás és más az írásban való megnyilatkozás. Itt én azt mondanám, hogy fegyelmezetten szenvedélyes ember. Nagyon szép példa számomra, hogy ez a két könyv most véletlenül vagy nem véletlenül egy időben megjelent és ugye a születésnap prológusaként. A gyermekkönyv címlapja is csodálatosan harmonikusan sikerült és ugye nem a Dizneyland-i grafikák módszerével készült. A harmóniát idézi meg és tulajdonképpen a konfliktusok a gyerektörténetekben mindig olyan szelídek, barátságosak, olyanok, amelyek természetszerűleg magától értetődően könnyűszerrel megoldódnak, mert az emberek és az állatok egyaránt szeretik egymást és tudják azt, hogy a másiknak nem csak lehet, de célszerű is segíteni, stb., stb. Ez a remény könyve. Ha úgy tetszik, viszont a reménytelenség fogalmazódik meg akkor, amikor a publicisztikák sorában, és nem csak a maiban, hanem a régebbi években is. Következetesen szó van arról, hogy milyen közömbösek vagyunk. Nem csak Budapesten, de a falusi kisebb közösségekben is olyan közömbösség uralkodik, annyira nincs meg a segítőkészség az emberekben, hogy ez az élettapasztalat kiáltó ellentéte a másikkal, a meseregénynek szinte ilyen szempontból idilli világával. Azt is mondhatnám a publicisztikák fényében, hogy segélykiáltás.

Ez a társadalom, ami megjelenik ezekben a művekben... Hát nagyon sok mindenről lehetne itt beszélni, de hát csak jelzésszerűen akarok pár szót mondani.

Ez a társadalom fogyasztói társadalom, tudjuk, valamelyik írásban szó esik arról, hogy ma már nem aktuális az a jelszó, hogy kísértet járja be Európát, azaz a kommunizmus kísértete. Igen. De én erre azt mondanám, és Györffy László írásaiból ezt érzem folyamatosan kiderülni, meg hát, ha összeveti, a tapasztalataival kényszerűen szembesül velük; a kommunizmus kísértete helyett a fogyasztói társadalom kísértete járja be Európát régóta, Amerikát még régebb óta, de most már Közép-és Kelet-Európa régióit is és hát Magyarországot is. Nagy különbség nincs, nyájszellemű társadalmat képez le voltaképpen mindegyik. Ez olyan dolog, hogy keveseknek hasznos, sokaknak kevés. És vannak, akik reménykedő emberek, mint Györffy László, aki következetesen megszólal, szót is emel ellene. Ez sem új dolog nála. Azzal a gondolattal, mondjuk így ars poétikával is, és ezzel zárnám le most mondandómat. Következetesen szembesülhetünk nála, hogy azt mondja nincs igaza a posztmodern irodalom felfogásnak, pontosabban és árnyaltabban fogalmazva abban nincs igaza, hogy a maga szemléleti szempontját kizárólagosan érvényesnek tekinti, tehát visszautal egyik írásában közvetlenül is Györffy László a híres Illyés Gyula-i hasonlatra, hogy igenis Magyarország állapota, helyzete, a történelmi tradíciói miatt most is olyan. Illyés ezt a hatvanas években fogalmazta meg, de hát ez kétezer táján is érvényes, hogy itt bizony az írónak kutya kötelessége lehet, ha ő maga ennek szükségét érzi, mert a társadalomban erre szükség van... Illyés Gyulánál ez arról szólt ugye, hogy Magyarországon nem működik a polgári társadalom. Nem működött még a múlt században, de azóta sem rendesen, tehát, ha árvízveszély van, akkor a költőnek kell jelképesen szólani. Hát annyit javult a helyzet, mondjuk az idei tavaszra visszagondolva, hogy azért működött már állami adminisztráció, a veszélyelhárítás is, azért szerencsére, mert a mai Petőfi Sándoroknak, Illyés Gyuláknak kellett az árvízveszélyre felhívni a figyelmet, de ha ezt szimbolikusan metaforikusan értjük, akkor sajnos nagyon-nagyon sok olyan dolog van, ami megköveteli azt, hogy az írói publicisztika létezzen. Talán még azt is hozzá tehetném ehhez, hogy valószínűsítsem, hogy Györffy László a hatvanas-hetvenes években is szívesen írt volna publicisztikát, csak akkor erre nem volt mód. Erre csak a főhivatású újságírók voltak alkalmasak. A publicisztika akkor ér valamit, ha véleményt fejez ki és nem merev irányzatot követ, ahogyan az esszének, hogy a másik nagyon fontos irodalmi műfajt említsem, az esszének sem volt semmilyen diktatúrában lehetősége. De azért most mégis annyival jobb a helyzet, hogy már lehet esszét írni, lehet publicisztikát írni, és azért ennek még visszhangja is van. Való igaz az, amit Deák László mondott, hogy a kritika nincs a helyzet magaslatán. Ehhez annyit hadd tegyek hozzá, hogy ennek egyrészt az a magyarázata, hogy a kritika írásban is érvényesül a posztmodern szemléletnek a diktatórikus jellege, a másik pedig, sajnos a rendszerváltásnak ettől függetlenül van egy olyan következménye, hogy rendszeres kritikai fórumok nem léteznek, illetőleg a több párt rendszernek megfelelően úgy csoportosultak a lapok, hogy csak a maguk szerzőjéről, a maguk szerzői köréről írnak, arról is erősen válogatva. Ezt én is nagyon rossznak tartom, de ez szerintem nem a magamfajta kritikusoknak, közhuszároknak a hibája vagy a vétke, hanem ennek a helyzetnek, hogy milyen a felvevő piac, egyébként rettenetes, ahogy a publicisztikaírás nem jó üzlet, legfeljebb egy nemes mániából űzött foglalkozás. Lehet, de jót tenne az egész magyar irodalomnak, ha rendszeresen volna kritika, minden érdemes megjelenő könyv és nem egy és kettő, hanem több. És nagyon jó lenne, ha ilyen életművekről vagy formálódó életművekről, mint amilyen például Györffy Lászlóé, nemcsak kritikák, hanem terjedelmesebb, elemzőbb írások, pályaképek, portrék, portré vázlatok is megjelenhetnének a magyar irodalmi sajtóban legalább is. Ez a jövő feladata azt kell mondanom. Györffy Lászlónak pedig nyilván az a feladata, egyelőre mondjuk a hatvanadiktól a hetvenedik életévig tartó következő évtizedben, hogy továbbra is írjon, immár az új ezred hajnalától villanófény publicisztikákat, írjon esszéket és írjon szépprózát is. Kívánom elsősorban a 60. születésnapja alkalmából, miután betöltötte ezt a születésnapot, hogy legyen a nagyobb epikai formákhoz is energiája ezekben a nagyon zaklatott években. Hadd idézzek most egy irodalomtörténeti köszöntést. Déry Tibor, amikor hatvan éves volt, ez 1954-ben volt, és akkor többek között Lukács György köszöntötte őt írásban: Azt kívánta Déry Tibornak, hogy akkor most lásson hozzá és most már igazán nagy remekműveket alkosson meg. Az eddigieknél is remekebb, jobb műveket alkosson. Mert megvannak hozzá a képességei. Majdnem eltelt fél évszázad. Én nem vagyok Lukács György sajnos vagy szerencsére, Györffy László nem Déry Tibor sajnos vagy szerencsére, de a helyzet azt hiszem áttranszponálható, vagyis az a lényeg, hogy 60 évesen az ember kétezerben még tulajdonképpen fiatal, még nagyon hosszú életprogramokat készíthet a maga számára, és ezekben az életprogramokban olyanok is megvalósíthatóvá válnak, amelyek korábban talán nem voltak elképzelhetők. Mert legyünk őszinték lehetett azt tudni tizenvalahány évvel ezelőtt, hogy milyen lesz a 90-es évek? Nem lehetett tudni. És tegyük még hozzá, hogy széppróza vagy dráma szempontjából a publicisztika nagyon jó előtanulmány, nyersanyag, ami majd gondolom nagyszerűen használható lesz a továbbiakban. A lényeg utolsó mondatként az, hogy Isten éltesse mindazokat, akik 60 évesek, mert belőlük lesznek majd a hetven évesek.

Dunai Tamás színművész Györffy László Párviadal vagy zsákmányolás c. írását olvasta fel.

Balázs Tibor könyvkiadó:

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!


Engedjék meg, hogy szakállas igazsággal kezdjem, szakállas közhellyel. A gyermekirodalmat ugyan úgy kell figyelni, mint a felnőtt irodalmat csak még jobban. Mondják egyesek. Az az igazság, hogy arra jöttünk rá, hogy a határainkon túl élő, de akár a határainkon belül élő alkotóknak nincs egy karakteres, reprezentatív fóruma, ahol a gyermekeknek szánt és felnőtteknek szánt írásaik megjelenhetnek. Immár a huszadik kötetéhez érkezett el gyermekkönyv sorozatunk, ahol az idei könyvhéten jelent meg Györffy László kötete Kalandok az inci-finci erdőben c. regénye. Teljesen véletlen az egybeesés az Orfeusz által megjelent könyvvel. Talán nem haragszik meg Györffy László, ha nem mesélem el meseregényét. Arra hívnám fel figyelmüket, hogy adják tovább ezt a könyvet. Ez a könyv igenis dramatizálható, igenis gyerekszínpadot kíván. Nagyon is megérdemelné. Györffy Lászlót isten éltesse sokáig!


Ferenczi Éva énekművész:

Mindannyian gyermekek vagyunk. Azt gondoljuk, hogy a mesék azok mind vidámak, hogy a gyermekeknek csak a szép és rózsaszín színeket szabad felmutogatni, ez az inci-finci erdő részlet kicsit elszomorított, mert az erdők valóban elkezdtek incifincisedni. Én Hidegkúton lakom, a gyönyörű kacsalábon forgó paloták részére szűkülnek az erdők. Láttam, ahogy épült valami és menekültek a mókusok. Sosem fogom elfelejteni. Mind a mai napig megsiratom őket. Szerencsére a szemben lévő erdőbe remélem találtak fészket és máig is élnek, ha meg nem haltak.


Ferenczi Éva rövid bevezetője után felolvas a meseregényből.

Ezután elénekli az Erdő-erdő kerek erdő népdalt.


Szakonyi Károly író:

Eszembe jutott, hogy 30 éves sem voltál, amikor mi megismerkedtünk 1967 körül. Azért ez szép idő, ami eltelt az óta és itt a publicisztikáról sokat beszéltünk, no, de ezekből a szemelvényekből jól érzékelhető, hogy ezek szépirodalmi eszközökkel megírtak. A nagy elődöket követed ezzel. Ha az ember elolvassa, a Móriczi vagy Kosztolányi publicisztikákat akkor abból nagyon szépen megismeri a kort. Ez a 33 év, ami eltelt a megismerkedésünk óta, akkor te novellákkal kezdtél. Ennek a pályának egyik jelentős termése a novellisztika, aztán hangjátékok, színdarabok és más eszközök, dramatikus művek mellett a regények, ezeket azért említem, mert a publicisztikáról sokat beszéltünk és úgy gondolom említeni, kell a 15. könyvet, ami a Magyar Művészeti Akadémiának a pályázatán nyert az idén, sajnos ki nem adhatjuk, de valami kis anyagi elismerést, erkölcsi elismerést jelent, oklevéllel is járt és talán a Kiadók számára lépést csináló valami lehet. Azt hiszem, ebből most felolvasol valami kis részletet. Tehát abból a könyvből, ami még nincs kiadva

Györffy László író:

Úgy gondoltam, hogy ne húzzuk az időt, már olyan sokszor nyilatkoztam, beszéltem, én azt gondolom, nem kellene nekem most itt önvallomást tenni, akár 60 éves vagyok akár nem. Akik itt ülnek, nagyjából ismernek, feleslegesnek tartom. Annyit hozzátennék talán egy mondat erejéig, ha már ez a 60 évem eljött, hogy ez az én korosztályom vagy a mi korosztályunk egy kicsit azt hiszem az utolsó abban a történelmi sorban, a generációk sorában, akik valamennyit megéreztek a II. világháborúból, 56-ban pedig már részesei is lehettek a forradalomnak, és a többit már tudjuk, azért mondom, hogy ez az utolsó generáció, mert akik utánunk jönnek, azok ebből semmit nem tudnak. Sajnos nemcsak világháborúról, de 56-ról sem, de ez már egy lerágott csont, persze rettentően szomorú és meg kell, hogy mondjam, fogalmam sincs, hogy miféle generáció lesz az, amelyiknek esze ágába nem jut, hogy legalább utána olvasson, utána nézzen, hogy mi történt itt 1956-ban. Mert ugyanis ő ma biztos, hogy nem úgy élne, ha nem lett volna, 1956.Azt hiszem ez kézenfekvő. És nem lett volna 68, és nem lett volna a Szovjetunió szétesése, persze lehet, hogy tévedek. De nem lett volna 89-es változás se. Szóval nagyon sok-sok minden nem lett volna. Tehát mi, akkor még részt vehettünk ezekben a dolgokban, és ki-ki érdeme szerint kapott a fejére érte. Ki kevesebbet, ki többet. Az ilyen magamfajták csak aprócskákat. Az sem volt olyan kellemes. De hát ezt most hagyjuk. Ennyit akartam csak erről a generációról makogni. És még egyetlen mozdulattal felmutatnék egy Kortársat, mert az én drága jó Dunai Tamás művész barátom kiválóan adta elő ezt a bizonyos Dobd föl magad fiú novellát, ami természetesen, a hortobágyi kitelepítésről szól. Azért mutatom fel, mert nézzék meg milyen szép, olyan szép piros, igaz? 1968-ban írtam ezt a novellát, mikor hazajöttem Prágából, mert 68-ban volt egy kis dolgom arra. Megírtam ezt a kitelepítés novellát, ami bekerült a Kortárs egy ünnepi számába, szép piros, ahol... 1970.novemberében ez egy ünnepi szám volt, na, most képzeljék el, hogy egy magamfajta fickó, egy teljesen ismeretlen pasas a kitelepítésről firkál. Szilenciumot is kaptam egy évre, nem publikálhattam. Úgy kezdtem, hogy nem kezdtem. Ez megjelent és egy évig semmit nem közöltek. Én nem jöttem erre rá, mert én vittem az írásaimat és próbálkoztam, aztán Somogyi Tóth Sándor, aki akkor a Kortárs rovatvezetője volt elmondta, hogy Simon István a főszerkesztő pártfegyelmit kapott, és így tovább. Ez így történt. Azért mondtam el, mert akkor én ezzel kezdtem. Tehát akkor én a hortobágyi kitelepítésről próbáltam valamit megfogalmazni és most megmondom, őszintén hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon-nagyon tudatos voltam, de úgy látszik, hogy az ember életét mégis csak a fennvaló irányítja, tudja, hogy mit csinál. Hát énnekem a sors elibém hozott egy élettörténetet és én abból sok munkával, kemény erőfeszítéssel a télen megírtam egy regényt, amit Szakonyi Karcsi volt kedves megemlíteni. Aki megszökött a halál elől c. regényt, amiért kaptam ezt a szép díjat, aminek nagyon örültem, mert, ha szabadna mondanom nem vagyok elkényeztetve semmiféle díjjal. Nem kéne nekem ezt mondanom, de majd talán Karcsi...


Szakonyi Károly író:


Hogy, ha már így szóba került, valóban ezt a 33 évet és a munkákat... Kedvemre való dolog volt, hogy Laci megkapta ezt az Akadémiai Díjat. De hát valóban nagyobb elismeréseket is megérdemelne már. Ugye József Attila díjra többször felterjesztettük a választmányon, éveken keresztül, és valahogy sosincs. Most abba reménykedem, hogy talán a 60.születésnap valamit lendít a dolgokon, nemsokára lesznek a jelölések, már tavaly nagyon rossz véleményünk volt, hogy ennyire nem vették figyelembe a jelölésünket, voltak ebből viták. Hogyha sikerülne, akkor most talán rákerülhetne a sor arra, hogy egy József Attila díj legalább koronázza ezt a több évtizedes munkát és a 60. születésnapot is megkoronázná.


Györffy László író :

Nem akartam én ezt elmondani, mert olyan illetlenség lett volna tőlem. De Karcsi elmondta. Köszönöm. Kicsit szomorú vagyok. Természetesen az Akadémiától kapott díjnak mindentől függetlenül örültem, és ott lóg a szobám falán bekeretezve. Mivel nekem nincs semmiféle díjam, no, de hagyjuk. Most hatvanéves koromban a Halálvonat c. fejezetet fogom ebből a díjazott könyvből felolvasni, arról írtam többek között, hogyan vitték el a nagy dicső Szovjetunióba a magyar katonákat, a katonatiszteket és egyáltalán a magyar történelem egy olyan szeletét írtam meg ebben a könyvben, ami egyébként egy Ludovika Akadémiát végzett tisztnek a fájdalmas életútja, beleértve a szovjet fogságot, és minden egyebet. Felvidék, Erdély, stb. De nem fogom most elmondani. A lényeg, hogy 1956-ban a keszthelyi nemzetőrség parancsnoka lesz és halálra ítélik. Még akkor itthon volt Magyarországon, de az utolsó pillanatban elhagyta Magyarországot és Ausztriába ment. Tehát a halál elől szökött el.

Györffy László felolvassa a részletet.

Szakonyi Károly író:

Felkérem Ferenczi Évát a befejező szép énekszámára és utána koccintsunk. A Lacival való beszélgetést azért halasztottam el, mert majd evés-ivás közben lehet Lacival beszélgetni.

Ferenczi Éva énekszámával fejeződik be az est.


( Gépelve egy eléggé rossz minőségű videokazettáról)

( Talán érdemes elolvasni annak, aki nem ismeri: " A farkasüvöltés nem hallatszik az égbe " c.könyvéből az " Origami" c. vallomását. )



A volt iskolája honlapján találtam...


2010.11.03

Györffy László
Könyvtárunk büszkesége az író iskolánknak dedikált Kalandok az incifinci erdőben mesekönyve. Dr. Téglás Tivadar méltatása olvasható itt.



Györffy László (1940-2009) író, publicista


Díjai:
"Nagy Lajos emlékplakett és díj" (1991, 1998),
Széchenyi Társaság színműpályázat különdíja (1992),
Rádiós nívódíjak (1994, 2003),
Magyar művészeti Akadémia "Arany oklevél" (2000),
Szellemi Védegylet "Rendületlenül" Díj (2004).
Bertha Bulcsú díj (2004, 2005),
Hungarial Journalists (Baltimore 1956-os irodalmi pályázatán I. díj (2006)


Györffy László az ötvenesek generációjának többkötetes elbeszélője élő irodalmunkban. Indulását a Dobd föl magad, fiú című novelláskötete (1975) és Kőorgonák című regénye jelzi (1980). Miként a modern magyar irodalom történetét író Pomogáts Béla mondja: "Nemzedéke tapasztalatait, felismeréseit ötvözte realista igénnyel művészi formába az író". 1980 után jobbára folyóiratokban publikál, illetve hangjátékai szólalnak meg a Magyar Rádióban. Közülük a korai Szabad esést (1974) a Radio France (1983) és a Radio Polskie (1987) és a Mindennek ára van címűt (1981) a már említett francia rádióadó mellet az ORF Bécs I. (1983) és az SPA Portugália (1987) is bemutatta. Hangjátékai a Zavaróállomás című kötetében (1992) jelentek meg sokat mondó alcímmel: Lehallgattak, vagy meghallgattak? Ezeket követte 1994-ben a Besúgóval társbérletben című dokumentumregény és az 1995-ben a válogatott közéleti írásokat tartalmazó A farkasüvöltés nem hallatszik az égbe. 1995-ben egy meseregényt is kaptunk Györffy Lászlótól. Címe: Őrjárat az éjszakában, melyet a Kalandok az incifinci kiserdőben I-II. követett. Az elmúlt évtized legjava írásait vaskos kötete, az Aluljáró (1990) tartalmazza. Erről így ír a szerző: "Érdemes-e a hétköznapi valóságot írás-fényszóróval megvilágítani, ha akaratlanul is válogatott gyűjteménnyé zsugorodhat össze évtizedes munkálkodás. Úgy vélem, az írás-fényszórót olykor a csillagokra, olykor a kanálisban szaladgáló patkányokra kell irányítani. Persze gyakorta kiderül, hogy míg a csillagokat figyelgetjük, megmarnak a patkányok. Csak bízni lehet abban, hogy a fénycsóvával világított írói kutakodás nem marad észrevétlen.. Írásaimban csak kérdezek: ha az ember kérdez, kételkedik. A kérdések feltevése is lehet életcél."


Az Aluljáró két írása, a Corpus Separatum és a Világválogatott Pestszentlőrincet, az író kamasz és ifjúkorának színterét és embereit idézi. Főleg az utóbbi árulkodik rögvest az ajánlásával: "Akik a Bókay gödör környékén laktak, laknak és majd lakni fognak." A Bókay gödör, a Wlassics Utcai Általános Iskola, majd a Hengersor Utcai Fiúgimnázium a "második otthona" az írónak. Itt érettségizik 1960-ban. A középiskolában már színjátszó, diákrendezvényeken steppel. és elindul az iskolai szavalóversenyekre, ahol többen megelőzik a következetesen színművészeti főiskolára készülő diákot. Ebben alighanem az is közrejátszott, hogy a tisztelt zsűri némi tanácstalansággal vagy ellenérzéssel nézett a nem "tucat" diákra, a sorból itt-ott kilógó fiatalemberre, aki a verset nem szavalta, hanem mondta.


A Világválogatott című novella néhány meglett férfi nosztalgikus grundfocijáról szól. Patinás "stadionban", a Bókay gödörben találkoztak "felhőtlen kék ég alatt, húszon-valahány fokos ideális meccsidőben azon az augusztusi délutánon." A mérkőzés eredménye mellékes. Nem is a kemény csatározás leírása volt a cél, sokkal inkább emberi sorsok villanását adni. Arról szólni, hogy a "világválogatott" tagjait, a lőrinci srácokat hová, merre sodorta az élet, határon túlra, vidéki városba, mi lett belőlük, és a keserű felismerés is megszólal. "Becsületes sóder és fű volt itt, most meg beton az egész." " A Gödör" régi sóderes, füves talaja, a becsületes lőrinci föld a szerző fiatalságának emlékeit őrizte. De most már beton feszül a régi téren is. A fiúk közül Mészáros Amerikáéban, Karos Dél-Afrikában, Fábián Bécsben él. Nagyot változott a világ, de szülőföldjüket az új kötődések sem feledtethetik. Boldogok voltak ezen a délutánon. Hazai pályán játszottak. És alighanem boldog volt írónk is, amikor ezt megírta. További kötetei: Szembenézve (1996), Őrláng vagy lidércfény? (1998), Tiroli muskátli magyar erkélyen (1998), Ezredvég villanófényben (2000), Aki megszökött a halál elől (2001).

Dr. Téglás Tivadar

www.bokay.hu

A XVIII.ker. Híradása


Györffy László örökre elment...
Szerző: Fülep EÉletének 69. évében tragikus körülmények között elhunyt Györffy László író, publicista. Temetése február 13-án (pénteken), 12 órakor lesz a Pestszentlőrinci Temetőben (Nefelejcs utca 101.).Györffy László író, publicista


1940-ben született Budapesten. A gimnáziumi érettségi után segédmunkás, kocsikísérő, színházi díszletmunkás, könyvesbolti elárusító, majd 1961-65 között elvégzi a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Különböző vidéki színházaknál színész, dramaturg, több filmben szerepel (Erkölcsös éjszaka, Ballagás, Macskajáték), közben novelláskötetei és regénye jelentek meg. 1982-től szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Huszonnégy könyve jelent meg, köztük hét tanulmányokat, közéleti írásokat tartalmazó műve, amelyek végig kísérték a rendszerfordulást. 
Tagja volt a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Írók Egyesületének, a PEN Klubnak, a Trianon Társaságnak és a Százak Tanácsának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének és az Irodalmi Filmalkotók Egyesületének is.
Díjai: 
Nagy Lajos emlékplakett és díj (1991, 1998), Széchenyi Társaság színműpályázat különdíja (1992.), Rádiós nívódíjak (1994, 2003.), Bertha Bulcsú-díj (2004 2005.).
Magyar Művészeti Akadémia "Arany oklevél" (2000), Szellemi Védegylet "Rendületlenül" Díj (2004). 
Győrffy László ezernyi szállal kötődött kerületünkhöz, ugyanis Pestszentlőrincen töltötte gyermek és ifjúkorát. Erről több könyvében is említést tett. Az egyik legújabb művének, az Őszi robbanás Danse macabre, 1956 című regényének bemutatójára 2007. januárjában kerületünkben került sor. Az eseményt a Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény szervezte, egybekötve a Múltunk - 1948-1956 című kiállításának megnyitójával.

( XVIII.ker. Pestszentlőrinc-Pestszentimre hivatalos honlapja )




Adorjáni Dullien Katalin emlékezése


A Magyarok Házában hangzott el 2010. január 27-én.

Már egy éve, hogy Laci meghalt és 4-5 éve annak, hogy megmutatta nekem, hogy hol, a Pest- szentlőrinci temető melyik sírjába szeretne nyugodni. Már akkor előrevetítette korai és önmagától meghatározott halála lehetőségét. Nehéz volt számára az élet, különösen a 2000 után bekövetkezett betegségei következtében. "Olyan vagyok, mint egy rohadt alma, kívül piros, de belül ........," - és jelentőségteljesen elhallgatott. Szomorú volt ezt hallgatni.

Úgy hozta a sors, hogy Laci sok veszteségen ment át kora gyermekkora óta. 5 éves volt, amikor Édesanyja a háború alatt meghalt. Majd a Futó-utcai házukat kellett a kitelepítés elől menekülve, elhagyni. Ekkor, édesapja Pestszentlőrincen telepedett le, és itt igyekezett családi életet biztosítani árván maradt gyermekeinek. Laci itt nőtt fel, itt járt iskolába, itt verekedett a grundokon, itt lett férfivá és itt élte át első nagy és tragikusan kilátástalan szerelmét. Az "új" társadalmi rendet pedig nem tudta elfogadni.

1956-ban a Práter utcai iskola környezetében élte meg a forradalmi napokat. Majd Ausztriába disszidált, de pár hónap múlva - apja hívására - visszajött. A győri ÁVH-n súlyosan bántalmazták. Felmérhetetlenek a lelki következményei ennek a traumának. Még csak 16 éves volt ekkor. "Öszi robbanás" című regényében egy kamasz fiú szemszögéből írta meg e pár nap eseményét és következményét: a végtelen gyaloglást, metsző hidegben a nyugati határ felé és a visszatérés megalázó procedúráját.

"Pest-szentlőrinc" - ha valahol a Földön, akkor Laci utólag, odatartozónak érezte magát.

Majd elkerült Lőrincről Budapestre, de többé nem találta a helyét.

Színész lett, családot alapított, vidéki színészként bejárta az országot, sok helyen megfordult. Korán megnyilvánuló belső magányosságában már korábban is - majd újra - írni kezdett. Nyitott szemmel és érzékkel reagált a kor társadalmi problémáira. Többek között egy szociográfiai tanulmányt írt a vidéki színészek hányatott életéről.

Ki nem ismeri közülünk a valamikori társbérlet "szépségeit"? A "Besúgó a társbérlőm" c. kisregényében a kényszerből összeköltöztetett emberek, családok abszurditásig fokozott együttélési drámáját írta meg, hátborzongatóan. Mindezt maga is megélte. A kor nem szerette a kritikai látás-módot, a szókimondást. Meg is lett a következménye. Összejöttek a dolgok, Laci "begorombult" és felhagyott a színészettel. Nagy veszteség volt ez is számára.

Ezután is megpróbált fennmaradni, túlélni ezt a veszteséget, de ekkorra a családi élete is összeomlott. Ez már sok volt. Kicsúszott a talaj a lába alól. De sokan megsegítették és valahogyan átvészelte ezt az időt is.

Majd jött 1989, és vele a remény egy gyökeresen megújuló társadalmi változásra. Belevetette magát az eseményekbe, részt vett a Lakiteleki csoportban - , végre írásai, novellái és kisregényei is megjelenhettek. A 90-es években sokat tartózkodott Bécsben. Az itt élő magyar emigránsokkal kapcsolatba kerülve, bensőséges interjúk alapján, elsőként írta meg sorsukat, társadalmi kirekesztésüket, veszteségeiket a kommunizmus hatalomra kerülése után, majd beilleszkedésüket egy új, idegen világba a: "Tiroli muskátli magyar erkélyen"c.könyvében.

Publicisztikáiban nyíltan bírálta az 1989 utáni változó kor visszáságait és intuítíven mintegy előre látta a fejleményeket. Egyre feketébben látta a világot. Szenvedett a jelentől és a múltba menekült.

A nagy veszteségekkel és fájdalommal megélt 50-es évek gyökeres társadalmi felfordulása a családján keresztül őt is érzékenyen érintette. Novelláiban, kisregényeiben lírai szépséggel állít emléket a lőrinci éveknek, a kamaszkornak, és búcsúzik egy erőszakkal megsemmisített világtól.

Nem akarta,hogy minden tanuk nélkül, nyomtalanul eltűnjön. Így őrizte meg a ledózerolás utolsó pillanatában, a Futó-utcai házuk romjai között talált valamikori szőlőindás korlátmaradványt és egy szép rézkilincset, valamelyik szobájuk ajtajáról.

Ezért volt fontos számára a 2007-ben, a Corvin mozi oldalán elhelyezett emléktábla: Hogy ne csak az 56-os forradalom részben eltüntetett színterére emlékezzünk, hanem egy valamikori, polgári Józsefvárosra is, ahol az ő szülőháza is állt.

Írásaiban minden erejét az emlékeztetésre fordította. NYOMOT akart hagyni nemcsak saját maga, de az egész kisemmizett, eltüntetett társadalmi osztálya után.

A 2008. áprilisi könyvhéten megjelent utolsó válogatását a "Búcsú az égtől"-címüt, evvel a próféciai mondattal adta át nekem: " Lehet, hogy ez az utolsó könyvem ...."

Már akkor rosszat sejtettem.

A GLOBALIZÁLT MAGYAR NYÁRBAN

                                                                              Györffy Lászlónak

Micsoda penetráns szag!

mi-ki bűzlik ebben az országban?

körbe-körbe föl-alá rézsút

és cikcakk miljom döglégy

zöngve cikkan a globalizált

magyar nyárban


vajon honnét gyün ez a szag?

a messzi Brüsszelből?

a kapualji kukából?

széles e világban

nagyvonalúan ömlik

a junk a komputerekből

s a tévécsatornákból

vagy úgy megromlott


a magyar nép hogy mi

bűzlünk oly nagyon?

régi szólás: saját bűzét

senki se érzi... légyen az

akár bennszülött magyar

vagy idegen majom

Balla Máté költő e verset Györffy Lászlónak ajánlotta.

Megjelent Balla Máté- Fejtetőre állított kép

c. kötetben

 (Hungarovox   Kiadó,  Budapest, 2012 )

Borbély László emlékezése

Némák ordítása

Találkozásaim a "Fémsárkánnyal", avagy egy fénykép története.


"A lélek a túlvilágon, maga sem tudja, mit keresve, bolyongani kénytelen, amíg a földön valaki akad, aki élete igazságát megtalálja és kimondja. Akkor aztán megnyugszik szegény, mert tudja, hogy amit keresett, az megvan."

(Hamvas Béla: A magyar Hüperion, 1946)


Györffy László (1940-2009) művei végigkísérték a "rendszerfordulást", leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek sorsa érdekelte kezdetektől fogva.

Bevallom, hogy Györffy Lászlóra, akárcsak többi elhunyt barátomra, képtelen vagyok úgy gondolni, mint aki nincs többé. Hiába hunyta le szemét 2009. január 27-én örökre, bennem - a lélektan különös kegyelme által - eleven maradt. Hangja időnként megszólít engem és az alakját is tisztábban látom, ha újraolvasom egy-egy írását vagy közös kedvencünk, a dzsessz-szaxofonos Charlie "Bird" Parker számait hallgatom. Nyilván nem véletlen, hogy hosszas keresgélés után, éppen a napokban találtam meg azt a fotót, mely az Örökségünk sorozatban megjelent Búcsú az égtől című válogatott írásainak címlapján is látható. 2005 nyarán fényképeztem le Ipoly utcai otthonában. Tudomásom szerint még emlékplakett is készült a felvétel alapján. Nagyon megszerette azt a képet, később is gyakran szóba hozta, ha találkoztunk. Azon kevesek közé tartozom, akiket egészen haláláig barátjának tekintett. Akik Lacit ismerték, megerősíthetik, hogy nem beszélt mellé - nem olyan családból származott -, amikor valakinek ezekkel a sorokkal ajánlotta könyvét: "... író és szellemi küzdőtársamnak igaz barátsággal, szeretettel."

***

A Magyar Írószövetség könyvtárosa, Mezővári László mutatott be minket egymásnak. Györffy Laci először kissé idegenkedve mért végig. Rossz kedve volt. (Tapasztalataim szerint ritkán mutatta magát derűsnek a külvilág felé. "Nehezen kezelhetőnek", összeférhetetlennek tartották, de erre sajnos rengeteg oka volt és ma már azokhoz hasonlóan, akiket a szokásosnál közelebb engedett magához, én is tudom: a lénye mélyén nem ilyen természetű ember volt. Rendkívül érzékeny, ritka mély érzésű férfi volt, akinek lelkét magánéleti és hivatásbeli csalódások, kiábrándulások, "életvergődések" egész sorozata keményítette meg. Ezért választotta inkább "a nehezen elviselhető magányt".) A tekintete szigorúnak látszott és villámokat szórt, még csak véletlenül sem mosolyodott volna el. Megmondom őszintén, elsőre semmilyen rokonszenves vonást nem találtam benne. Talán azt feltételezte rólam, hogy csak ábrándozom az írói hivatásról és "a belilult gyerekek közé tartozom", akik már akkoriban is tucatnyian előszobáztak valamelyik folyóirat szerkesztőjénél. Történt még közöttünk néhány hasonlóan éles pillantásváltás. A jég 2005-ben tört meg, amikor összefutottunk az Ünnepi Könyvhéten. Azon a nyáron jelent meg írói munkásságának 35. évfordulójára a Szabad a vásár című kötete. Látta, hogy fényképezőgép van nálam, megkért, hogy csináljak róla néhány képet dedikálás közben. Csapnivaló lett mind. (Laciról tudni kell, hogy őt nem lehetett bármilyen szögből fotózni. A televízióban, felvétel előtt, az operatőrnek is kiselőadást tartott arról, hogy milyen kép készüljön róla. Ennek oka nem a hiúságában keresendő. Súlyos műtétje nyomán, nagyon csúnya vágás éktelenkedett egyik oldalt a nyakán.) Szabadkoztam, hogy íróként nyilván jobb portrét készíthetnék róla, ha modellt ülne... (Pályafutásom kezdetén nagyon sok írónál jártam, interjúkészítés ürügyén próbáltam kifaggatni őket a mesterségbeli fogásokról, összességében nem sok sikerrel, mivel erről nem szívesen beszél egyikük se.) Ez az ötlet tetszett neki. Megbeszéltük, hogy rövidesen felkeresem.

- Fényképezőgépet nem hoztál?

Ez volt az első kérdése, majd némiképpen megnyugodott, amikor zsebemből előhúztam a kis méretű digitális készüléket. Leültünk a nappalijában, teával kínált. Azt kérte, hogy a színész múltjáról ne kérdezzem, de ez nem esett nehezemre, hiszen engem elsősorban mint író és publicista érdekelt. Addigra már jócskán beleláttam a színházi kulisszák mögötti világba és az igazat megvallva nem csodáltam, hogy Lacinak elege lett az egyre kényelmetlenebb skatulyákból, a vállalhatatlan háttéralkukból, a szereposztásokat megelőző kegyetlen fúrásokból, a világot már régóta nem jelentő deszkákból. Elolvastam a Maróti István által készített Szembeszélben című életműinterjút. Ebből megtudtam, hogy Laci 1956-ban külföldre szökött, majd 1957 tavaszán visszatért és vizsgálati fogságba került, a gimnáziumi pótérettségi után volt segédmunkás, kocsikísérő, színházi díszletmunkás, majd könyvesbolti elárusító. 1961-65 között elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Különböző vidéki színházaknál volt színész és dramaturg, több filmben is szerepelt (Erkölcsös éjszaka, Ballagás, Macskajáték), közben novelláskötetei és regényei jelentek meg. 1982-ben lett szabadfoglalkozású író. Regényei, novellái, hangjátékai és publicisztikái végigkísérték a "rendszerfordulást". Fő művei: Dobd fel magad, fiú!, Szent Lőrinc freskója (elbeszélések), Kőorgonák, Aki megszökött a halál elől, Besúgóval társbérletben (regények), A farkasüvöltés nem hallatszik az égbe, (H)arcvonalban (publicisztikák). Elismerései: Nagy Lajos-díj (1991, 1998), Magyar Művészeti Akadémia nagydíja (2001), a Magyar Rádió nívódíja (1992, 2003), Bertha Bulcsú díj (2004, 2005). Nem interjút adott, inkább beszélgettünk. Addigra már jó néhány írásom jelent meg a Lyukasórában és a Havi Magyar Fórumban, ahol ő is rendszeresen publikált. Nem titkoltam, hogy magam is a realisták közé szeretnék tartozni, emberábrázolásra törekszem, ezért is tetszik annyira a Szabad a vásár címadó elbeszélése, mely a "békebeli" azóta bevásárlóközponttá átalakított Lehel piac nevezetes névtelenjeinek, a kisembereknek állít emléket. Erről örömmel mesélt, hiszen több mint két évtizede élt Angyalföldön.

- A Lehel piac átalakítása szimbólum - magyarázta. - Jól példázza napjaink valóságát, azokat a kierőszakolt változásokat, amelyeket a "rendszerfordulás" óta ránk erőltetnek. Gyökeréig semmi sem változik, a tartalom nem újul meg, csak a díszletet építik át, tetszetősebbé varázsolják a formát, de a háttérből ugyanazok a megoldatlan konfliktusok bukkannak fel. Aki rendszeresen látogatja a piacot, az tudja jól, hogy lényegét illetően semmi sem változott, csak az árak emelkedtek, az emberi kapcsolatok pedig még inkább elszemélytelenedtek. Nemcsak a vásárlók elégedetlenek, hanem az árusok is panaszkodnak a sok kényelmetlenség miatt. Úgy érzem, nemcsak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy megint ránk erőltettek valami újszerűt, ami valójában rosszabb, mint felszámolt elődje. De hát így megy ez, mióta szabad a vásár az országban, egyes üzleti érdekcsoportok korlátlanul adnak-vesznek a fejünk fölött és a tudtunk nélkül, nem törődnek se az érdekeinkkel, se a hagyományainkkal. Csak a haszon a fontos, az ember addig számít, míg vásárolni képes. Aki nem fogyasztó, az nyugodjék békében... Györffy László sohasem tagadta, hogy azért ír, mert sok minden dühíti. Mindig szót emelt az ember megalázása ellen. Leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek sorsa izgatta kezdetektől fogva. Első irodalmi forgatókönyve, A leghosszabb éjszaka a kitelepítésekről szólt, megvásárolta a filmgyár, de nem készítették el. 1969 őszén mutatkozott be a Kortárs című folyóiratban a Dobd föl magad, fiú! című novellával.

- Harmincéves koromban máris hallgatásra ítéltek a cenzorok, mert tabu témáról, az internálásokról írtam - emlékezett vissza. - Mai szóhasználattal talán úgyis mondhatnám, hogy ez nem rossz "píár" egy pályakezdő írónak, csakhogy ez akkoriban azt jelentette, hogy a kutya sem állt szóba velem. Már régóta megfigyeltem, hogy egy darabig elfogad a közösség, és aztán valami történik; olykor az én hibámból, amiért nem megfelelően kezelem a társaimat; olykor a közösség hibájából, amely extrémnek tart vagy kívülállónak, amiért "nem állok be a sorba". Mérleg természetű vagyok, Skorpió aszcendenssel, a kínai asztrológia szerint pedig sárkány: csakhogy "Fémsárkánynak" sikeredtem. Érzékeny, büszke, igazságkereső lettem. Felháborít az, ha kiszolgáltatottakat bántanak, talán éppen azért, mert magam is közéjük tartoztam. Mindig kísért az egzisztenciális bizonytalanság, ahogy más írókat is, de sem ettől, sem mástól nem féltem. A betegségektől sem. Túl vagyok egy súlyos műtéten, meg egy még súlyosabb infarktuson... Mindenképpen megpróbálok írni. Ha a széppróza nem megy, akkor publicisztikát. Az írás feloldja a magányt, nemcsak bennem, hanem azokban is, akik megtisztelnek, és megvásárolják műveimet. Azokkal élek lelki és szellemi közösségben, akikben elevenen létezik egymás segítésének emberi-keresztényi törvénye. Ahogy az erdélyiek nevezik, a Fennvaló tesz társakká minket. Segítened kell magadon, és ha már nem tudsz, meglátod, az Isten megsegít. A Fennvaló gyakrabban segít, mint azt te észreveszed, az ember viszont nagyon ritkán, de ha mégis, akkor mindig isteni sugallatra. Hívő ember volt, de nem gyakorolta a vallást úgy, ahogyan azt az egyház általában elvárja híveitől. Templomba gyakran járt, voltak kedves zarándokhelyei, Makkosmária és Máriazell.

Mikor befejeztük a beszélgetést, hálásnak tűnt és még mosolygott is. Megköszönte a türelmet és a figyelmet, amit rá szántam. Zavarban voltam, amikor arra kért, támogassam máskor is munkáját a magam módján. Irántam való bizalma a későbbiekben tovább erősödött.

***

Időközben megjelent első könyvemet így nyugtázta: "Nem is rossz!" Ezt persze dicséretnek szánta. Időnként eljött egy-egy kávéra a régi Csendes Étterembe, az általam szervezett találkozókra és beszélgetésekre, hogy egyedüllétét némiképpen feloldja. 2006 tavaszán felhívott telefonon és különös kéréssel fordult hozzám. Díjat akart alapítani. Az volt a terve, hogy halála után, évente átadják a születésnapján "Györffy László szegénylegény-díjat", melyről úgy gondolta: "három megjelent magas színvonalú, részben publicisztikai, részben szépirodalmi prózai kötettel rendelkező, nemzeti értékek - nem úgynevezett liberális és szocialista - mellett elkötelezett, de szociálisan érzékeny, a magyarországi állapotokat realista stílusban megfogalmazó, rossz anyagi körülmények között élő író kaphatja." Ezt azért idézhetem ennyire pontosan, mert Maróti István irodalomtörténésszel és Kaiser László költővel együtt engem is felkért kuratóriumi tagnak. Ahogy múltak az évek, egyre több oka volt a keserűségre. Részben azért, mert egészségi állapota tovább romlott, másrészt amiatt, hogy végképp be kellett látnia: lényegében alig valósult meg valami azokból a tervekből, melyeket értelmiségi társaival együtt a Lakiteleken tartott találkozón közösen megfogalmaztak. Ami leginkább fájdalmat okozott neki, az nem az alattomos betegség egyre agresszívabb tüneteiből származott, hanem abból, hogy napról-napra szembesülnie kellett a kulturális életet megmételyező szemforgató sunyisággal, a nemzetietlen, liberális és kozmopolita beállítottságú művészek korlátlan térhódításával. Noha e hetilap hasábjain, Éles sarok címmel hetente foglalta össze és hívta fel a figyelmet a visszásságokra, hangja legfeljebb azokhoz ért el, akik maguk is szenvedő alanyai voltak a Magyarország - minden tekintetben zajló - kifosztásának és kiárusításának. Jelen voltam egyik utolsó könyvbemutatóján a Magyarok Házában, amikor hosszú sor kígyózott az asztala előtt, hűséges olvasói dedikálásra vártak. Bíró Zoltán, Szakonyi Károly, Masszi Péter és Püski István egyaránt tiszta szívvel és őszinte elismeréssel méltatta írói munkásságát, Császár Angéla és Blaskó Péter pedig felolvasta egy-egy szép írását. Akik közel kerültek hozzá, azok kedvelték és szerették, még akkor is, ha néha rajtuk csattant az ostor, mellyel Laci eredetileg mások hátából szándékozott volna szíjat hasítani. Utoljára 2008 decemberében beszéltem vele, kérte, látogassam meg minél hamarabb.

- Ha szeretsz engem, eljössz hozzám. Igen... így mondta... ahogy még soha... most is zavarban vagyok, ha erre gondolok... Írt egy elbeszélést, az a címe: A példázat. A legszebb írásai közé tartozik. A főszereplője Cirénei Simon, aki a kimerült Jézus Krisztus helyett hurcolja a keresztet a Golgotára. Ebben a Megváltó arról beszél, hogy a némáknak ordítaniuk kell ahhoz, hogy gyökeres változások történjenek és a gonosz végképp vereséget szenvedjen, ezért feszítteti meg magát. Úgy hiszem, Laci is ennek a jegyében alkotott: addig nem akarta abbahagyni, míg nem ordítanak még a némák is, hogy ELÉG VOLT! Tisztességgel, soha senkit el nem árulva írt és mindig igazat kérdezett.

***

Egykori főiskolai évfolyamtársa, Szersén Gyula, aki mint hűséges "harcostárs" nagyon sokszor olvasta fel Laci novelláit a könyvbemutatókon és szerzői estjein, Arany János Néma bú című költeményével búcsúzott közös barátunktól a pestszentlőrinci temetőben.

Halnak, halnak, / Egyre halnak / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, / Hányt elvisz minden egy év.

2010.02.05.

Borbély László

( Függetlenség

a szellemi önvédelem lapja )

www.miep.hu




Györffy László ezt a pár sort az íróasztalán hagyta, nem címezte senkinek, úgy éreztem, hogy mindenkinek szól, ezért közzéteszem. Ennyi állt a papíron.

" Az öngyilkost nem csak a múlt terhe nyomja, hanem a jövő iránti reménytelenség. Elsősorban a saját, egyéni jövője, másrészt a magasabb szellemiségűek, közösségi tudatot is érezve, a tágabban vett társadalmi reménytelensége is. E kettőhöz már csak egy magánéleti váratlan, sokkoló szikra kell, és robban a tudatban az öngyilkossági tett ereje. Isteni döntés aztán, hogy valaki maradandó károsodás nélkül megmarad, vagy egy reménytelen, mélyen addigi életszínvonala alá süllyesztett életben, a Fennvaló elengedi a földi kínlódásból. Avagy: éppen egy maradandó károsodás után újra az isteni beleegyezést kérve megpróbálja. Mert egy vegetáló életet folytatni, testben, lélekben összetörve, talán szabad távozni. Sőt, egyenesen isteni kegyelem, és köszönet érte, hogy nem kell megalázottan kínlódni."

Gondolata


Halálának minden évfordulóján gyújtsunk egy gyertyát érte!