Baumeister a Hazafias Népfront

A Szarvas csárda már réges-régen nem volt nádfedeles, magányos vályogépület a Szent Lőrinc pusztán, ahogy némely sárgult oklevélen, viseltes könyvtári térképen jelölték. Tehenek, birkák sem legelésztek a lila ezerjófű fölött kinyújtózó, sárgán billegő, szöszös ökörfarkkóró és száraz bogáncsok fölött, a szél röpítette gömbölyű ördögszekeres, füves réteken, a nagy Alföld felé vezető földutas országút melletti istállók előtt. És árvalányhajas, fekete, pörge kalapos csordások sem tértek be a gulyalegelőkről a csárdába, hogy a marhák, tehenek verte port leöblítsék a Szent Lőrinc puszta 1799-től egyedüli bérlőjének, Mayerffy Xavér Ferenc budai serfőző nemesített szőlőtőkéinek nedűivel.

Az Úr ezerkilencszázötvenes éveiben a pár lépcsős feljáratú Italbolt városszéli munkásai, iparosai a rossz csigerbort, lötybölt fröccsöket, faszeszes rumot, kevertet szopogatva már szóba sem hozták, hogy itt valamikor egy pusztai csárda állott. Ahol annak idején, még talán Petőfi is megitta a magáét.

Azt pedig csak a sok évszázaddal korábban elhaltak égi magasságokban röpködő szellemei tudták, akik az italbolt előtti sárga keramitkőkockákkal kirakott út fölött, a 42-es villamos végállomása meg az egykori Adriából Brigád névre változtatott mozi és vele szemben a régi földszintes, kertes Baumeister vendéglő házából átszervezett Hazafias Népfront iroda és díszterem épülete fölött lebegtek, hogy egykoron Napóleon bukása után, a Bécsben szövetséget kötött európai nagyhatalmú uralkodók afféle gondűzőként 1814-ben Pest-Budára látogattak, és október 27-én Szent Lőrinc pusztán katonai parádéval ünnepeltek.

A porosz, orosz és osztrák-magyar uralkodók számára a puszta legmagasabb pontján egy Gloriett nevű kilátót építettek, onnan figyelték a parádét, aztán a domb tövében emelt barokk kápolnában misét is hallgattak. Az a kápolna meg is maradt, környékén terült el a későbbi földesurak cselédeinek füstöskonyhás sok kis sorháza, a major. Legutoljára Szemere Istváné volt, aki a második világháború után kiment Amerikába, s ott kertészként halt meg.

De akkor, régen, azon a pusztai parádén, a barokk templom környékéről még csak az uralkodók figyelték a "tsinos öltözetű", vágtató huszárságot, hallgatták a vaktöltényes puskaropogást, és nézdegélték a lovasok körül lebegő nagy-nagy porfelhőt.

Persze ez és még sok minden egyéb, ami a Szent Lőrinc pusztán történt, abban az 1950-ben Budapesthez csatolt, bár másfél évtizeddel korában megyei városi rangra emelkedett település Szarvas csárdának nevezett közönséges italboltjában már senkinek sem jutott eszébe.

Csak a magasságban fent lebegő Úristen emlékezett ezekre a réges-régi életekre.

Arra is, hogy Nagy Lajos királyunk anyja, Erzsébet királyné ama régi Praedium Zenth Lewryncz-en, azaz Szent Lőrinc pusztán 1362-ben a jobbágyokat kivette a földesúri bíráskodás alól, saját hatáskörébe vonva őket, mert bizony annak a Szarvas csárdából lett italboltnak és környékbeli kertes házainak földje egykor királyi tulajdon volt. És nemcsak Nagy Lajos édesanyjáé, hanem még a német-római császár, magyar és cseh király Zsigmond is második feleségére, a híres, hírhedt Cillei család Borbálájára testálta 1424-es végrendeletében.

De kit érdekelt az ezerkilencszázötvenes években, hogy az a pusztai Szarvas csárda helyén működő italbolt talpalatnyi földje valamikor koronabirtok volt, akárcsak a sárga keramitkőkockás Üllői út alatti egykori vizenyős rétek, legelők, ahol a hajdani dunai Ülbő szigeten telepedett meg az ősi falu, és ahol a múlt századi ásatásoknál, mikor a Wekerle-telep épült, még Árpád-kori, román stílusú templomromot is találtak.

Mindenesetre ezerkilencszázötvenhét vénasszonyos nyarat idéző őszén Somfai Dávid, harmadik osztályos gimnazista, nagyra nőtt, sovány, de jóképű fickó erre a földre jött haza, pedig az egész Szent Lőrinc puszta históriájából egy szót sem hallott.

Vizsgálati fogságból érkezett.

Győrből, szabadjeggyel, amit a börtönparancsnok adott. Ennyit megérdemelt a pofonokért, hasbarúgásokért, veséjére csapott puskatusütésekért.

Merthogy Somfai Dávid ötvenhét januárjában disszidált Ausztriába, ahogy akkor mondták. El is kapták a vonaton, Szombathelyre vitték, de megszökött. Pár hónap múlva viszont mégis hazajött a bécsi magyar követségen keresztül Győrbe a többi hazatelepülővel együtt egy autóbusszal.

Ahogy belépett a kihallgatói szobába, ráordított a Szombathelyen még bőrkabátos, de itt Győrben már szürke öltönyt viselő pasas, hogy "kurva anyádnak jöttél haza, te szar csirkefogó?". Úgy tett, mintha Szombathelyről megismerné, pedig Dávid tudta, ez lehetetlen, hiszen sok menekültet kaptak el abban az időben. "A kurva anyád hasában dögöltél volna meg!" - ordította egészen közel hajolva a fiú arcához.

Dávid - akinek az anyja a háború alatt halt meg - ezt már nem bírta.

Hirtelen mozdulattal vágott ököllel a férfi arcába, mint aki csak egy Szarvas csárda környéki szemtelenkedő srácot látna maga előtt. Súlyos szereptévesztés volt.

Katonák ugrottak be az ajtón, nekiestek, ütötték, rúgták, puskatussal a hátára és veséjére csapkodtak. Aztán levitték egy alagsorba. Majdnem három hónapig ott tartották, sokszor kihallgatták, hogyan szökött át a határon, mit csinált odakint, mint egy bűnözőtől ujjlenyomatot vettek. Semmit sem tudtak rábizonyítani, mert ama egykori Szent Lőrinc puszta Gyöngyvirág utcai rendőrségen hiába kérdezgettek telefonon felőle, csak annyit mondtak, egy gimnazista. Elengedték. Még szabadjegyet is kapott Pestig.

Ezt a hazajövetelt ünnepelték a múlt század ötvenhét szeptemberének egyik meleg szombat estéjében, amikor a kerti fákon még bíborlón, sárgán, rozsdabarnán kapaszkodtak a levelek az egykori Baumeister vendéglő kertjében, a Hazafias Népfront épületének udvarán.

Aztán később, még évekig szombatonként mindig ott ücsörgött a barátaival a hajópadlós egykori étteremben, amely akkor már Marx és Lenin képekkel díszítve, népfrontos nagyterem volt, nyaranta pedig az udvaron, a vastagtörzsű gesztenyefák alatti dobogó mellett, a "zenész" asztalnál szórakoztak. Itták a kénezett, savanyú, palackos borokat, szívták a Kossuth meg Ötéves terv cigarettáikat, míg zongorista barátjuk tömzsi ujjaival száguldozott egy háború előttről megmaradt pianínón, és a zenekar többi tagja vele együtt játszotta pisztonon, más néven B-trombitán, bőgőn, szaxofonon, dobon az akkori idők "nótáit", ahogy zenésznyelven szokták mondani. Bugyborékolt a szaxofon, éles glisszandókban csúszott föl a piszton, és nagy dobszólók pergetésétől visszhangzott télen a díszterem, nyáron az udvar, ha a "Nem adlak másnak", meg a "Csak a szépre emlékezem", a "Lámpafény", a "Sétahajó ring a Dunán", a "Muskátlis ablakok, hozzátok száll minden álmom", a "Veled is megtörténhet egyszer" és egyéb szoci slágerek mellett eljátszották a "You Are My Destiny"-t, a "Blue Moon"-t, és záróra előtt nem sokkal robbant a rock and roll, az Elvis Presley meg a Bill Haley számok, és tombolt az államilag engedélyezett szombat esti láz.

Ott, ahol az ármánykodó idő múlásával a második világháború alatt, meg az utána Moszkvából irányított bolsevik diktatúra vörös zászlós és csillagos tavaszain és őszein, forró nyári napsütéseiben és a kertes házak között szisszenve zúgó hideg téli szelek éveiben csak a családok emlékei őrizték még a Baumeister hajópadlós nagytermének bálkirályait és szépségkirálynőit, az Iparoskörök és Ipartestületek, a Torna Egyletek és Polgári Körök, a SZAC futball-klub vagy a daloskörök, a kaszinók jelmezes táncestjein, farsangi mulatságain és hadirokkantak vitézi báljain keringőző, foxtrottozó Szent Lőrinc népének kisasszonykáit és úrfiait.

Ott, ahol a hajópadlós vendéglői nagyteremben - a Hazafias Népfront dísztermében - évtizedekkel korábban legényest jártak a Wlassics utcai kultúrház keresztény katolikus egyletének fickói, vagy éppen a Kék Duna keringőre forogtak a Grim cukrászda vendégei és vele szemben a favázas, klinkertéglás, "Caput Gloriae Virtus", legfőbb dicsőség a vitézség felirat alatt besétáló, a birtokát egy bécsi kártyanyereségből vásárolt Szemere Miklós építtette Lövőház huszármentés, csákós és csokornyakkendős, Girardi kalapos bajnokai, esetleg átellenből a Herskovits fa- és szénkereskedő vevői vagy a Baumeisterrel szemközti Adria mozi nézői és pénztárosnője. Ahol nyaranta az akkor még növendékfák alatt Strauss keringőket játszottak az udvaron egy dobogóról, majdnem arról a helyről, ahol most a pianínó billentyűin szaladgáltak Dávid barátjának tömzsi kis ujjai, és ahol két évtizeddel korábban színes, papírlampionok lógtak lefelé a fák ágai közé kifeszített drótokról, sárga, piros, zöld lámpakörték kalárisa világította meg a fiatal gesztenye és hársfák ágairól alácsüngő színes papírfüzéreket és a piros meg kék kockás terítőkkel borított asztaloknál üldögélő bubifrizurás lányokat, kontyos asszonyokat, pödört bajszú férfiakat.

De hová tűntek az idő ármánykodó múlásával a háborús évek alatt és után a Baumeister bálkirálynői, Szent Lőrinc népének felső- és alsó-középosztálybeli kis kisasszonykái és úrfiai, az egyesületi elnökök és alelnökök, a jogsegélypénztárak nyájas kerttulajdonosai, az Üllői úti Szalagszövő és Csipkegyár meg majdnem a Szarvas csárdánál az úttól kicsit beljebb a Tégla és Terracotta gyár keménykalapos tisztviselői, Molnár & Moser kölni illatú, púderezett arcú feleségek, az Önkéntes Tűzoltótestület daliái és az Iparos Dalkör tagjai, a Gullner-, a Piros és a Wlassics iskolák szigorkodó tanítónői, akik a nyári szünetben gyümölcsöket befőző háziasszonyokká vedlettek át, az első kőmozit, a Japán mozgót a Herrich utca elejéről báró Hauer Lipótnétől megvásárolt Schwarzer tulajdonos, akinek a testvére a nézőtér falait japán festményeket utánozva kifestette, és a nevét is innen kapta, és vele szemközt, a Herrich utca és Üllői út sarkán Keglovits Ferenc úgy is, mint a SZAC elnökének hentesüzlete? Hová lettek a Baumeister tűnő időben államosított bádogos, cipész, borbély, asztalos, zöldség- és virágkereskedő törzsvendégei? Vagy kényszerből ők is hazafias népfrontosították magukat, már csak a hely megszokása miatt, hogy továbbra is olykor ott ülhessenek a hajópadlós nagyteremben vagy az egyre növekvő gesztenye és hársfák alatt az udvarban, ahol a bádogasztalok és csőszékek között emlékeztek a kártyaszoba dióbarna és dohányszínű fotelhuzatainak iparilag előállított gobelin mintáira és kemény kőrisfa székeire. Ahol már az ezer­ki­lenc­száz­öt­venhetes év magyar slágerei zengedeztek.

Ide jártak a Baumeister Hazafias Népfrontba hétköznap esténként az olcsó fröccsre, kártyázásra, sakkozásra, a Lenin, Marx és Engels képek alatti fecsegésre az államosított fa- és szénkereskedő, a volt cukrászda-tulajdonos, az egykori hentes és a szocialista szobrokat faragó művész elvtárs, aki a megalakult KISZ fiúcskáival versengve bókolgatott a népfrontos szépasszony titkárnőnek.

Így hát Baumeister a Hazafias Népfront mindenkié volt.

Igaz ugyan, hogy az egykori Szent Lőrinc puszta Baumeisterét átvette szocialista megőrzésre a Hazafias Népfront, ahol az ezerkilencszázötvenhetes év magyar slágerei, egy-egy külföldivel keverve, azon a szeptemberi estén is zengedeztek, ott, ahol az öreg gesztenye és hársfák alatt ücsörögtek Dávid és barátai, bár két évtizeddel korábban a Ledl vagy a Fröhling pékségből rendelt puha, friss kenyérből tört, villájukra bökött darabkákat mártogatták délidőben a férfiak a Baross és Kossuth Lajos utca sarkán működő Danninger hentes üzemében feldolgozott és fehércsempés üzletében árusított, félbevágott marháinak alsó lábszáraiból porhanyóssá főtt pörkölt húsdarabkái között pirosan csillogó hagymás zaftba. Talán a Grim cukrász és a Herskovits fa- és szénkereskedő a szomszédból vagy az Üllői úti bolgár magkereskedő Stefanov és a kertész Sztojnov, a belgyógyász Benyó és az állatorvos Sury a Batthyány utcából vagy olykor sietve a Napfürdő utcából a gyermekgyógyász Romhányi doktor, netán szemből az Adria mozi gépésze.

Most meg ott ültek ezek a fiatal suhancok és lányok a kockás terítőkkel borított faasztalok helyett kerek, csővázas bádogasztalok körül, itták a faszeszes rumot, körömlakk ízű keverteket, rossz, kénezett palackos borokat, és boldogok voltak, mint nagyapáik és nagyanyáik a színes lampionok és lámpafüzérek alatt, mert vénasszonyok nyara, meleg ősz volt, virág- és vízillat libbent a szembeni téglagyári tó felől, a mély bányatavat körülölelő rétekről, és szemben az Adriából Brigádra átkeresztelt mozi melletti mezőről, ahol nyaranként, úgy Szent István idején, amit akkor, 1949-től, Alkotmány ünnepnek hívtak, hangszórókból üvöltő mozgalmi indulók és divatos slágerek harsogása közben búcsút tartottak az egykori Szent Lőrinc puszta kései gyermekeinek nagy örömére. Ahol a mozi melletti kiszáradt, letaposott füves és apró homokbuckás réten sorakozó céllövöldék színes papírvirágaira, fekete körkörös céltábláira, drótra szerelt, mozgó bádogőzeire, vaddisznóira, találatkor lebillenő Hófehérkéjére meg a törpéire, piros pöttyös kalapos gombáira, sárga napraforgóira pukkantak a szándékosan rosszul beállított légpuskák sörétei. Az óriás körhinta röpülő láncaira erősített ülőkéiből és a kisebb ringlispil fehér színűre mázolt, mozgó lovai, zöld csónakjai felől hallatszó leánysikoltások és fiúordítások keveredtek a mézeskalács szíveket, huszárokat, kakasos nyalókákat, meg a rózsaszín és fehér vattacukrot árusítókat figyelgető gyermekek zsivajgásával, a körhinta közepére szerelt hangszóróból áradó dallamokkal, a lányok, asszonyok fenekén csattanó festett vásári fakanalak utáni sikkantásokkal, melyek mint fészekből kiröppent, eltévedt madárfiókák az olcsó, similabdákat, fésűket, vízipisztolyokat, giccses csecsebecséket árusító bódék és hurkasütők, alkalmi eladók előtt föl-le vonuló tömeg kavarta porral együtt szállongott a levegőben. Ott, a Brigád mozi mellett, ahol olykor még húsvét táján hatalmas cirkuszsátrat is fölállítottak, és szombatonként a pattogós indulók néha összekeveredtek a hazafias népfrontos tánczene slágereivel. Ott, ahol a forradalom után a mozi melletti üres mezőn a búcsús bódék és a cirkuszi sátor helyett az új hatalom emberei fölépítették a kerületi rendőrség szürke, rácsos ablakú épületét. A Baumeister Hazafias Népfronttal szemben, ahol a vizsgálati fogság után Dávid is ott ült a vénasszonyok meleg nyári szeptemberben a többiekkel együtt azon a hazajövetelét ünneplő estén.

Ott, a régi Baumeister kertben, ahol záróra előtt rövid ideig, már a szesztől is kissé piros arccal lázadozva rock and roll-oztak, a régi jótékonysági bálok és szüreti mulatságok több évtizedes múltba süllyedő emlékeit őrző falak között. Ott, ahol a hajópadlós nagyterem végéből nyíló, mennyezetig érő üvegablakos kisebb oldalhelyiség is még őrizte a kerek, fényesre pácolt faasztalokra borított, az asszonyságok maguk horgolta terítőire támaszkodó, szivarjaikkal és illatos cigarettáikkal bodor füstfelhőket fújdogáló, hegyes bajszú iparos, kereskedő és frissen borotvált arcú tisztviselő urak Dreher, Haggenmacher és Kőbányai Sörgyárat reklámozó kerek, keménypapír alátétekre állított, habtól fehér sapkás söröskorsók fölötti hangos fecsegését.

Ahol a mennyezet alatt a régi tulipános mintákkal festett, slágereket visszhangozó falakat okkersárgára mázolták, és már csak a családi fényképeken mosolygó egykori bálkirálynők, a hazafias vásárokra babákat, horgolt terítőket árulók, meg a főrendezők, olykor a vendéglő kerti kuglicsatáinak győztesei, a megöregedett, ráncos arcú asszonyok és férfiak őrzik a kis- és nagytermek mulatságait. Ahol némelyek unokái a "Jąlausie"-re vagy a "J' attendrai"-ra táncoltak a Marx, Engels és Lenin képek alatt.

Ahogy nyaranta kint, az udvaron a régről megmaradt kuglipálya favályújának szomszédságában lebetonozott négyszögön is, ahol gyorsabban vert a szívük a fiúknak, ha tánc közben megéreztek egy már felnőttes mellet vagy combok közötti domborulatot, netán a lányok pironkodó arccal egy váratlanul merevedő hímtagot. Az unokáknak és barátaiknak a Hazafias Népfront volt a Bau­meis­te­rük. A szombat esti rock and roll-os, fölhevült rángatódzás, a franciás dallamokra összetapadó testük öröme úgy villant a zsigereikben, mint az egykor Szent Lőrincet védőszentjükké választott leszármazottaknak a szüreti mulatságok és bálok forgatagában egy-egy sötétebb sarokba húzódó, rejtőzködő csókolódzás.

Ahogy Dávidék ültek a kertben vagy az egykori nagyterem, még mindig hajópadlókon billegő székein, az is olyan volt, mintha csak az egykori Grim cukrász, a szomszédos Herskovits fa- és szénkereskedő és a vendéglőtől néhány méterrel odébb, a Petőfi utca sarki Árendássy Imre "Flóra" patika tulajdonosa múlatná olykor az időt az ablakon kinézve a sárga, keramitkőkockás Üllői útra, némely Vecsés felé későn igyekvő lovas kocsi nehéztestű muraközieinek csúszkáló patáit figyelgetve egy-egy korán sötétedő, téli, havas estén, és mielőtt hazaballagtak volna vacsorára, még fölhajtották a poharuk alján maradt spriccerüket, pár ujjnyi sörüket.

- Aztán milyen volt a börtön? - kérdezte azon az ezerkilenc­százötvenhetes vénasszonyok nyarát idéző, meleg szeptemberi estén Borics, a szobrász Dávidtól némi csöndben, a borral félig telt poharakba spriccelt szódásüvegek vízzaja, meg a fák alatti halk fecsegések hangfoszlányai közben, amikor a zenekar negyedórás szünetet tartott, azaz abbahagyta a rodázást, zenésznyelven szólva.

- Jaj, Pali, hagyjuk ezt! - szólt rá Éva, a csinos, népfrontos klubvezető asszony, a Kalotainé, akit még az újdonsült Népszabadság, ez a Szabad Népből forradalom után átalakult pártlapocska is megdicsért buzgó szervező tevékenységéért, hogy milyen nagy élet is zajlik abban a külkerületi Hazafias Népfrontban. Bár valószínű, nemigen tudtak a szombat esti rock and roll zenélésről, mert akkor ugyancsak nem írtak volna a mindig mosolygó Kalotainéről olyan méltató sorokat.

- Aztán miért hagyjuk? - kérdezett vissza Borics, de Dávid már rá is vágta: - Jól összevertek párszor - és nagy kortyokban ivott a poharából, fölállt, majd egy rakott szoknyás, telt combú lányhoz ült át, aki a barátnőjével ücsörgött az egyik bádogasztal melletti vasszéken.

- Hát, te tényleg hazajöttél - mondta a rakott szoknyás Gyerki Edit Dávidnak, és odatartotta az arcát, hogy a fiú megcsókolja. 
A csók után csak úgy hadarta a mellette ülő lánynak: - Na, látod, ugye megmondtam, hogy hazajött. Már első gimnazista korunkban együtt jártunk, kiszúrtuk egymást, igaz? Ötvenöt őszén láttuk meg egymást az iskolaudvaron, ennek pont két éve, aztán sokáig csak nézegettünk a nagyszünetben a másik felé, és végül én küldtem neki egy levelet, hogy találkozzunk, igaz?

- Igaz - mondta Dávid.

A zene elkezdődött, a zongorista néhány futam után elkezdte játszani a Jąlausie-t, a Féltékenység című számot, aztán a J'at­tend­rai-t, a Várok rád-ot. Ez volt kettőjük kedvenc száma annak idején, azon a két évvel ezelőtti őszön, amikor meglátták egymást az iskolaudvaron.

- Persze, nem volt valami túl hűséges a drágám - mondta Edit a barátnőjének, fejével Dávid felé intve.

- Akkor talán hozzuk rendbe a dolgot! - állt föl Dávid, kezét nyújtva a lánynak, és kimentek a fákkal körülvett, lebetonozott négyszögre, ahol a többiek is táncoltak.

A lány hasát azonnal Dávidhoz szorította, és szorosan átkarolta a nyakát.

- Azt hittem, az életben soha többé nem látlak.

- Az is megeshetett volna - mondta Dávid, és időnként mélyen belépett a lány két combja közé, hogy egy-egy pillanatra szinte érezte a bugyiját és alatta a szeméremcsontját.

- Jaj, te! Ezt ne csináld! Rögtön felizgulok - és kicsit elhomályosult tekintettel nézett Dávid szemébe. Dávid kék szemében azonban nem láthatta a lebombázott belvárosi házakat, a nemzeti színű zászlóval letakart holttesteket, a kiégett villamosokat és teherautókat, a sötét Győr-i pince vasrácsait, a sétálóra kiengedett, fal tövében ücsörgő Dávidot, és azt a napfényt sem láthatta a szemében, ami odavillant a magas kőfalra.

- Ne, ne csináld, mondtam, hogy felizgulok!

- Pontosan azért csinálom. Utánam jöttél ide, nem?

- De. Mondták, hogy hazajöttél, csak a diri nem akar visszavenni a suliba.

- Még nem. Azt hiszi, sitten ültem, és ezért ehhez joga van. De téved, a törvény szerint vissza kell vennie. A jövő héten már biztos megyek.

- Nagyon rossz volt?

- Lehetett volna rosszabb is.

A lány megint erősen nekinyomta a hasát Dávidnak, kicsit nyitott szájjal aprón kapkodta a levegőt, két oldalt kipirult az arca, látszott, tényleg felizgult.

Hallgatták a J' attendrai-t.

- Direkt kezdték ezt játszani? - kérdezte szinte suttogva Edit.

- Persze.

Edit hasa egyre szorosabban tapadt Dávidhoz, akinek eszébe jutott még a forradalom előtti nyár. A sűrű cserjékkel borított, ligetes Bókay kerti Úttörőház melletti kis utca, közvetlen a drótkerítéssel párhuzamosan.

Az utcában nem volt világítás, ők meg a kerítés egyik vasoszlopának támaszkodva csókolództak, és Edit hirtelen azt mondta, üljenek le a fűbe.

Két kicsiny növendék akácfa között leheveredtek a járda és az úttest közötti fűbe. Dávid ráhengergőzött a lányra, aki pontosan olyan szaporán kezdett lélegezni, mint most tánc közben, aztán kapkodva szedte a levegőt, szinte lihegett, és a hasát ott fekve is egyre erősebben nyomta Dávid testéhez, csípőjével ritmikus mozdulatokat csinált. Dávid akkor ösztönösen felhúzta a lány szoknyáját, simogatta a combját, és miközben tenyere alatt libabőrös lett a lány meztelen bőre, érezte, hogy megmerevedik az alsónadrágjában. Amikor a nyelvük többször összeért, a lány hirtelen széttárta a combját és lihegve azt mondta: - Gyere, gyere gyorsan!

De Dávid csak a kezével tapogatta a mezítelen combot, amikor pedig elért a bugyi nyílásáig és ujjai közé csúszott a lány szőrzete, azt is érezte, nedvesedik az alsónadrágja: merevedve odadörgölte magát a lány hasához.

- Gyere már, szabad, engedem... mire vársz?... - sóhajtozott nagyokat a szapora szavak között Edit, de Dávid akkor elgyávult. Hirtelen azt mondta: - Vigyázz, jön valaki! - és felugrott.

Pedig nem jött senki.

Másnap a lány a nagyszünetben egy levelet csúsztatott a kezébe, amiben azt írta, ő már nem "tiszta". Dávid akkor csak sejtette, hogy ez bizonyára azt jelenti, már nem szűz.

Most, ott a betonnégyzeten egymáshoz tapadva, ahogy a lány egyre erősebben szorította rakott szoknyás, kicsit gömbölyded hasát az övéhez, ez jutott eszébe, és érezte, megint megmerevedik, mint akkor ott, abban a kis sötét utcában.

Vége lett a J' attendrai-nak.

Dávid a két lány asztalához ült.

- Azt képzeld, mit csinált ez a szépfiú, mikor először randiztunk - fordult Edit a barátnőjéhez.

- Miért, mit csinált?

- Elmentünk ide a szomszédba, a volt Grim cukrászdába... - és ahogy Edit mesélt, a zenekar hangosan rázendített a "Jaj, de csúszik ez a banánhéj" című örökbecsű slágerre, és Dávid ezért is alig hallotta, hogy a lány mit mond, de tudta. Ahogy az elmúlt héten nemegyszer eszébe jutottak az ausztriai hétköznapok, a láger, a bé­csi utcák öreg házai, amelyhez hasonlókat Pesten már leromboltak, a fényes, kivilágított kirakatok, és a vizsgálati fogság órái, úgy tűnt, mintha már mindez évtizeddel ezelőtt történt volna. Az is, amikor betértek az Üllői úton a volt Grim cukrászdába nem sokkal a TÜKER után, ahonnan telente fát és lengyel meg német tojásbrikettet rendeltek, de sokszor csak tőzeget, ahogy beléptek a kerek márványasztalok mellett üldögélőktől zsúfolt kicsiny helyiségbe, és Edit rögtön észrevett egy üres sarokasztalt, gyorsan odament, lehuppant, ő pedig a pultnál állva, az emberek feje fölött kiáltva kérdezte: - Mit kérsz? - Kávét - formázta a szót a lány a szájával, mintha süketnek beszélne, mert nem akart kiabálni. Dávid a pult mögött a lányhoz fordult: - Tej van?

- Tej? - nézett rá csodálkozva a majdnem Edittel egyidős lány. - Nincs.

Dávid visszakiáltott Edit felé: - Nincs tej.

- Az minek?

- Kávét kértél.

És akkor a kerek arcú, teltcombú, már ingerlően fejlett mellű Edit a szája elé kapva a tenyerét, hangosan fölnevetett.

- Mit nevetsz? - kiáltott felé Dávid. - Nem, azt mondtad, hogy kávét akarsz? De nincs tej.

- Ahhoz nem kell tej, fiatal úr - mondta a pult mögött álló lány. - Talán feketére gondoltak. Bár Franck kávé van csak.

- Csak feketekávé van - kiáltott Edit felé, aki még mindig kuncogott.

- Hát, pontosan azt kérek.

Dávid megvonta a vállát: - Egy feketekávét meg egy franciakrémest kérek.

Míg az asztalhoz vitte a kávét és a tányért, mert kiszolgálás nem volt, arra gondolt, hogy lehet tej nélkül kávét inni. Ő csak a tejeskávét ismerte eddig, otthon senki nem ivott "feketét".

A zenekar befejezte a "Jaj, de csúszik ez a banánhéj"-t, és rögtön belecsapott az "Ej mambó, mambó Italiano" című nótába ott, a Baumeister Hazafias Népfront udvarán az Úr ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­he­tes évének szeptemberében, mikor Dávid alig két hete jött haza a győri vizsgálati fogságból, és mintha ez alatt a pár hónap alatt minden, ami korábban történt vele, évekkel távolibbnak tűnt volna. Ezért is nem zavarta, hogy Edit mellette nevetgélve mesélte azt a volt Grim cukrászdás feketekávé-jelenetet. Az is úgy tűnt, mintha már nagyon régen esett volna meg vele. Talán ez alatt a pár hónap alatt hirtelen keserűbb és felnőttebb lett volna, mint a többiek.

Sokáig maradtak Edittel. Tizenegy óra elmúlt, mikor talán már a kevéske alkoholtól is kicsit kótyagosan mentek át a sárga keramitkőkockákkal kirakott Üllői úton, a Brigád mozi melletti nagy, üres, füves réten, a Téglagyár alacsony, földszintes sorházai felé, a mélyvizű bányató partjára. Leültek a fűbe, nézték a csillagokat, csókolództak, aztán a kis mellékutcákon kisétáltak a Hősök terére, ott is leültek egy padra az első világháborús emlékmű bronzkatonáinak közelében, és egyre hevesebben, fölizgatva ölelték egymást. Egyszer csak fölugrott Gyerki Edit, kézen fogta Dávidot, és azt mondta: - Gyere gyorsan!

Fölkapaszkodtak a Hősök tere melletti utca túloldalán magasodó, füves domborulatra, ahol hosszan, a Miklós Telep irányába, az SZFC futballpályáig káposztaföldek húzódtak. A lány besétált a sötétben alig látható, hatalmas káposztafejek közé, hirtelen leült a földre, és kezénél fogva maga mellé húzta Dávidot.

- Most rögtön akarom. Érted? - és két tenyerébe zárva nagyon puhán megcsókolta a fiú száját. Aztán a meleg éjszakában, a csillagokkal telefröcskölt égbolt alatt egy mozdulattal lehúzta a sárgásbarna kockás, rakott szoknyájának a cipzárját, kibújt belőle, maga alá terítette, és bugyiban végigfeküdt rajta, karjait a feje mellett hátranyújtva.

Dávid, ahogy több mint egy évvel ezelőtt, nyáron, ott, abban a kis utcában, a Bókay kert mellett, ráhengergőzött a lányra, és csókolódzás közben érezte, hogy gyorsan megmerevedik a férfiassága, most lehúzta a lány bugyiját, aki gyorsan széttárva a combjait kicsit megemelve a fenekét, hagyta, hogy Dávid belébújjon, aztán élesen fölsikkantott.

Csak érezték, de nem látták egymást, a testükre bízták magukat, és a lélek sem járta sötét tájban, a derengő holdfényben kirajzolódó, emberfej nagyságú növények között úgy szállt a lány nyögdécselése, mintha csak sárgásfehér szárnyú káposztalepkék libbennének a zöldes, egymásra boruló nagy levelek között, hogy lerakják petéiket.

Az ő szeretkezésük most magtalan maradt. Edit, egy nagyobb sikkantás után azt lihegte: - Vigyázz! Vigyázz rám!

És Dávid hirtelen kihúzódott a lányból, de örömét már nem tudta visszafogni, a domborodó, föl-le mozgó, sima bőrű női has nedves lett.

Később a kockás rakott szoknyán hanyatt fekve hevertek, és szó nélkül, egymás kezét fogva nézték a fölöttük vibráló fényes csillagokat.

Aztán lassan virradt, halovány, sárgásfehér csíkok jelentek meg az ég alján. A derengésben hamuszürke hátú, fehér mellényű barázdabillegetők ismétlődő "csizitt"-je hangzott körülöttük, és barna, középen fekete csíkos tollazatú mezei pacsirták kezdtek a közelükben hangos trillázással röpködni, rezgő szárnycsapásokkal majdnem függőlegesen a hajnali ég magasságába emelkedtek, majd dugóhúzó csavarásokkal lefelé, s végül összecsukott szárnyakkal, mint kődarabok zuhantak a földön heverő káposztafejek és kis dűlőutak közé.

Edit hirtelen Dávid fölé guggolt. Pár perccel később magába tolta a fiú újra megmerevedett férfiasságát, és ahogy föl-le ringatódzott rajta, a háta mögött, a távolban, haloványan ágaskodni kezdett a Téglagyár hatalmas kéménye. Ahogy nézte az előtte ugráló, duzzadó lánymelleket, mintha Edit telt, fehér teste a kémény előtt nyögdécselve hullámzott volna föl-le.

Amint kissé oldalra fordította fejét Dávid, megpillantott a hajnali derengésben egy peckesen álló, olykor szellő libbentette gladióluszt. A földből talán vakondtól kikapart kardvirág hagymát sodorhatott valahonnan ide az erős szél, a káposztaföldek szélére. Mit keres egy kardvirág a káposztaföldeken? - villant az eszébe, mielőtt újra, Edit ugráló mellét nézve, kielégült volna.

Úgy érezte, a forradalom utáni vizsgálati fogságból, az egykori Szent Lőrinc puszta földjére, a Szarvas csárda környékére, most érkezett haza.