A példázat
"... megállítottak egy cirénei Simont ...
... és vállára adták a keresztet."
/Lukács: 23,26/
Simon kora hajnaltól kapált a földjén, és most fáradtan, izzadtan ballagdált az egyik lapos sziklakövekkel borított, domboldalra kapaszkodó kanyargós, keskeny utcán. Piszkos tenyerébe simult a vállára emelt kapa fanyele.
Olykor a domboldalba vágott üregek elé tapasztott házak felé pislogott, de inkább csak lehajtott fejjel, a lába előtt domborodó, egyenetlen köveket figyelve lépkedett.
Nagy csoport ember hangos zajára fordult hátra, de ideje sem volt félreállni; mögötte gyerekek futkároztak, kendőjüket orrukhoz, szemükhöz dörzsölő asszonyok, káromkodó férfiak vették körül.
A keskeny utca közepén egy véresre vert férfi tántorgott. Vállán gerendát cipelt, amelyre rákötözték a karjait. Előtte, lóháton egy tiszt, egy centurió, a centurió mögött egy gyalogos legionárius, aki fatáblát tartott a magasba, melyre arámi, latin és görög szöveget írtak, de Simon nem jól látta, mert jobbra-balra ingott a tábla, csak a betűkből ismert rá a háromnyelvű szövegre. A véres férfi körül négy római cohors-katona lépkedett meg-megállva, és várva, hogy a gerendát cipelő tovább bukdácsoljon.
A déli, forró napfényben a férfi hát- és mellkassebeibe tapadt a köntöse. Barnás, száradt vérfoltok jelezték a sebek helyét.
- Mi történt? Ki ez, - kérdezte Simon az egyik asszonytól.
- Látod. Viszik a hegyre. Eztet is fölszögezik.
- Mit csinált?
- Amit a többi szerencsétlenkedő.
- Ki ez?
- A királyod! - válaszolta hangosan kurjantva az asszony helyett egy szakállas férfi, és Simon vállára csapott.
"A királyom? - csodálkozott magában Simon. - Miféle királyom? Nálunk császár van ... és a helytartója Pilátus ... Mit ügyetlenkedett az a szerencsétlen, hogy így megkínozták? ..."
A lapos sziklaköveken bukdácsoló férfi hirtelen a földre esett, a vállain keresztbe rakott gerendával. Elájult. Simon az arcát nézte. Véres, sebes, piszkos volt az arca. A homloksebére hajcsomó tapadt.
Az egyik cohors-katona bőrkorbácsot emelt a magasba, hogy a földön fekvőre vágjon. Némely asszony hangosan hüppögött, a szakállas férfi, aki Simon vállára csapott, a földre bukott, felé köpött: - Ilyenek ezek mind! Beszélni azt tudnak, de ha kapnak egypár pofont, még a gerendájukat sem tudják felvinni.
- Ő egy kicsit többet kapott - mondta csöndesen, hátrafordulva egy másik szakállas férfi, aki Simon mögött állt. - Azt mondják, a bőrostor csapójába vastövist raktak, hogy a húst is kiszakítsa, úgy verték az éjszaka.
- Szarevők - legyintett a hangoskodó szakállas. - Te meg mit bámulsz úgy rám? - fordult Simonhoz. - Talán nincs igazam?
Nem tudom pontosan, miről beszélsz. Én ezt az embert nem ismerem - mondta Simon.
- Nem ismered? Nocsak. Hát hol élsz te, mondd?
- Itt. Itt, ugye.
- Na ... Hát akkor tudhatnád, hogy ez az, aki csodákat csinált. A sok közül az egyik. A sok szarevő közül az egyik. Akik csak pofáznak, lázítanak, de a kapa nyelét az istenért meg nem fognák.
- Ő az, aki, úgy hallottam, feltámasztotta Bethánia határában azt a halottat is? - kérdezte halkan Simon.
- Na ugye, hogy tudsz te azért egyet s mást ... De várjunk csak, honnan tudod te ezt?
Simon nem akart válaszolni, elfordította a fejét, és a földre bukott felé pislogott.
- Kérdeztem valamit, te! - rázta meg Simon vállát a szakállas.
- A városon kívül - mondta Simon, még mindig a földre bukottat nézve - úgy tízstádiumnyira van a földecském. Egyszer, a múltkorjában, hogy ott kapálgatok, nagy csomó ember jött az országúton és azok hírelték. De én nem tudok semmit, csak hallottam.
Az utolsó szavakat Simon kicsit határozottabban mondta, mert nem akart tovább beszélgetni a gerendát cipelő összevertről, akinek az egyik cohors-katona éppen - legalábbis úgy látszott - bőrkorbácsával a hátára csapkodott.
De a katona nem ütött, csupán a bőrszíj végével cserdített a földön fekvő háta fölé, inkább csak indulásra ösztökélve, ahogy az igabarmot vagy szamarat szokás. A másik cohors-katona, aki épp Simon előtt állt, ráordított:
- Mondtam, hogy ne bántsd, te romlott életű. Ha nem viszi fel a gerendáját, nem kapunk különdíjat.
- Kurva meleg van. És túl lassan megy.
- Ha sokat csapkodod, sehogyan sem megy. Segítsetek neki. - A mellette álló két cohors-katona feltámogatta a földre rogyottat. Aki nem engedte az imént, hogy a másik megkorbácsolja, csak annyit motyogott: - Ezt nem viheti tovább - szemével a gerenda felé vágott. - Itt hal meg az úton, aztán ...
- Talán akkor majd szíveskednél cipelni helyette - mondta a bőrkorbács nyelét babrálva a vele szemközt álló. Néhányan az ácsorgó tömegből hangosan köhintettek.
- Kuss! - ordított feléjük az, amelyik nem engedte, hogy a gerendát cipelőt megkorbácsolják, aztán maga körül pördülve Simonra nézett: - Te!
- Igen - mondta Simon.
- Dobd a földre a kapádat, és vedd a válladra ezt a gerendát.
- Én? ... De hát én ...
- Ne pofázz, az anyád zsidó istenit! Csináld, amit mondtam!
- De én ... én ugye nem vagyok zsidó - mondta Simon teljesen értelmetlenül, mert semmi nem jutott eszébe, csak nagyon megijedt.
- Nem vagy zsidó? Hát mi vagy?
- Líbiai. Cirénéből. A tenger mellől.
- Teljesen mindegy. Sunyi, alázatos paraszt vagy, mint a többiek. Na, fogd azt a gerendát, te szaros líbiai, és indíts! Felviszed a hegyre, segítesz ennek a ... - Elhallgatott. Ránézett a véresarcúra, aki egy lépéssel előtte állt. Már nem támasztották kétoldalt a karjánál, kicsit szédelegve ugyan, de a maga lábán állt.
Simon letette a kapát a földre, odalépett a gerendához.
Két vége közt felmérte a távolságot, lehajolt, középütt megemelte, és visszaejtette a földre: - Túl nehéz. Így nem megy.
- Emeld ennek a líbiai jószágnak a vállára - mondta a vele szemközt állónak az a cohors-katona, aki nem engedte az előbb a véresarcút megkorbácsolni. A másik földre dobta a korbácsot, lehajolt, Simon vállára emelte a gerendát.
"Hogy tudta ez a félig agyonvert idáig cipelni" - töprengett Simon, amint megérezte a gerenda súlyát.
- Lóduljatok! - ordított a bőrkorbácsos.
Simonnal és a véresarcúval együtt a kiváncsi ácsorgók is megmozdultak, előre lépkedtek. Az asszonyok inkább dermedten bámészkodva vagy szipogva, a gyerekek nevetgélve, egymást lökdösve.
Ők ketten - a véresarcú és vállán a gerendával Simon - szintén megindultak a lapos sziklakövekkel borított girbe-gurba kis utcán, mely az utolsó tapasztott házakat is elhagyva, majd egy ösvénybe torkollik és a hegyre vezet. Ahol megfeszítik a törvény szerinti bűnösöket. Ahol a bűnös cipelte a gerendát, az ítéletvégrehajtók egy csigával felhúzzák és ráerősítik valamelyik földbe vert vastag cédrusoszlopra. A törvény szerinti bűnöst pedig - karjait széttárva, csuklójánál - a gerendára szögezik. Lábát a függőleges cédrusoszlophoz. A véresarcúval is ezt csinálják majd.
Simonnak éles fájdalommal nyomta vállát a gerenda. Minden lépésnél a kulcscsontján zöttyent. Addig próbálta igazítani, míg valahogy meggörbített hátizmára csúsztatta.
- Most könnyebb, ugye? - kérdezte a véresarcú.
- Igen, megtaláltam a fogást. De honnan tudod?
- Néha az ember azt is tudja, ami másnak fáj.
A cohors-katonák nem figyeltek rájuk. Izzadt homlokukat törölgették, szomjúságtól száraz szájukat nyalogatták.
- Mit botorkodtál te, hogy így elbántak veled? ... Ki vagy? ... Mit mondasz magadról? ... - kérdezősködött Simon.
Egyik kérdésre sem érkezett válasz.
- Mondd csak ... - lihegte Simon, és óvatosan egyensúlyozta vállán a gerendát. - Mondjad, senki nem figyel ránk. Azt hallottam, valami beszédeket tartottál.
- Igen, beszéltem egy s másról - válaszolta az éjszakai virrasztástól és hajnali korbácsolástól kimerülten, száját is alig mozgatva a véresarcú.
- A kicsi földem közelében, ami egy szombat járásnyira van innen, és már Bethániával határos, azt hírelik, életre hívtál egy halottat. Ezért szögeznek fel?
- Nem csak ezért. Jehosuának hívnak, de később majd azt mondják Jeszousz voltam, a krisztosz. A felkent.
- Na és ha így hívnak? Ezért még nem kell ... - dühösködött Simon, és megbotlott, majdnem elejtve a gerendát. - "Pont nekem kell cipelnem ennek az átkozott bolondnak a gerendáját" - gondolta magában.
- Mi van, barátocskám, be vagy rúgva talán? - kérdezte az egyik katona, látva Simon bukdácsolását, de a következő pillanatban már nem is figyelt rájuk.
Lassan, óvatosan rakták mindketten lábukat egymás elé, a válluk néha összekoccant. Simon teljesen meggörbedt a gerenda súlya alatt, csak a lapos sziklaköveket látta maga előtt, csak arra ügyelt, hova rakja a lábát. Néhány méter után azt kérdezte a véresarcú Simontól: - Te sose hallottál engem?
- Amikor olyan beszédeket mondtál?
- Igen.
- Nem. Én nem érek rá egész nap az utcákon lődörögni. Nekem dolgozni kell. Nem ügyeskedhetek a magadfajtával.
- Ügyeskedhetsz?
- Hát a magadfajtára figyelmezni, úgy gondoltam. Csak ...
- Csak? ...
- Honnan tudtad az előbb, hogy eligazítottam a gerendát a hátamon? Nem is néztél oda.
- Az ember nem mindig csak arra figyel, hova rakja a lábát, még ha erőszakkal is hajtják valamerre. Mondtam; azt is tudhatjuk, amit nem látunk. Emberek vagyunk, nem igabarmok.
Simon megint dühösködni akart, hogy hagyja már abba ezt a körmönfont válaszolgatást, de csak a homlokáról a szájába csurranó sós ízű verejtéket köpte ki a lapos sziklakövek között szikkadó poros földre.
- Jól van, cirenei! - ütögetett gyengéden hátára a korbács nyelével az egyik cohors-katona. - Köpjél csak rá, ha már helyette kell cipelned a gerendáját.
"Nem azért köptem - gondolta Simon. - Meg kéne mondani ennek a szegénynek, nem azért ... Nehogy azt higgye."
- Nagyon nehéz? - kérdezte a véresarcú.
- Még bírom.
- Látom, nagyon izzadsz. És a szádba csurog. Köpd ki nyugodtan. A hegy még messze, addig kiszárad majd a szád is a szomjúságtól. Én meg ... Bár a lélek kész, de a test erőtlen. Még nem tudom visszavenni tőled.
- Bírom még. Nem azért köptem, mert ...
- Tudom.
- Honnan tudod?
- Látszik rajtad.
A felfelé kanyargó kis utcán egyre ritkultak az agyagos domboldal falába vájt üregek elé tapasztott házak. Az egyik kanyarulatnál nagy csoport asszonyhoz értek. Várták a felfelé ballagókat. Amint Simonék eléjük értek, egyszerre és hangosan nyafogtak: Rabboni, Rabboni! - nyújtogatták kezüket, mintha meg akarnák simogatni őket.
A korbácsos katona feléjük suhintott: - Majd adok én nektek mindjárt mestert! - ordította.
A véresarcú megállt, az asszonyokra nézett. Meggörbedt testét kiegyenesítette: - Ne miattam sírjatok! - És váratlan, dühödt szigorúsággal kiabálta: - Sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt. Jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani, boldogok a magtalanok és az asszonyok, akik nem szültek és szoptattak!
Egy lány a véresarcú elé ugrott, fehér kendőjét nyújtotta felé, ő beletörölte piszkos arcát.
- Ne pofázz, te! - kiáltott a véresarcúra a korbácsos, de nem ütötte meg, a lányt viszont, kicsit a mellébe markolva, visszalódította az ácsorgó asszonyok közé.
A véresarcú újra meggörbedt Simon mellett, és halkan súgta: - Menjünk tovább.
Az asszonyok nyögdécselése, hüppögése jó ideig még hallatszott mögöttük, amint az utolsó tapasztott házak felé lépkedtek. Sokan, akik eddig kísérték őket, megálltak, mozdulatlanul utánuk néztek. A távolban, feljebb, néhány kanyarulaton túl már látszott, hogy az ösvénybe torkollik az utcácska. Száradt bokrok és térdig érő kórók között a hegytető felé vezet. Ha fölszögezik majd a véresarcút, a hegytető rétjén száradó tövises, bogos csabafűbozótból pár darabot egymásba akaszt az egyik katona, és a véresarcú fejébe nyomja, mint egy süveget.
"Nekem is pontosan erre kellett jönnöm ma - dühösködött Simon magában. - Pontosan erre. Hogy belébotoljak ebbe az egész ... Nincs nekem elég bajom? Még ez is. Ilyen fenekedő bolondba kellett akadnom, akit visznek fölszögezni ... Aztán, ha meghót, majd a családja hóna alá veheti a köntösét."
- Lassan felérünk, bírod még?
- Nem virít még a hegygerinc - kaffantott ingerülten Simon, de pár lépés után, miközben megigazította a vállára nehezedő gerendát, azért motyogva megkérdezte: - Miket mondtál te ezeknek az asszonyoknak?
- Már látni a cölöpöket.
- Tán a rájuk keresztbe vert gerendákat is látod? - kérdezte egyre ingerültebben Simon. - És azokat is, akik napok óta a madaraktól kicsippentett szemmel száradnak ott?
- Te is test szerint ítélsz.
- Már úgy külsőleg? Hogy formázza az ember magát, úgy gondolod?
- Úgy.
- És ha másra is ügyelgetek? Jöhet valami jó nekem abból?
- Az előbb tagadtad, hogy zsidó vagy, mégis úgy gondolkodol. Itt élsz köztük, nem tagadhatod.
- Nem hát. De amíg ők szombaton lógatják a lábukat, és a körülmetélést kivéve semmit nem csinálnak. ... Hajladoznak, mint a bóherek, gyertyát gyújtogatnak, sábeszt tartanak, addig a növény, a föld ...
- Azért lépdelek most itt melletted, hogy akik nem láttak, lássanak, és akik látnak, elvakuljanak.
- Kiket akarsz te megvakítani? A fene se érti, amit összevissza vartyogsz.
- Láttál már éhes embert, amikor a te kezedben darab kenyér vagy sült hal volt?
- Láttam.
- Mit éreztél?
- Rossz volt.
- Szégyenkeztél?
- Szégyenkezni? Miért?
- A másik miatt. És mások miatt. Őmiatta, hogy bámulja az étket a kezedben, összefut a nyál a szájában, megrándul a gyomra, de kérni nem mer. Tudja, te dolgoztál az étkedért, miért is adnál neki. Pedig ő is dolgozna, ha lenne mit, vagy ha nem kapna olyan nyomorúságosan keveset a munkájáért ... És szégyenkezni azok miatt, akik mindkettőtöket ilyen helyzetbe szorítottak.
- Nem szégyenkeztem. Rossz érzés volt.
- Az ugyanaz. És éhe akad az embernek másra is. Mert mindig bénultan vár. Az ember éhét nem lehet a felszögezésig ...
- Nem értelek én téged - vágott közbe ingerülten Simon, és megint igazított a gerendán, de egy szálka a ritkásan szőtt ingét átbökve a vállába fúródott. - A kutyaúristenit! - káromkodott hangosan.
- Mi van, cirenei? Csak nem fáradtál el? - kérdezte a bőrkorbácsos, aki a többiekkel együtt néhány méterrel mögöttük lépkedett. Simon nem válaszolt. - Kérdeztem valamit, te barom paraszt!
- Nem, nem fáradtam el. - Pár másodpercnyi szünet után, majdnem ordítva még annyit mondott: - Kicsinyt sem vagyok fáradt!
- Remélem is - dünnyögte a bőrkorbácsos.
- Fékezd az indulatodat - hallotta Simon maga mellől a véresarcú hangját. - Csak bajba sodorsz mindkettőnket. Értelmetlenül. Ők csak a kötelességüket végzik. A különdíjért dolgoznak. Inkább arra gondolj, aki éhesen nézett az étkedre. A zavarra, amit éreztél. Hogy rossz volt. Gondolj arra, hogy az ember éhe sokkal nagyobb, mintsem megelégedne azzal, ha megtömi a hasát, házat tapaszt a feje fölé, vagy ...
- És akkor mi van, ha arra gondolok?
Csendesen rakták a lábukat maguk elé, válasz megint nem érkezett Simon kérdésére. A szálka egyre jobban belefúródott a bőre alá. Száját összeszorítva, fogát csikorgatva, dühödten motyogott: - Azt mesélik, még a véredet, azt a Jánost is hagytad lefejeztetni, csak hogy te legyél ... Mert tehettetek volna valamit, közétek tartozott, rokonod volt. Most már emlékszem, hallottam én rólad, nem is keveset.
- Nem azért jöttem, hogy lefogjam a hóhérok karját, hanem hogy szégyenkezzenek amiatt, amit tesznek.
- Jöttél, jöttél, honnan jöttél? Te is csak beszélsz. Egy rohadt szálka meg a vállamban. És ez a meleg. Szomjas vagyok. Azt hiszem, nem sokáig bírom.
- Fáj az a szálka? Fáj. Szomjas vagy? Én is. Ők is. - Fejével hátra, a cohors-katonák felé biccentett. - Csak lehetőség vagyunk. Ők is, te is, én is.
- Mi vagyok én?
- Ami körülötted van, az benned van. Hogy értsd: ez a - te úgy mondanád rohadt hőség, én - nap melege, ez benned van. És a por, amit rugdalunk, a kövek, amin botladozunk, a rét majd a hegy tetején, a tövisek száraz bozóttal, ahol a cölöpök és a vadcitromfák állnak, ez mind benned van. Jóra kell használni a tövises, száraz bozótot is. Ha nem akarják, hát kikényszeríteni belőlük.
- Ezeket a katonákat akarod te kényszeríteni? Ezeket? ... Ha ilyen tudálékos vagy, arról szólják, meddig lesznek ezek itt? A rómaiak. Meddig terpeszkedik felettünk a helytartó? Meddig nyomorgatnak bennünket a főzsidók? És a farizeusok? - Simon a gerenda súlyát és kissé a mellette ballagdáló véresarcút is gyűlölve már, meglehetősen hangosan beszélt, de a gyerekek kiáltozásai, az utca két oldalán toporgó kíváncsiskodók fecsegése és szitkozódása közben senki nem figyelte, mit motyog.
- Ha te olyan okos vagy és ilyen csavarosan fűzöd a szót, hogy ember legyen, aki megértse, akkor most légy talányos, mert hamarjában, ott a hegy tetején, felhúzzák csigával ezt a gerendát, ráverik valamelyik földbe ásott cölöpre, és téged, alig sóhajtasz kettőt, már rá is szögeztek. Hallod, hé!
A véresarcú föld felé lógatott fejjel, úgy látszott, mintha Simon egyetlen szavára sem figyelne. De néhány lépés után azt mondta: - Téged is szúr a szálka.
- Bugyuta egy lélek vagy, annyit mondhatok, már megbocsáss.
Simon hirtelen földre dobta a gerendát, s mielőtt mögéjük ért volna a korbácsos cohors-katona, még hallotta, de nem értette, amit a hamarosan fölszögezett mondott neki.
- A szél ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod honnan fúj és hová megy. Ez az én igazságom.
- Ámen? - kérdezett vissza Simon, és a földre dobott gerendát méregette tekintetével; hogyan emelje meg, cipelje tovább.
A korbácsos cohors-katona ekkor ért épp mögéjük. - Amen! - ordított gúnyosan a hazai tájszólásban, de hozzátette, talán csak azért, hogy a többiek is értsék: - Úgy legyen! - majd néhányszor Simán hátára vágott a bőrkorbáccsal. - Nocsak, pofázunk? Pofázgatunk? A gerendát meg a földre dobjuk? Vedd fel rögtön, te idióta, mert kinyuvasztalak!
Simon lehajolt. Két oldalról megmarkolta a gerenda közepét, behajlított térde fölé, a combjára akarta emelni. Kicsúszott a tenyeréből, ráesett a lábfejére. - Azt a keserves ... - morogta. Hátán váratlanul csattant a bőrostor, éles, csípő, forró fájdalmat érzett. Hirtelen felegyenesedett. Egy ütés pont a nyakán vágott végig, elől, az álla alatt. A bőrkorbács ügyetlenül rátekeredett a nyakára, mintha akasztanák.
- Mit ugrálsz, te barom? - ordította a katona, és közelebb lépve Simonhoz, lebogozta a nyakára pördült bőrkorbács csapóját. - Segíts neki a vállára emelni ezt a szart - mondta a véresarcúnak, aki lehajolt és Simonnal együtt felügyeskedték vállára a gerendát. A bal vállára, mert a jobbról már a bőr is lehorzsolódott.
Megindultak. A hangoskodó szakállas férfi, aki néhányadmagával még mindig kísérte őket, tapsolt. A bőrkorbácsos ránézett, és elköhintette magát. Az utolsó, domboldalba tapasztott házakat is elhagyták. A hegytető felé közelített a kövekkel rakott utacska.
- Legalább kibúvott ez a rohadt szálka a vállamból - motyogta Simon.
- Ezek pofáznak ott elöl - fordult a korbácsos a másik katonához, és nyelvével körbenyalta a száját.
- Hadd beszéljenek. Ez az utolsó, akinek pofázhat. Úgyis megfeszül.
Ebben a pillanatban, előttük pár méterre Simonból dühösen buggyant a motyogás: - Miféle jammerolást csinálnak ezek, ha egy római katonába szeretget valamelyik fekete hajú, szkarabeuszszemű lányka? De ha engem vernek, hát tapsolnak. Ezek se jobbak, mint a rómaiak ... Engem is utálnak ... Idegen vagyok nekik ... Vért a vérhez akarnak tapasztani, de az ember nem sáranyag, amit tapasztanak - mondta kapkodva és lihegve, mint a kutya futás után.
- Sokat beszélsz. Elfáradsz. És én még nem bírom vinni, ne hősködj. - A véresarcú fejét Simon felé fordította. - Egyébként ezen a tájékon mostanság nincs szükség hősökre. Élő hősökre. Csak arra, hogy cipeljétek egymás gerendáját. Ez az én igazságom.
- Mert az emberek nem tudják, hogy egy rakás gané az életük, mi? ... Ez meg az én igazságom.
- Értük szentelem magam.
- Kikről beszélsz? ... Kikért áldozod te fel magad? ... Templomi tébolyodott vagy, te szegény. Az a te bajod, már látom. - Néhány másodperccel később pedig azt gondolta: "Szegény bolond. Ilyeneket szögeznek fel. A rohadékok!"
- A szőlőoltáshoz is érteni kell - mondta a véresarcú kis idő múlva. - A vadszőlő már csak arra vár, hogy beoltsák, és ha nincs, aki beoltja, vár. Metszeni is tudni kell. A tőnek ugyanolyan vastagnak kell lenni, mint a ráoltott vesszőnek. Mindannyian vadszőlők vagyunk. Várunk.
- Te így értesz a gazdasághoz? ... A földhöz? ... Akkor te ... Azt hittem, csak összevissza beszélsz, mint a többiek. Annyian vagytok itt, akik összevissza beszédeket mondtok az utcákon. Csak ingerkedtek az emberekkel. Azt hittem, te is ... Ki tudja, melyiktek mit akar? ... A végén aztán fölszegeznek benneteket a rómaiak.
- Két ember hazudhat, ezer ember is hazudhat, egy egész nép már nem. Százezrek már nem. Az lehetetlen. Ha ideig-óráig úgy is látszik, de utóbb kiderül, csak hallgattak és elfogadtak valamit vagy valakit, mert mást nem tehettek. De nem hazudtak. A hallgatás lehet ugyan beleegyezés, de lehet a vesztes csata némasága is. Az pedig már nem hazugság. Százezrek némasága nem lehet hazugság ... Ezért én azt akarom, hogy ordítsanak a némák, legyen bátorságuk ordítani. Ezér szögeztetem fel magam.
- Nem nagyon értelek - mondta Simon, és egyre gyanakvóbb csodálkozással fürkészte a gerenda alól a véresarcút. - Sok ember egyszerre nem hazudhat - tette hozzá dünnyögve -, ez igaz.
- Úgy pislogsz felém, ahogy paraszt az írástudóra. Pedig ha te nem vinnéd, halálra korbácsolnának, így hát ne gyanakodj. És legyen neked annyi elég, hogy cipeled a gerendámat. Hogy mindenki cipelje a másik gerendáját.
- A másik baját, úgy gondolod?
- Úgy.
- Aztán nem elég a magunké, azt hiszed?
A véresarcú most nem válaszolt, Simon pedig azt gondolta: "Csak bírjam még, csak kibírjam, nem lehet már messze, már fennen vagyunk. A rét szélénél. Annál a fügefánál ledobom ... Már a cölöpök is látszanak."
- Aki a rossz törvények ellen másoknak segít - mondta halkan a véresarcú, mintha az előbbi kérdésre válaszolna -, az bizony mondom, jó képességű ember. Csak a kiszolgálóknak van szükségük jelvényre, rangra, mert ezek nélkül és csak saját képességükből, nem sokra mennének.
- Én jó képességű vagyok, az már igaz, hogy már idáig elbírtam a gerendát, de ennél a fügefánál ledobom. Nem megy tovább.
- Ha nem akarod, hogy mindkettőnket megkorbácsoljanak, kérlek, vidd tovább.
- Ha te olyan templomos vagy, meg azt akarod, hogy a némák is ordítsanak, akkor imádkozz és vidd te.
- Azt hiszed, segít a templomi áhítat? Ha kell, imádkozz, ha kell, készíts lándzsát, és cipeld más gerendáját. Én is fölszögeztetem magam, de még látni fogsz.
- Túl sietősen verik majd be azokat a szögeket? Húsvét lesz, sietnek ünnepelni, és te élve maradsz, úgy gondolod? - kérdezte Simon.
- Néha meg kell halni valakinek, hogy észrevegyük, milyen békében élünk. Aki nem üvölthet saját házában, ha megbántják, ne panaszkodjon, ha az utcán leütik. A házadban tégy és tűrj igazságot, hogy az utcákon is mindnyájan ezt kívánhassátok. És nem római békébe alázkodva.
- A béke ellen szögezteted fel magad?
- Az ilyen béke ellen. Amikor a bőrostor csapójába vastövist erősítenek és még mást is csinálnak majd, ha hagyják nekik.
- És azt hiszed, a halálod ...
- Azt. Halálaink, békés halálaink talán ...
- Most már értelek. Megbocsáss, azt hittem, bolond vagy. - Pár támolygó lépés után pedig azt kérdezte: - Már nincs sok hátra, igaz? ... Nem tudom, a fejem ...
- Ne is emeld fel, lépegess csak. Már közel vagyunk. Előttünk a cölöpsor ... De ne felejtsd, parancsra segítesz.
- Parancsra hát.
- Önmagadtól nem tetted volna?
- Nem én. Hacsak ... - Elhallgatott, erősebben markolta a gerendát a vállán.
- Ne hivatkozz rájuk. Ne a törvények ellen lázadozz, az sehova sem vezet. Az embert kell rábírni, hogy jó törvényt hozzon. Ölni, gúnyolódni a legbutább is tud. Vannak, akik ezt már tudják.
- Azok, akiknek beszédeket mondtál? Akik eddig veletek voltak egy bandában?
- Igen - válaszolta mosolyogva Simonnak. - Egy bandában.
- Tán azért mondod nekem ezeket, hogy én is ...
- Igen, de erről és rólad senki sem fog beszélni, nyugodt lehetsz.
- Csak annyit, hogy a gerendádat, amire fölszögeltek, én cipeltem?
- Csak annyit, de neked ez elég ahhoz, hogy még sok ember gerendáját cipeld, ha egy keveset is értettél abból, amit mondtam.
- Hát ... - Simon fogait összeszorítva lépdelt. "Csak kibírjam. Már nem lehet sok. A fügefát elhagytuk. Talán még kétszáz lépés, nem lehet több." Megtántorodott, terpeszállásba feszítette magát, a gerenda vízszintesen jobbra-balra himbálódzott, majdnem a földre csúszott. Két karjával átölelte, vállára és a hátára szorította. Aztán nagyon óvatosan és lassan tovább lépdelt. A véresarcú szorosan mellé lépve, halkan és hadarva beszélt hozzá: - Cipelned kell mások gerendáját, ők is cipelik majd a tiédet. Ha magadra vállalod a másikat, remélheted, ő is vállalja a te bajod. Most az én gerendámat cipeled, nem fogom elfelejteni, és bírod még, én tudom, hogy bírod. Egy olyan erős ember, mint te, tudom, hogy bírod, akár mind a négy katonát, itt mögöttünk a földre vernéd. Azt a pár száz lépést már kibírod, a mező közepén járunk, mindjárt a cölöpökhöz érünk ... És ezt nem felejtheted el.
- Ezt nem. Ezt aztán nem - mondta Simon alig hallhatóan, mintha száraz gumi forogna a nyelve helyén. "Én cipelem a tiedet, te az enyémet, aztán ..." - gondolta és aprókat tántorogva lépkedett a hepehupás mezei göröngyökön, a térdig érő gazban.
"Ez nem is fél. Talán azt hiszi, a cölöpöknél megkegyelmeznek neki. Valami írástudó. Én cipelem a tiédet, te az enyémet ... Írástudó, de nem a rossz fajtából. Akkor nem szögeznék föl ... Még kétszázat lépek, többet nem. Még kétszázat, és ledobom. Verjenek össze, de ledobom. Egy, kettő, három, négy ..."
- Te félsz, igaz?
- Hogy? Mit?
- Mondom, te félnél, ha téged hoznának ide a hegyre felszögezni, igaz?
- Persze, félnék hát.
- Mert csak arra tudnál gondolni, milyen lehet az, ha nincs élet benned. Hogy nem tudsz majd mozogni, látni, hogy nem lesz semmi ... Hogy már azt sem fogod érezni, ha megmerevedik a kezed, lábad ... Pedig arra kellene gondolnod, hogy béke van, de a rómaiak árnyékában. Nem kell lándzsával, karddal a kezedben üvöltve rohanni, észvesztve félni, hogy leszúrnak. Béke van. Kapálhatod a földed, cipelheted a felszögezett gerendáit. Római béke van, erre kellene gondolnod. Ilyen békében pedig az emberek nem tudják, mit tegyenek. Jobb esetben gyűlölik a rómaiakat. És egyesek mind több és több igabarmot vesznek, újabb és újabb ciklopszköves fellegvárat rakatnak a tapasztott házak fölé. A házad fölé. Erre kellene gondolnod ... És nem félnél. A béke, ha nem tiszta kezűek csinálják, veszélyesebb, mint a háború.
- Mert megesik, ha valakit vernek, hogy a bőrostor csapójába vasszeget erősítenek, mi?
- Lesz itt más is, és ezért veszélyesebb, mint a háború. Akkor elég, ha csak a megmerevedett kezekre, lábakra, vágott, szúrt és széthasított testekre gondolsz, és boldog vagy, ha életben maradsz. Akkor annyi is elég a boldogsághoz. De békében, ilyen békében? ...
- Most megint nem értelek. Hisz mégsem halnak meg úgy, mint a háborúkban.
- Én meghalok.
- És a többiek, a bandád?
- Ők cipelik mások gerendáját, legyen neked ennyi elég.
- Értem már. Most már igencsak értelek.
- Nem értesz te semmit. Azt mondtam, ha nem födetlen homlokkal, nyílt szívvel csináljátok a békéteket, akkor más is lesz a bőrostor csapójába erősített vason kívül ... Hogy észrevegyétek, milyen a békétek, ezért szögeztetem fel magam. Ez az én igazságom. Ez az igazság szabaddá tesz.
- Te azért szögezteted fel magad, hogy ... mint is mondjam ... meg kell valakinek halni ahhoz, hogy ...
- Na most már érted. Pontosan azért. És ha valaki ezért és nem másért akar halni, nem másért szögezik fel, annak segítsd cipelni a gerendáját. Mert lesznek még mások is. Tégy úgy, hogy te vihesd a gerendájukat. Segíts nekik, hogy élve érjék el a hegytetőt.
- És nekem, nekünk mi jó jöhet ebből?
- Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják. A szégyen erőt ad. Te erős vagy, bízhatsz magadban. És ne felejtsd: ha megaláznak, visszavonhatatlanul és folyvást dörömbözz a faragott kövek börtönkapuján. És nem egyedül. Hogy ne csak döngjön az a kapu, de törjön is be. Sokat dörömbözzetek. Bízzál magadban, erős vagy ... És most add ide a gerendát. Köszönöm, hogy idáig hoztad. Ezen a kis darabon már elhúzom.
Simon előre-hátra imbolyogva megállt, át akarta emelni a gerendát a véresarcú vállára, de leejtette, a másik pedig lehajolt, de meg sem próbálta felemelni, csak az egyik végét a vállára és hátára tolta, aztán maga után húzva megindult.
Abban a pillanatban Simont félrelökték a katonák, az utánuk kódorgók közé tántorodott. Nézte, amint a véresarcú meg-megroggyanva a mező közepén ágaskodó cölöpök felé támolyog.
Simon azontúl mindennap, amint délfelé hazaballagdált a földjéről, azt kérdezgette az emberektől: visznek-e valakit felszögezni, és ha igen, miért? Eszébe sem jutott, hogy túlságosan gyanússá válik ezért a sok kérdezősködésért.
Megjelent a Szabad a vásár c. kötetében.