Bolháskisasszony utolsó krémese
( novella - Szent Lőrinc freskója c. kötetből )
Mindig egy gumikerekes, küllős, kétkerekű kiskocsit tolt maga előtt, olyat, amibe a nagy kertekben a leveleket, gallyakat szokták összehordani. A kiskocsi púpozottan tele volt rakva régi ruhákkal, szoknyákkal, blúzokkal, koszos rongydarabokkal, díszes kalapokkal, papírdobozokkal, elhasználódott retikülökkel, néha utcáról felszedett fadarabokkal.
Kora reggeltől késő estig tolta maga előtt a kiskocsiját. Télen, nyáron ugyanúgy, koszos ruhákba bugyolálva magát, fején különböző kalapokkal, sapkákkal.
Többször megpróbálta fölakasztani magát a deszka és törött üvegdarabokkal takart, rongyokkal betömködött ablakok mögötti Madarász utcai romos házában. Hiába próbálkozott, sosem sikerült. Spárgadarabokat gyűjtögetett, aztán összefonta őket, gondolta, a kötelek is valahogy így készülnek. De mikor a nyakába akarta hurkolni, szétbomlottak a spárgák.
A kerítésen zsírkrétával írott gyerekes betűket, Bolháskisasszony háza, már régen el sem olvasta.
A háború után egymaga költözött a romos Madarász utcai házba. A volt lakói Nyugatra szöktek. Az ő korábbi házukat a Galamb utca bal oldalán, ahol a férjével és anyósával lakott, fölrobbantották a németek.
A Madarász utcai ház tetejéről sok helyen hiányoztak a cserepek, egyik falán repedés tátongott, talán a szél is befújt abba a szobába, télen a havat is behordta. A szomszédok kezdetben próbáltak segíteni neki, de ő mindenkit elzavart. A ház végül úgy maradt, ahogy volt a háború után.
Megbolondult a szegény, mondták, és tele van bolhákkal a háza, meg a ruhája. Így ragadt rá a Bolháskisasszony név.
Az iskolába menő gyerekek is találkozhattak vele már, ahogy korán reggel tolta a kiskocsiját maga előtt. Néha hangosan fölkiáltott: - Csak ne csúfoljanak! Tudom, mit csinálok! Vigyáznom kell mindenre, mert ellopják!
A gyerekek könyörtelenül kinevették. Sőt, voltak, akik kövekkel kezdték hajigálni. Ekkor keservesen felsikoltott, és olyan hangosan sikított, hogy a csúfolódók ijedtükben elrohantak.
Gyakran híre jött, hogy a Bolháskisasszony újra megpróbálta fölakasztani magát, de leszakadt. Vagy kicsúszott alóla a szék, láda, mikor, mire akart fölállni.
Sokszor megpróbálta, és ha nem sikerült, utána még többször állt meg a kiskocsi-tologatás közben és kiáltozott: - Tudom, mit csinálok! Vigyáznom kell, mert ellopják! Mindenki lop, hazudik, gyilkol!
Aztán még görnyedtebben tolta tovább a papírdobozokkal, ruhákkal, díszes kalapokkal telerakott kétkerekű tákolmányát. Körbe-körbe a Madarász utcai, rongydarabokkal betömködött ablakú házától a Turul és Galamb, meg Garay utcán át a Kossuth Lajos utcáig.
Néha a Gloriettig ment, megállt, nézte a Galamb utcai egykori házukkal egy időben, negyvennégy december elején a németek fölrobbantotta kilátó romjait, a mellette tetőgerendákkal és csorba falakkal ég felé meredő kápolnát. Odatolta a kiskocsit, bement a romok közé, letérdepelt a kövekre, téglákra. Talán imádkozott. Aztán ment tovább végig a Petőfi utcán, vissza a Bókayn a Madarászba. És újra elölről, körbe-körbe. Egész nap. Télen, nyáron. Csak, ha nagyon esett az eső vagy hó, akkor nem lehetett találkozni vele. Senki nem tudta, még elképzelni sem, mit csinálhat a házában ilyenkor.
Amikor úton volt, nemcsak a reggeli iskolás gyerekek dobálták kövekkel, hanem a napközben éppen erre-arra tekergők is: - Bolháskisasszony! Bolháskisasszony! - kiabálták utána, de a közelébe nem mertek menni. Féltek tőle, mintha boszorkány lenne.
Pedig nem volt az. És talán bolhái sem voltak, se a házában, se a ruháiban. Csak koszos volt, és izzadtságszagú, kissé bűzlött. Még a kutyák is csak körötte ódalogva merték megugatni.
Borhy Cecília, mert ez volt a leánykori neve, közvetlenül a háború előtt ment férjhez a lajosmizsei vasút melletti Kistext textilgyár egyik mérnökéhez.
Átköltözött az Üllői út baloldalának régi hársfás, tölgyes, ligetes Lónyay-telepi több száz négyszögöles kerttel körülvett családi villájukból a jobboldali, szegényebb negyedbe.
Otthagyta a farsangi táncestéken színes papírlampionokkal földíszített nagyszobákat, a nyári, kerti ünnepélyeket, mikor kimentek a Gyöngyvirág utca végi tornácos házhoz közeli vasútállomásra a Pestről jövő kirándulók elé. Maga mögött hagyta a Papuskát és Mamuskát, akik még franciatanárnőt is járattak hozzá, és a pesti Kossuth Lajos utcai varrónőnél rendelték az ő ruháit, belvárosi szalonokban választották ki a Mamuskával a kalapjait.
Maga mögött hagyta a hétvégi zsúrfiúk felületes bókolásait, miközben Herendi porcelánból iszogatták a csokoládét, és apró darabokat törtek a szakácsnő készítette mazsolás kuglófból.
Átköltözött az Üllői út jobboldalára.
A férje és anyósa részletfizetési kedvezménnyel vett Galamb utcai telkükre épített háromszobás, verandás házába.
Így lett a Lónyay-telepi kerti zsúrokon gyakran franciául is beszélő, a Stanway zongorájukon Schubert és Chopin darabokat játszó Borhy Cecíliából Ladó Árpádné mérnök nagyságos asszony.
Aztán behívták a férjét katonának, és kivezényelték a Don-kanyarhoz. Később közeledett a háborús front. A kitelepítési kormánybiztos rendelete szerint a vecsési határtól a Városház utcáig mindenkinek el kellett hagynia a házát. Ebbe a Galamb utca is beleszámított.
Az esős, november ötödiki vasárnapon Borhy Cecília az anyósával együtt zavaró repülések, légiveszélyek, távoli ágyúdörgések és a lőrinci vasút felől hallatszó belövések közepette az Üllői úton Pest felé, ágyneműbe kötött batyukkal a hátukon és hátizsákokkal gyaloglók között siettek át a túloldalra, a Lónyay-telep felé.
Az Üllői út egész szélességében a sárga keramitköveken megcsillanó víztócsákat kerülgetve vonultak az emberek Kispest felé. Gyalogosan, bőröndöket, kosarakat, zsákokat, batyukat cipelve, púpozottan telerakott, lesüllyedő gyerekkocsikat toltak a kétkerekű, holmikkal feltornyozott kézikocsik, targoncák nyomában, melyeket elcsigázott arcú, kendővel bekötött vagy fülig behúzott sapkás, kalapos, lehorgasztott fejű nők, férfiak húztak. Egy-egy szekér elé fogott ló patája megcsúszott a síkos keramitkockákon, de a temetési menethez hasonlóan ballagók fel sem néztek, csak húzták, tolták az ólmos esőben ázó tüzelőhalmokat, bútorokat, ágyneműket, pokrócokkal takart ruhákat, fölmálházott kerékpárokat. Olykor egy túlzottan telerakott teherautó, a raktéren telezsúfolt bútorok és csomagok közül kikandikálókkal próbált előre sietni a vonuló tömegben, máskor egy BSZKRT teherkocsi, ami az alkalmazottak bútorait szállította, de hiába tülköltek, dudáltak, senki nem húzódott félre. Sőt, egy asszony még az út közepén feléjük is nyújtogatta a hízott libáját: - Csak százhatvan pengő! - kiabálta.
Borhy Cecília, Ladó Árpádné nagyságos asszony azonban nem volt hajlandó batyukkal, bőröndökkel nekivágni ennek a tél előtti éhezést, otthontalanságot hozó útnak, pedig azon a napon reggel jelent meg a rendelet a kitelepítésről.
Cecília visszaköltözött a szülei villájába, miután a Gyöngyvirág utcai parancsnokságon erre engedélyt kapott. Tudta, ott a szülői házban, a spájzban van élelem, és a pincébe is lehúzódhatnak.
Néhány napon át egy gumikerekű, küllős kiskocsit tolva maga előtt egyedül cipelte a Galamb utcai házból a Lónyay-telepi villához a holmijait, miközben olykor Vecsés felől egyre erősebb ágyúzás zaja hallatszott, és az utcákon egyre sietősebben és hisztérikusabban cipelték a csomagjaikat a nők, mert főként nőket lehetett látni, hiszen a férfiak a fronton voltak. A síró kisgyerekeket egyre idegesebben rángatták maguk mellett az asszonyok, és szinte futottak a kerítésekre, villanyoszlopokra kiragasztott kitelepítési hirdetmények meg a "Ki tud róla?" hirdetések mellett. Cecília ekkor gondolt először arra, hogy még nem született gyermeke. Ő akarta így. Ezért is mondta gyakran a férjének az ágyban: - Vigyázzunk! Jön a háború... Ne legyen most gyerekünk... Pedig a férje nagyon akarta, néha még össze is vesztek ezen.
Azon a negyvennégyes novemberben éppen a gyerektelenség miatti összeszólalkozásuk jutott az eszébe, amikor a sárgás, vöröses, rozsdabarnára színeződött levelekkel teli fákkal szegélyezett Gyöngyvirág utca egyik járdáján tolta ismét a villájuk felé a kiskocsit, és szembejött vele a parancsnokságról a mérnök férjének ismerőse. Egy csendőrtiszt. Megállt Cecília előtt, aki leeresztette a gumis kerekű kiskocsi rúdját a földre. A férfi szalutált, és azt kérdezte: - Nagyságos asszonyom! Miért engedte a férjét a frontra?
- Hogyhogy? - csodálkozott Cecília.
- Mert talán felmentést is kérhetett volna. Hiszen a Kistext mégiscsak, ugyebár, hadiüzem lett.
- Nem tudom, nem értek én az ilyesmihez. Biztos jól tette a férjem, amit tett. Mennie kellett, hát ment.
- Hát... - és nagy szünetet tartott a csendőrtiszt, majd krákogott, kezét a szája elé tartva - talán nem tőlem kellene megtudnia, de az a helyzet, nagyságos asszonyom, hogy a férje, szóval, a mi kedves Ladó barátunk már nemigen jön vissza.
- Ezt hogy érti? - csattant élesen Cecília.
- Tudjuk, hová kerültek, szóval, hogy ő is hová került ott kint... a Don-kanyarban, és ugye tudunk a jelentésekről is. Ott bizony... bekerítették őket már régen. A fogság, tetszik érteni, meg a rettenetes fagyhalál.
- Hagyja abba! Azonnal hagyja abba! Honnan veszi ezt? És miért pont az én férjemről...
- Bocsánatot kérek, nagyságos asszonyom, de egy sebesült bajtárs, közös ismerős, ő látta, szóval tetszik érteni...
- Nem, nem értek semmit! Ki mondta ezt magának? Honnan veszik, hogy pont az én Árpádom...
- Bocsánat, bocsánat - hadarta a csendőrtiszt -, én csak előre szerettem volna fölkészíteni a nagyságos asszonyt az esetleges... Bocsánat - mondta végül halkan, aztán szalutált és elsietett.
Borhy Cecília, aki éppen arra gondolt, miért is nem hagyta, hogy neki is gyereke szülessen, most lehajolt a kiskocsi rúdjáért, és tolni kezdte a lehullott, széleiken befelé kunkorodó, száradt, kerekek alatt zörgő, olykor az előző heti esőzéskor néhány még ázott sárga, barna levélen a kocsit. Az őszi elmúláson. Végig a Gyöngyvirág utcán, mint egy elmúlást árasztó temetői úton. Mintha valami iszonyú forró szorítást érzett volna a szíve tájékán. Mire hazaért a villába, már alig volt ereje a kavicsos úton a házig gurítani a sok holmit. Az anyósa és az anyja rámolta le a kabátokat, ruhákat, tányérokat, és vitték be a házba.
Cecília belázasodott, folyton remegett, és azt hajtogatta: - Miért nem engedtem? Miért nem engedtem?... Árpád mikor jön? Mikor jön haza Árpád...
Hívtak egy orvost, de semmit nem tudott mondani.
Karácsony előtt úgy tűnt, jobban érzi magát, de a szüleivel és anyósával együtt a félelemtől fejfájósan nézte, amint a téli estében, a sötét égen a téglagyár fölött fényes, apró üstökösként surrannak a szovjetek nyomjelző rakétái.
Pár nappal később a páncélosok Vecsés felől támadtak.
Január elején, mikor a szovjetek tankjaikkal végiglövöldözték az Üllői utat, Cecília Papuskája és Mamuskája kérve-kérte a lányukat, menjenek be Pestre. Az apjának a barátja befogadta volna őket a Futó utcában, nagy pince is van ott, sokan elférnek.
Cecília nem ment, de apja, anyja és anyósa elmentek. - Én itt várom meg a férjem - közölte mindannyiszor makacsul.
És beöltözött mindenféle rongyos ruhába, hogy öregebbnek látszódjék, ha jönnek az oroszok. Apja, anyja a Futó utcai házban halt meg, mikor az emeletek a pincében megbúvókra omlottak. A Lónyay-telepi villát államosították. Az új Magyar Dolgozók Pártja bolsevik polgármestere Cecíliának "kiutalta" a Madarász utcai házat, a fölrobbantott Galamb utcai helyett.
Körbe-körbe, a Madarász utcától a fölrobbantott Gloriett romjaiig, aztán a Petőfin, Bókay utcán vissza, csak tolta naponta, hetente, éveken át a gumis, küllős kerekű kiskocsiját a Bolháskisasszony.
Az egyik meleg, júniusi napon a sok rongyos ruhába bebugyolálva éppen egy olyan ház előtt botorkált el, ahonnan a nyitott ablakon keresztül a rádióból valami új kormányfordulatról és a parasztok beszolgáltatásának megszűnéséről beszélt valaki, amikor a Gulner utcai kisiskolások közül néhányan a nyári szünetben unatkozva lődörögtek az utcákon, és észrevették őt. Kövekkel kezdték dobálni, az egyikük a homlokát is eltalálta. Apró, vékony csíkban folyt le a vér a homlokától az orrnyergén keresztül a szeme alatti mélyedésbe. A vércsíkot nem törölte le. Pár méter után összeesett. A gyerekek megijedtek. Beszaladtak a házba. Egy férfi jött ki: - Részeg? - kérdezte a gyerekektől, mikor meglátta a földön fekvő Bolháskisasszonyt.
- Nem, csak... - mondta a fiú, aki megdobta, de elhallgatott.
Akkor a férfi észrevette a véres csíkot. Hirtelen lelökött mindent a kiskocsiról, ráemelte a Bolháskisasszonyt, és gyorsan eltolta a pár házzal arrébb lakó Eberhardt doktor rendelőjéig.
Az orvosnál már magához tért. Eberhardt doktor megvizsgálta, bár előtte fehér cérnakesztyűt húzott, és két ujja közé csippentve fogta meg a koszos, rongyos kabátot: - Ezt kérem, legyen szíves, vegye le! - A doktor a kesztyűt akkor is magán hagyta, mikor a hátát kopogtatta. A Bolháskisasszony homlokán kissé fölrepedt bőrt gyorstapasszal beragasztotta.
- Mikor evett utoljára?
- Várom a férjem. Nem született gyermekem - mondta Borhy Cecília.
Ekkor Eberhardt megmérte az asszony vérnyomását, és kiszólt a feleségének, hogy hozzon be valami cukros, édeskés ételt.
Az asszony egy krémest hozott.
A doktor a rendelő asztalához ültette a Bolháskisasszonyt, aki két, szutykos ujja közé fogta a kis villát, és mielőtt levágott volna egy darabkát a krémesből, azt mondta: - Merci, Monsieur. - Aztán idegesen nézett körül a rendelőben, és az üvegvitrinbe helyezett orvosi műszerekre pillantva megállt a villát tartó mozdulata. Mintha keresne valamit. Eberthardt doktorra nézett.
- Vous cherhez quelqu'un, Madame? Je suis medicin - mondta az orvos az asztal mellett állva. Gondolta, ha franciául beszél hozzá, hiszen hallotta már, hogy kicsoda is a Bolháskisasszony, akkor megnyugszik.
- Oui, Monsieur - válaszolta az asszony, és megint forogva nézett körül.
- Que cherchez vous, Madame? Mit keres?
- Je cherche... Je cherche... - motyogta akadozva Cecília, és elhallgatott.
- Est-ce que vous allez bien?
- Je vais bien.
- Vous en étes sure??
- Ça va bien. Tres bien. Il fait chaud - tette hozzá. Meleg van.
- Il fait beau, szép idő van - mutatott ki az ablakon beragyogó nap felé Eberhardt doktor.
- Ça y est - motyogta maga elé az asszony. - Befejezem. - És nyugodt, kimért mozdulatokkal, apró kis falatokban, mintha csak az Üllői úti Grim cukrászdában ülne színes, könnyű, nyári selyemszoknyában és fehér blúzban, ette a krémesét, közben sírni kezdett. A könnycseppek ráestek a krémesdarabkákra, amit a szájába tett.
A saját könnyeit nyelte.
- Merci, Monsieur - mondta a végén Eberhardt doktornak.
- Il n'y a pas de quoi, Madame - válaszolta a doktor.
Az asszony felállt, és úgy vonult ki a házból az udvaron álló kiskocsijához, mintha csak egy báli estét hagyna maga mögött. Észre sem vette, hogy a kiskocsi üres.
Amikor hazafelé tolta, valahogyan eltévedt. Kikeveredett az Üllői útra. Át akarta tolni a síneken, amikor meglátta, hogy jön a villamos. Hirtelen ellökte magától a kiskocsit, és széttárt karral várta a felé rohamosan közeledő villamost. Mintha már évek óta erre várna. A vezető hiába csapkodta a csengőt, és fékezett. Már késő volt. Elütötte.
Meghalt. Jött a mentőkocsi, rendőrök, halottszállító.
Az Üllői úti közlekedés majd egy óráig szünetelt. A 42-es villamos is ott vesztegelt egy megállónyira a Szarvas csárdai végállomásától. Nem jártak a villamosok. Mint kilenc évvel ezelőtt, mikor ott, a Gyöngyvirág utcában megtudta, hogy a férje valószínű, nem jön haza.
Végre sikerült meghalnia.
Megérkezett a férjéhez. Úgy is, mint Ladó Árpádné nagyságos asszony, született Borhy Cecília.