Dobd föl magad, fiú!

Dobd föl magad, fiú!

"Megöltük út-tudó tevénket

Ettünk egy utolsó ebédet."

(Illyés Gyula: Megtalált karavánnapló)

Ahogy Dávid a dűlőúton a part felé kanyarodott, idegeiben és emlékeiben érthetetlenül villant a kép: istállók és barakkok irányába vitt a dűlő. Betoncölöpökkel körülkerített tábor képe villant meghökkentő szemtelenséggel.

Pedig semmi sem emlékeztette, amikor meglátta a bódét a telek végében, közvetlenül a vízparton. Ha csak a rezdületlen víztükör nem volt olyan, mint az ég és föld határának távolodó pusztaság, a barakkok és istállók között. Ha csak az elhagyott bódé nem emlékeztette első pillanatban az istállóra, amelybe másfél évig élt az anyjával, aki néhány évvel ezelőtt meghalt.

Most pedig a nagyapja halt meg, akivel együtt élt. Az anyja mellé temettette a nagybácsikból, nagynénikből és unokatestvérekből álló rokonság. A temetés után ide is, oda is hívták, pénzt dugdostak a zsebébe, még olyanok is, akiket évek óta nem látott ...

Nem ment senkihez, de nem maradt otthon sem. Inkább lezárta a lakást és magányosan elutazott.

Kényszerítette a forró nyári hőség, az egyszerre nevetségesen sajnálkozó, feketébe bújt gyászoló rokonság, akikhez, érezte, lehetne valami köze, de csak néhány napig, néhány hétig. És aztán? Aztán maga marad, ahogy eddig. És azzal nem lenne megoldva semmi.

Nagyapjáé volt a nadrágszíjtelek, rajta a hirtelen tákolt bódé, de a nagyapja már régen nem utazott ide. Dávid csak hallomásból tudta, hogy merre fekszik, még soha nem járt a környékén sem. Néhányszor ugyan már körbeutazott a tóparton, minden évben, de a nagyapja telkét még nem kutatta fel. Mindig akadt más lehetőség, barátok, ismerősök hívták, vagy éppen aláírt egy néhány hónapos szerződést, rendszerint szeptember közepéig, hogy nyáron itt lehessen a tó mellett.

Most hát felkutatta a telket.

Nem volt szerződés, ezen a nyáron nem játszhatott egyetlen tóparti szórakozóhelyen sem. Nem keresett magának szerződést a "köpködőben" - így hívják a zenészek maguk között a központot, ahol a szerződéseket kapják -, és jelenleg állásnélküli volt.

Most nem volt ismerős, barát sem, mert egész egyszerűen nem tartott senkivel kapcsolatot.

Felkutatta a telket.

A bódéba lépve, az emlékezet magnéziumlobbanása ismét villant. Mikor a kezében szorongatott magnetofont, szaxofontokot és sporttáskát letette, mikor körbenézett a pókhálós, áporodott szagú bódéban, az agybéli magnéziumfénynél nemcsak kép villant, de szagok is csapódtak a képhez. Az áporodott levegő az istálló éjszakai, savanyú izzadságszagát idézte benne, az egymáshoz zsúfolódó emberek páráját és a sarokba ragadt pókháló, törődött, piszkos szalmaillatot.

A bódéban állt a levegő. Fojtó hőség terpeszkedett. Egész berendezése egy vaságy, egy asztal és egy rozzant komódféle volt. A sarokban mosdóállvány, mellette kanna és rozsdás kerti szerszámok. A bódé mérete így első látásra se lehetett több, két és félszer, háromszor háromnál.

Dávid késő délután szállt ki a vonatból. Mikor megtalálta a bódét, fürdött egy keveset, szárítkozott a naplementében, figyelte a móló végében esti horgászáshoz készülődőket, bevásárolt, aztán vacsora után elővette a magnetofont. Feltett egy tekercset: Charlie Mingus bőgőzött, Ellington zongorázott, a dobos nevét nem tudta. Az ablakot kinyitotta, mert a bódé bádogtetejét vagy tíz órán keresztül sütötte a nap. Késő estére már elviselhetetlenül fullasztó volt a hőség. Még a nyitott ablak sem segített. Az üres és sötét homokparton csak jó távolban ágaskodott az ég felé egy másik ház. Ez azonban egyáltalán nem látszott bódénak. Tisztességesen megépített ház volt.

Elég erősen szólt a magnetofon, a zene szétömlött a homokpart fölött. - "Családi akol - gondolta Dávid, ahogy a nyitott ablakon át a ház felé nézett. - A konformizmus évei. A fenéknyalás évei. Nem táplálom magamban a pszichopatát." - És hirtelen, de nem idegesen cigarettára gyújtott. Leállította a magnetofont is. Később elővette a szaxofonját, az ablakhoz ült és játszott. Végigbukdácsolt a parti homokon az improvizáló, magányos szaxofon nyekergése, mintha a kövekhez csapódó vízzel akarna vitatkozni. - "Az embernek szép csendben az egész élete a fejében zümmög - gondolta. - Groggy lettem."

Aztán hirtelen megszakadt a bugyborékoló hanginda.

Dávid kinyitott egy üveg sört, poharat vett elő a rozzant komódból, az egyetlen poharat, ami vastag kristályüvegből készült, és inkább söröskancsónak nézett ki, mint pohárnak, piszkos volt és repedezett. Kimosta, azután visszaült az ablakhoz, töltött, ivott és rágyújtott. Ezen a nyáron dönteni akart. Feltétel nélküli eredményt kicsikarni. Némi biztonságot elérni. Mert mit tehet?

Pestre szerződhet, talán úgy is, mint zongorista, hisz van egy "B" vizsgája. Bár a vendéglátó a halállal egyenlő. Jobbat persze vidéken sem csinálhat. Sőt. Vagy kommersz muzsikát csinál, és pénzt keres, vagy megkeresi a legilletékesebb feneket, amit ki kell elégíteni ahhoz, hogy dzsesszel foglakozhasson. Vagy nem foglalkozik dzsesszel és ... Vagy végérvényesen abbahagyja a zenét és ... Persze a dzsesszből nem lehet megélni.

Mégis azért jött ide, hogy bíztatást adjon magának a bizonytalan meg nem élésre. Hogy gyakoroljon. Vagy ősszel átváltson teljes erővel arra, hogy kibulizzon magának egy jó nyugati szerződést!? Ez is eszébe jutott. Egy jó üzletre, ahogy legtöbben csinálják a régiek közül, aztán várja, hogy mikor robban be nála újra a dili? - ez is eszébe jutott.

És Judit is, akit közel engedett magához, akihez ragaszkodott és otthagyta. Nem bízott benne. - Idegesítesz - mondta. Hogy kezdett megállapodott szeretettel ragaszkodni hozzá, hogy ő volt az egyetlen, akivel egész napos hallgatás után esténként beszélgetett (a beszélgetések után a lány néha nála is aludt), hogy aztán magára hagyta, és maradt a nagyapjával, az ő csoszogását hallgatta esténként a lány követelődző szidalmai helyett, hogy már néhány hónapja nem dolgozott, hogy az öreg is meghált, hát nem volt más választása: felkutatta a telket, a bódét, és tudta, ezen a nyáron, így vagy úgy, döntenie kell.

- Megpattant bennem valami - mondta Judit. - Nekem erős idegzetű és vidám ember kell. Én a kis bánatokat és kis örömöket szeretem. Nem tudok állandóan szenvedni, te pedig, úgy látszik, egész életedet erre akarod berendezni. Nem maradhatok tovább melletted, nem vállallak.

És Dávid tudta, hiába az erőlködés. Ha valaki nem vállalja a másikat, akkor hiába. Ő sem vállalta a többieket, nem zenélt velük. És a többiek után megint Juditra gondolt. A vöröses árnyalatú hajára, amit az ő kedvéért kontyba tűzött fel, bár kurtaságát póthajjal toldotta meg. Ha pedig dühös volt valamiért, csak azért is kurta lobonccal mélyítette az ellenségeskedést közöttük. A kék, világra csodálkozó szemére; arra a riadt vizsgálódásra, amikor alatta feküdt és apró rebbenésekkel fürkészte az arcát. Kicsit vaskos, erős lábára, melyen felfelé a térdnél és a comb belső oldalán hajszálerek feszültek kéken, mint az anyáknál szülés után; a combra, melyet puhán elernyesztett, vagy ha Dávid, heverészés közben, egy szétnyílott pongyola rése közé csúsztatta a kezét, összerándult, hogy pár pillanat múlva tétován szétnyíljon; a mellére, melyet, ha megcsókolt, Judit két kézzel szorította a fejét; a húsos szájára; a szeretkezés utáni illatára és arra, hogy mindehhez többé már semmi köze. Kemény, magát nehezen megadó mozdulataihoz sem, akaratos, néha durva, ingerült szavaihoz sem, dühtől néha feleslegesen villanó szeméhez sem, a telt testére tapadó halványpiros kombinéhoz sem, okos, csendes felnőttséggel simogató tenyeréhez sem. Csak annyi, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul, bármelyik pillanatban, teljesen váratlanul visszaráng az idegeibe, és akkor azzal nyugtatja magát: öreg voltam hozzá.

Dávid egy ideig ivott, aztán rájött, ha tovább folytatja, kikészül a gyomra, megint bekrepálnak az idegei. Hogy pszichopatává gyengült, még hagyján, de hogy kikészüljön a gyomra, hogy fizikailag lerobbanjon, azt már nem. Lendületben kell maradni, ez a legfontosabb. Még jógával is foglalkozott, de ahhoz más életrend kell, tudta. Az egyetlen kapaszkodó a lendület. Ezért jött ide. Tulajdonképpen nem nagy dologról van szó, csak közel a harminc felé valahogy érezte, olyan az élete, mint a homok a bódé és víz között. Semmitmondó. Csak azt a néhány száradó fűcsomót köti magához. Terméketlen. A krisztusi kort elérve pedig tudta, valamit produkálni kell. Ebben biztos volt.

Ismét öntött magának a gusztustalan és ormótlan kriglibe, elnyomta a cigarettát, és játszani kezdett. Csak úgy, magának, különösebb melódia nélkül, inkább hangulatot és gondolatokat keresve. Inkább csak, hogy kiöklendezzen magából valamit. Azért választotta egy időre a gusztustalan kriglit, a rozzant komódot, a piszkos falakat, a mocskos matracú vaságyat, hogy lendületbe jöjjön. Ezt pedig rendszerint csak egyedül lehet. Különösebb melódia nélkül játszott. Csak úgy magának. Aztán letette a szaxofont a vaságyra, ismét rágyújtott, és az ablak előtt a part felé húzódó homokot bámulta.Három nap múlva azzal a néhány férfival, akiknek szögesdróttal kellett volna körülkeríteni az istállókat, barakkokat Dávid is a betoncölöpökhöz ment. Egy tanító vitte magával. Furcsa véletlenből keveredhetett a kulákok, katonatisztek és egyéb osztályidegenek családjai közé. A cölöpök felállításáért fizettek is. Bár nem sokat. - "Legalább nem kell ingyen bekeríteni magunkat." - Hogy valaki ezt az okoskodást kitalálta, attól kezdve még vicceket is meséltek a férfiak, miközben ásták a gödröket, állították a cölöpöket.

a tanító elkérte Dávidot az anyjától, és magával vitte. Az ügyeletes őr először elzavarta, de mikor a tanító azt mondta: "erősödjön a fickó" - röhögcsélve otthagyta. Együtt ásta a tanítóval a gödröt, beleállították a cölöpöt, földet szórtak köré, megtaposták, megint földet szórtak köré, újra megtaposták és továbbmentek. Két napig tartott, amíg a többiekkel együtt a tábor köré cölöpöket állítottak. Később felsőbb utasítás jött: a szögesdrótot nem szabad feltenni. Ottmaradtak a cölöpök, hülyén meredezve, rendeltetésüket vesztve, a tábor körül.

Minden cölöpöt, amit a tanítóval földbe ástak, buta gyerekszokásból, hogy ezt mi csináltuk, ez a mi cölöpünk, megjelölt. Belekarcolta egy kaviccsal a neve kezdőbetűit: F. D.Dávid a maradék sört az üvegből itta meg, nem töltötte ki az ormótlan kriglibe, aztán szájához emelte a szaxofont, megnyálazta a nádat, néhányszor nyerített, mint a fedező mén, ha kancát vezetnek a másik bokszba, aztán vagy tíz percig, negyed óráig egyfolytában játszott.

Hirtelen és váratlanul, akárcsak az előbb, abbahagyta. "Azt hiszem, a magamfajta embernek fontosabb a pillanatnyi rossz hangulata, mint az, hogy kierőszakoljon magából valamit. Talán tíz napig is itt leszek, vagy egész nyáron, míg végre összeáll bennem valami."

Egy siklócsónak rendszerű papucs - elejével magasan kiemelkedve - vészjósló hangú erőlködéssel pattogott az alkonyodó víz felszínén, egészen a part közelében. Néhány vitorlás is a part felé sodródott, de továbblibegtek. Csak az egyik dülöngélt, körözött sokáig, míg megállt egy pillanatra, és egy lány ugrott ki belőle a térdig érő vízbe. Telt volt, jó alakú, haját pánttal szorította hátra, kezében sporttáskát tartott, a víz fölé magasra emelve.

Dávid a nyitott ablakon át nézte, ahogyan a parti homok felé tocsog. A vitorlás, ahogy a lány kiugrott belőle, továbblibegett. Mikor a lány elérte a parti homokot, egy szomorúfűz földig hajló ágai alól két fiú lépett elő.

A lány megtorpant. Az egyik odalépett hozzá, mondott neki valamit, a lány megrántotta a vállát, a fiú pofon ütötte. A lány a homokba dobta a sporttáskáját, és visszaadta a pofont. A fiú káromkodva legyintett, és otthagyta. A lány, mikor a fiúk elmentek, a lehajló ágak alá bújt, átöltözött. Vizes fürdőruháját a sporttáskába dobta.

Nem nézett a bódé felé, és nem látta a nyitott ablak mögött gubbasztó Dávidot sem.

Dávid megnyálazta a nádat, játszani kezdett, aztán újra abbahagyta. - "Fontosabb a hangulatom, mint a munkám, vagy mint az, amit csinálni akarok. Nyilván dilettáns vagyok. Bár, akinek fontosabb a nyavalyája, mint az, hogy mindenáron csináljon valamit, az nem dilettáns. Majd idővel, ha felül tud emelkedni a nyavalyáján, úgyis összeáll benne valamivé. Persze, az is lehet, hogy többet ér a vágyakozás, mint a beteljesülés. Spencer mondta, azt hiszem: minden embernek joga van azt tenni, amit akar, mindaddig, amíg mások ugyanilyen szabadságát el nem nyomja. No meg aztán az állam is csak szorítkozzék a szabályozó szerepére. Legfőbb gondja legyen érvényt szerezni mindenki jogának. Hát így állunk. Bár Spencerre már csak alig-alig van szükség, azt hiszem."

Kézbe vette a gusztustalan kriglit, és kihajította az ablakon. "Egy szeméttel kevesebb - gondolta. - Holnap tisztességes poharakat és néhány tányért veszek. Takarítani is kellene, mert előbb-utóbb bolhacsípéstől fogok vakaródzni egész éjszaka. Meg aztán nem szeretnék vakaródzva sétálni sem, ha mégiscsak szétnézek a környéken. Takarítani kell, és rendbe tenni egy kicsit ezt a bódét. Három hétig úgysem tudok teljesen egyedül maradni. És ha valaki idetévedne ... No, hagyjuk. Nem azért jöttem ide, hogy szemináriumot tartsak magamnak. Úgy látszik megint zűröznek az idegeim."

Felemelte a sörösüveget, látta, hogy üres, kidobta az ablakon, hallotta, hogy a homokba huppant, össze sem törött, aztán szájához emelte a fúvókát, és anélkül, hogy megnyálazta volna a nádat, gyors, staccatós és istentelenül erős hangokat fújt és később valami olyan következett, mint Ornette Coleman atonális rögtönzései.

Hirtelen, miközben üvöltő hangokat erőszakolt ki a szaxofonból, eszébe jutott Judit, aki azt mondta nem vállallak. Már erősen alkonyodott, és hűvös vízszag csapódott be az ablakon. Abban a pillanatban, ahogy Judit az eszébe jutott, köhögni kezdett, érezte nehezen lélegzik, nyavalyás hőhullám borította el, és fekete slejm jött fel a torkán. Úgy nézett ki, mintha kátrányt köpött volna. Úgy érezte, láza is van. A homloka verejtékezett. Kezében markolászva a hangszert, veszettül köhögött a bódé közepén, és még vért is köpött, de pillanatokon belül rájött, csak a fogínye vérzik, ahogy a köhögőroham elején a fúvókával felkarcolta. Zihálva, lassan abbahagyta a köhögést, és megint tehetetlenül, akaratosan Juditra gondolt. Kutyául érezte magát. Mintha hányingere is lett volna, de gondolta, csak a köhögés rázta fel a gyomrát. Újra a szájához emelte a fúvókát, és tovább bugyborékolt, erőlködött. Kérdéseket tett fel magának, és válaszolt rájuk, de folyton eszébe jutott, mit szokott mondani Judit, mikor este nála maradt és lefeküdt. "Mire vársz? Gyere már." - Igen ezt szokta mondani.Charlie Parker az ötvenes években meghalt. A heroin ölte meg. Stan Getz orvosnak készült, aztán átpártolt a dzsesszhez, kokainista lett, később elhatározta, hogy befejezi az orvosi egyetemet.

Segíteni akart a kollégáin, a kokainista virtuózokon. Végül is nem fejezte be az egyetemet, maradt a dzsessznél.

Johnny Dodds klarinétos mint sofőr furikázott a szvingkorszakban, mikor szentimentális szaxofonok nyekeregtek a pódiumokon.

Chet Baker, a Mulligen-kwartett trombitása, kokainista, egy ideig Olaszországban, majd Amerikában börtönbe csukják. Még él.

Clifford Brown és Scott La Farro a hatvanas évek elején autóbaleset áldozata lett.

Art Tatum, a vak zongorista, az ötvenes években halt meg. Rihter azt mondta: Cziffra és Art Tatum a világ legjobb zongoristái. Ray Charles, a másik vak zongorista és énekes, már talán üzletet is csinált abból, amit csak a négerek tudnak: félhangok között is differenciáltan csúszkálni, nem hirtelen megragadni a hangot, hanem óvatosan megközelíteni.

John Coltraine és Cecil Taylor programszerű négeresteket tartanak. Nemcsak zenélnek, hanem valamiért zenélnek.

Milles Davis azt mondta: - "Nem törődöm a hallgatósággal!" - és ezzel kezdődött minden.

Maguknak játszottak, saját örömükre, ahogy Dávid is kifújta magából az álmait. Játszott, hogy lerázza a rosszkedvét, mint kutya az esővizet, hogy lendületbe jöjjön. Aztán, hogy tovább fújt, egyre bonyolultabb tornyot építve hangokból, az jutott eszébe: befelé fordulás, egyedül maradás, egyetlen pajzs a kulturális igénytelenséggel szemben. - És ahogy a hangokra koncentrált, ahogy minden idegszálával önmagához tapadt, ahogy a bőre alatt, a csontjai között, az ágyékától a homlokáig verődő indulataival ragasztgatta össze az egyre furcsábban tekergő hangtornyot, érezte, túlságosan sokat gondol Juditra.

És Dávid atonális üvöltözése ebben a magányos bódéban, szemben a vízzel, a homokparton, kicsit olyan volt, mint Charlie Parkernek a kokain, mint Hemingwaynek a whisky. Hogy zenélni vagy írni tudjon, mert valójában nagyon rossz egyedül lenni.

Dávid hirtelen leengedte a hangszert az ölébe, csendben ült, nagyon csendben, valami szúró fájdalmat érzett a mellében, fájt és nehéz lett a feje, és ahogy a nyitva hagyott bódéajtó felé nézett, látta, hatalmas patkány formájú pocok ül az ajtónyílásban, már szinte a hold fényében, hisz annyira beesteledett. Felállt, gyertyát gyújtott, mert még petróleumlámpa sem lógott sehol egy falba vert szögön.

A pocok Dávid mozdulatára eliszkolt. Amint meggyújtotta a gyertyát, visszaült a vaságy szélére, csendben, épp úgy, mint előbb. Csak a gyertya lobogott a kora esti sötétségben, és vízszagot hozott a part felől a feltámadó szél. Mintha egér kaparászott volna a bódé falában, valahol az ajtó körül. Apró surranásokat nem lehetett hallani, csak időnként egyenletes kaparászást.Az istálló hátsó sarkában állt egy tűzhely.

A kályhacső nem sokkal a vályú fölött vágott résen át meredezett az ég felé. Százharminc ember főzött rajta, de inkább csak a tűzhely körüliek. A többieknek ritkán adódott erre alkalmuk, bár elvben valami sorrendet csináltak. Az új szállítmánnyal érkezők azonban mindig felborították a sorrendet. Százhatvan emberig duzzasztották a létszámot. Egyik este, úgy vacsora táján, Dávid anyja is a tűzhely közelébe verekedte magát. A földekről - ahol egész nap dolgozott, paradicsomszezon lévén - néhány paradicsommal tért vissza este az istállóba. A többi asszony is így tett. Paradicsomot főztek minden barakkban az egész táborban. Az őrök is tudták, de nem szóltak érte. Csak valahogy bizonyítaniuk kellett, hogy mégis őrzőik, hogy ők mégis a barakkok, istállók, birkahodályok telepesei. És bizonyították.

Néhányan ládák oldalában és lopott fából összetákolt asztalhoz telepedtek - még ötvenegy őszén az első telepesek csinálták, hogy pár száradó akácfát kellett kivágni a tábor területén -, épp enni készültek az összetákolt asztalon, csajkájukból, feketére égetett lábosukból, mikor a kétóránként körbejáró ügyeletes rendőrök bejöttek, és tanító ismerősét, akivel együtt dolgozott a cölöpöknél, elvitték.

Talán tíz perc múlva visszajött. Az egyik rendőr támogatta. Orra vérzett, a feje is, húzta a lábát. - "Arról vartyogjanak, amit kérdeznek maguktól, mert úgy járnak, mint ez itt - mondta a rendőr, környékbeli parasztfiú, aránylag még a legjobb indulatú hozzájuk. - Mára úgyis elég maguknak ez a paradicsomcirkuszolás" - és kiment.

Valaki azt mondta, fektessük föl a tanítót az asztalra. Még épp hogy Dávid elé tette az anyja a lábost, mikor a többiekével együtt szép sorjában a földre került az is, és fölfektették a tanítót az asztallapra. Ahogy elfeküdt, rögtön behunyta a szemét. Megszédült, vagy talán néhány pillanatra elájult.

Feküdt, csukott szemmel, orrábból és fejéből szivárgott a vér a deszkaasztalra, melyet az asszonyok naponta lemostak, és talán ez volt az egyetlen közös munka, amiben nemcsak elvi, de gyakorlatilag is igazságos sorrendet tudtak kieszelni. A tanító fejét bekötözték. A doktor - mellesleg csak jogi doktorátusa volt, de a doktor szóhasználat miatt és hogy minden lében kanál ember volt, elsősegély nyújtáskor mindig segédkezett - lekent két pofont a tanítónak és vizet csapott az arcába. Magához tért.

- Ez szerencsétlen ütés csúszhatott a derekára, inkább az fáj, mint a lába - mondta valaki.

- Mi történt? - kérdezte a doktor.

- Semmi. - mondta a tanító.

- Hát valamit csak mondott, jóember, hogy így helybenhagyták - szólt közbe egy másik.

Legtöbben az asztal körül tolongtak, meglepődve, mert a tábori rendőrök ugyan rondán beszéltek velük, de nem verekedtek. Talán meg is tiltották nekik.

- Azt mondták, nem jelentik tovább a felsőbb hatóságoknak, hogy milyen könyvet olvastam maguknak múltkor, ha megmondom, ki lopott paradicsomot - mondta a tanító.

- És?

- Azt mondtam: a parlamentben kérdezzék, ott talán jobban tudják. Erre nekem esett az a barom Vágó. A többiek csak nézték és csillapították.

- Persze, a városiak miatt van az egész - recsegte valaki az egyik fekvőhelyről. - Szaladgálnak, mint a szüreti kutyák. Csak a vak nem látta, hogy zabáljuk egész nap a paradicsomot, de ezeknek a gyomra még azt se bírja.

- És a főzés szaga? - próbálta Dávid a városiak becsületét megvédeni, szemtelen kamaszkurjantással.

- A szag nem érdekli őket, elszáll az éccakába - jött a válasz. A tanító már jobban érezte magát, lesegítették az asztalról, és visszatették a lábosát, csajkáját. Dávid elé is odatolta az anyja, hogy egyék. Már nem tudott enni. Vérfolt maradt az asztalon, olyan színű, mint a paradicsom.

Körbejárt az öreg a kolomppal, lefekvéshez készülődött mindenki. Surrantak az egerek a szalma alatt, mint a vízparti bódé falában. Sötét volt az istálló körül, akárcsak a bódéban.

Amikor az anyja később elaludt, Dávid kilopódzott a szabadok házai felé. Ott álltak a tábor szélénél az egyszoba-konyhás típusházak. Az egyik ház küszöbén egy asszony ült. Szétterpesztett lábai közt felhúzta a szoknyáját. Meleg éjszaka volt. Látta, hogy a barakkok körül ólálkodik valaki. Halkan sziszegett, és magához hívta. Nem sokat törődött azzal, hogy ez tilos nekik. A férje, aki az asztalnál ült, és éppen vacsorázott, morogva korholta az asszonyt. Aztán Dávid elé tettek egy tányért. Paradicsomleves volt benne, köszönettel eltolta a tányért, de a férfi rákiabált:

- Az istenit a finomkodó úri fajtádnak, még válogatsz is! - Dávid ijedten visszarohant az istállójukba.Már csak akkor hagyta abba a veszett fújkálást, mikor elfulladt, és a zsibbadtságot is kiszorította a fáradtság. Már nem érezte magát úgy, mintha szeszt inna, sem úgy, mintha Judit sugdosna a fülébe. Sőt a fáradtsággal együtt szinte gombnyomásra öklendezte fel Judit emlékét. - Igen, azt hiszem, bennem is megpattant valami. Végérvényesen és visszavonhatatlanul megpattant. Félek, valóban olyan lettem, mint itt a homok. És elporladozom még néhány évig, száradt fűcsomóként kötve magamba egy szerelemszagú ébredést, néhány éjszakai italozást, mikor soha nem voltunk berúgva, csak izzadtunk és mosolyogtunk, és néhány koncertet, néhány estét és éjszakát, amikor tényleg zenéltünk, amikor nemcsak az számított, ki tudja erősebben tépkedni a húrokat. Elfáradtam, azt hiszem, és bennem is megpattant valami.Joe "King" Oliver levele nővéréhez.

Még mindig nincs semmi munkám. Vérnyomásom nyolcvannal a normális fölött van. Tehát megint elkezdődött a história, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy kezelésre járjak, mert minden kezelés három dollárba kerül, és én nem keresek elég pénzt. Ha valami történne velem, meg akarod kapni a holttestemet? Tudasd velem, mert nem élek örökké, és ha nem tudom a kezelést folytatni, javulásra nem is lehet gondolni. Bár levegőt is nehezen kapok, és gyengeséget érzek minden tagomban, azért ne hidd, hogy félek. És ezért írtam ezt neked. Most még inkább, mint azelőtt, igyekszem aszerint élni, hogy az Úr közel van hozzám. Ezért van az a biztos érzésem is, hogy ő gondomat fogja viselni. Jó éjszakát, kedvesem.

Joe "King" Oliver hat hét múlva, 1938. április 10-én meghalt.- Mit csinál itt?

Dávid a nyitott ablak előtt álló lányra meredt, hisz a kérdést nem értette, mert ismét teljes erővel fújta a szaxofont, csak látta, hogy mozog a lány szája. Letette a hangszert.

- Mit csinál itt? - ismételte a lány.

- Jó estét - mondta Dávid.

A lány elnevette magát.

- Hülye kérdés volt, mi? Már egy órája hallottam, mit csinál. Maga ebben a bódéban lakik?

- Persze, a háború óta. Kibombáztak a lakásunkból, azóta itt élek.

- Na, ne vicceljen.

A lány ugyanaz, aki kora este kiugrott a vitorlásból, és összeakadt azzal a két fiúval, nem lehetett több tizennyolc évesnél, az arca érdekes volt, a szeme szép, csak a hangja recsegett kellemetlenül.

- Egyedül van?

- Igen - mondta Dávid.

- Fáradt vagyok és éhes. Beenged?

Dávid felállt, ellépett az ablaktól, a szaxofont a vaságyra tette és a nyitott ajtóhoz ment. Csak a szakadozott, régi sporttáska volt a lánynál, az is elég lapos, sok holmi nem lehetett benne.

- Jó estét - mondta a lány, ahogy belépett a bódéba. - Van valami kajád?

Dávid nem lepődött meg a tegezésen, ahogy a lány kinézett, gyűrött ruhában, ápolatlanul, piszkos körmökkel, amilyen hangsúllyal beszélt, nem is lehetett mást várni tőle.

- Van kenyerem, zsírom és paprikám - mondta Dávid.

- Két napja alig ettem - mondta a lány.

Dávid egy pillanatra az alakját nézte, miközben az asztalra tette az ennivalót.

A lány nekiesett. Ízléstelenül evett, kapkodva.

- Megszöktem, de remélem, nem szaladsz a rendőrségre.

- Honnan szöktél meg? - kérdezte Dávid.

- A javcsiból, P-ről. A javítóból, ha nem tudnád, mi az.

- És?

- Mi az az és? Megszöktem. Egy héttel ezelőtt még itt voltam a közelben.

- Hol?

- A kastélyban. Az intézetben. Aztán öngyilkos lettem, és kórházba vittek, egy állat meg kimosta a gyomromat.

- Miért lettél öngyilkos?

- A kórházból három nappal ezelőtt visszahurcoltak a javcsiba. - Nem akart válaszolni Dávid kérdésére, másról beszélt. - És most megszöktem. - Furcsa, krákogó hangon nevetett, mintha rengeteg cigarettától vagy vele született vérbajtól lenne ilyen a hangja. Szerencsétlen, olyan, mint egy állat - gondolta Dávid -, úgy is eszik.

- Daturát ettem, azzal akartam kinyiffantani magamat - folytatta a lány, és sziszegett, mert csípte az erős paprika a száját. Csuklott is a hirtelen, kapkodó evéstől.

- Mi az a datura? - kérdezte Dávid.

- Hát olyan fehér tölcsérvirága van, és olyan a magja, mint a szegfűnek.

- Aztán?

- Szédültem meg elvesztettem az egyensúlyomat, és befektettek a betegszobába. Kihívták az orvost, az meg bevitetett a kórházba. A kórházból visszacipeltek P-re a javcsiba.

- Miért csináltad?

- Mit?

- Miért akartál meghalni?

- Ezt szoktuk csinálni, ha már nagyon unjuk az egészet.

- Mikor kerültél a javítóba?

- Három éve. Adj egy kis vizet, állatian csuklom.

Dávid az ormótlan kriglit kereste, aztán eszébe jutott, hogy kidobta az ablakon. Keresett egy bádogbögrét, azt vitte oda a lánynak.

- Hogy hívnak?

- Edit. És téged?

- Miért kerültél javítóba?

- Ide figyelj, nem szeretem, ha sokat kérdeznek tőlem. - Mintha kicsit utálkozva nézett volna Dávidra, aztán ivott a bádogbögréből, és félretolta a kenyeret meg a zsírt. - Nem szeretem, ha kérdezgetnek.

- Nem eszel többet?

- Nem köszönöm.

Dávid felállt, hogy elpakoljon az asztalról, aztán visszaült, és nem szólt egy szót sem. A lány sem. És most Dávidnak ismét eszébe jutott a hallgatásról, a csendről Judit, aki magára hagyta.

- Tizenegy éves voltam - kezdte Edit, hirtelen megtörve a csendet, és még mindig sziszegve az erős paprikától. - Szolnok mellett laktunk. Az öregem megmurdelt, az öreglány meg nem sokat törődött velem. Éjszaka járt butyelni, én meg egyedül maradtam otthon a kégliben. Nagyon untam magamat. Egyik este kimentem a srácokkal a merandába.

- Hová?

- A temetőbe. Néha cigányul beszélek, mert otthon a környék tele volt roma sráccal. No, kisattyogtunk a srácokkal a temetőbe, és kibontottunk egy kriptát. Kiszedtük a csontokat a koporsóból, tüzet gyújtottunk és táncoltunk körülötte. Az egyik srác levetette az ingét, aztán a többiek is. Hárman vagy négyen voltunk lányok, mi is levetkőztünk. Később elszöktem a srácokkal Szolnokról. Itt is voltunk akkor - és kibökött a fejével az ablakon át a sötét víz felé. - Aztán meg felmentünk Pestre. Budán találtunk egy romos házat, ott aludtunk. Egész nyáron. Rendesen kajáltunk, és én mindig ugyanazzal a sráccal aludtam. - Elhallgatott. Valami eszébe juthatott, de aztán látszott elhessenti magától a gondolatot is. - No, egyik este aztán elvittük a balhét. Egy URH-s kocsi szépen kapdovált mindegyikünket. Akkor vittek el a Z. utcába. Mondták, az anyám hallani sem akar rólam, és majd tanulok valami szakmát. Aztán három lánnyal megdurrantam. Megszöktünk. Nyár vége volt, még jó meleg. Két lepedővel összehúztuk a rácsot az ablak előtt, és kombinéban meglógtunk. Az egyik lánynak ott lakott a fiúja a közelben, ahhoz mentünk fel. Pár hét múlva hazamentem meglátogatni az anyámat, az meg elvitetett a rendőrökkel. P-re vittek, a javcsiba. Persze, onnan is megszöktem. Fel Pestre. Jó nagy balhé volt éppen az ami követség előtt. Ott csináltam én is zrít a többi sráccal. Tintásüvegeket vagdostunk a falhoz, meg betörtük az ablakokat. Egy hekus sem szólt ránk, pedig ott voltak a tér körül. És valahogy úgy nézett ki, mintha ránk vigyáztak volna. Állatian élveztem. Másnap aztán igazoltattak a földalattiban és elkaptak. Visszakerültem P-re, és utána a kastélyba. Sok kis hülye közé. Nagyon utáltam már az egészet. - Megint elhallgatott. Aztán nagyon halkan fejezte be. - Gondoltam, bedobom a törülközőt.

- És mit csináltál ott a javcsiban meg az intézetben, mivel foglalkoztatok? - kérdezte Dávid, hogy másfelé terelje a lány gondolatait. Tudta, nem jó, ha valaki elmerül a maga nyavalyájában.

- Hát ... vannak szakkörök, irodalmi meg fotószakkörök, meg varrószakkörök is. Egyedül sehova sem mászkálhattunk, csak legfeljebb vasárnap délután, azt se mindenhol. Legtöbbször csapatostól sétáltattak bennünket végig az utcán, mint az ökröket. Olyanok vagyunk, mint az állatok. Te mit csinálsz?

- Én?

- Zenész vagy?

- Igen, olyasmi.

- Tánczenész?

- Nem.

- Hát?

- Idejöttem. Én is bedobtam a törülközőt.

- Miért?

- Mert a dzsessznek nincs rezonanciája az emberekben, érted? A dzsesszre nincs igény. És még valamit. Az állat- és növényvilág már rég túljutott azon az úton, amin mi még csak most botorkálunk.

- Miket tudsz te mondani. Nincs lakásod?

- De van.

- Egész nyáron itt maradsz?

- Lehet. Nem vagy fáradt? - kérdezte Dávid.

- Egy kicsit - mondta a lány.

- Le akarsz feküdni?

- Veled?

- Nem - mondta Dávid.

- Félsz tőlem?

- Nem valószínű - és szinte apásan mosolygott a lányra. - Ki volt az a fiú, aki pofon ütött, mikor kiugrottál abból a vitorlásból?

- Tegnap nála aludtam.

- És miért bántott?

- Mert elmentem azzal a hajóval.

- Ismered őket?

- Nem, de nagyon szerettem volna egyszer vitorlázni. A srácok vicceket meséltek, és beszélgettek egész nap. A demizsonból vörösbort ittak, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy kikezdjen velem, úgy csináltak, mintha én is közéjük tartoznék. Olyan furcsák voltak, kicsit olyanok, mint te.

Edit felállt, a sporttáskájából törülközőt vette elő meg egy darab szappant, és kiment a vízpartra. Dávid a nyitott ablakon át hallotta a közeli vízcsobogást, a lány prüszkölését, hallotta, ahogy fürdik. Egy negyedóra múlva visszajött felöltözve és lefeküdt az ágyra.

- Nem vetkőzöl le? - kérdezte Dávid.

- Nem. Minek?

- Ruhában mégsem alhatsz.

- És te hová fekszel?

- Majd később, még nem fekszem le.

- Jó - mondta a lány és levetkőzött. Egyáltalán nem zavarta Dávid jelenléte. Erős és aránylag szép teste volt. Melltartót és nadrágot hagyott magán, és lefeküdt. Később, mikor Dávid úgy gondolta, hogy elaludt, ő is lefeküdt. A lány felriadt és gátlástalanul igyekezett Dávid érzékeit felpiszkálni. A hasára egy felirat volt tetoválva: húsevő - és lefelé mutató nyíl.

Dávid nem nyúlt hozzá, feküdtek a sötétben. A lány néha megremegett, Dávid pedig legszívesebben elzavarta volna, ki az éjszakába. Kimondhatatlanul idegesítette, hogy fekszik mellette valaki. Megint Judit jutott az eszébe és az, hogy sehová és senkihez nem kötődik. Mint egy istenverte sokk, ez mindig visszarángott az idegeibe. Most pedig ez szerencsétlen párával kell itt győzködni ezen a vaságyon. Erre gondolt.

- Dumálj valamit magadról - mondta Edit, a sötétben is jól érezhető zavartsággal.

- Nincs mit mondanom.

- Furcsa egy pasas vagy.

Dávid hallgatott.

- Na mi van, egész éjjel így akarsz feküdni?

- Aludj, és ne beszélj annyit, mert kidoblak - mondta ingerülten Dávid. A lány többet egész éjszaka nem mozdult és egy szót sem szólt.

Talán fél óra múlva elaludt.

Másnap reggel magától ment el.

Dávid alkonyat felé a bódé előtt ült a homokban. Nézte a vízben meredező köveket. Vörösek voltak, barnák és zöldek. Talán az alkony miatt. A víztükrön vibráló fények a kövekre verődtek. A kövek minden oldala más színű lett. Ezt figyelte.

Aztán bement a bódéba, felvette a szaxofont, és ismét csak Juditra gondolt, akit a városban hagyott, és a kövekre, amelyeknek minden oldala más színű lett, és arra, hogy lendületben kell maradnia. Feltétlen. És ismét furcsa tornyot építve a hangokból: bugyborékolt, kérdéseket tett fel magának, és válaszolt rájuk, de sokkal fáradtabban, mint előző este. Aztán letette a szaxofont a vaságyra, kiült az ablakba, és bámult a túlsó partra. A víz ütemes csattanása a kövek között és az idegesítő görcsös indulatok hullámai, csak azok maradtak tegnapról. Izzadt. - Úgy érzem, valami megpattant bennem - gondolta.

( 1968 )

Kortárs, 1970. november

Első kötet (1975) címadó novella

Dobd föl magad, fiú!

Haladó beállítások