Az elszámoltatásnak ideje van

( Vagy csak lesz? )

Húsz évvel, ha nem, sokkal többel vagyunk lemaradva egy európai életszínvonaltól. Még a bennünket körülvevő, a trianoni és egyéb békediktátumokat megsemmisítő, részben önállóvá alakuló, egykor szocialistának nevezett országok lakói között is, melyek gyakorta korrupció mentesebben és főként nagyobb nemzeti tudattal élnek. Ki éli meg azonban, és kiknek a javát szolgálja majd a jövőbeli magyar élet?

Legalább két nemzedék életét tették tönkre a rendszerfordulás politikai vigécei, élükön a politikai váltás utáni első, felelőtlen magyar miniszterelnökkel.

Semmiféle állítólagos megszorító történelmi helyzet - európai helyzet - nem indokolta oly nagymértékben azt, hogy a mai Magyarország gazdaságilag az egykori bolsevik kommunista irányítóknak és azok leszármazottainak legyen kiszolgáltatva, kulturálisan és szellemileg pedig a velük teljesen jellemtelenül szövetkező álliberálisoknak. A politikai élet persze nem jellem kérdése, vélik egyesek. A magyar nép nyilvánvaló genicidiumát célzatosan elősegítő állandósult létbizonytalanságot és indulati feszültséget gerjesztő kormányzati intézkedések azonban, a jogállamiságot és igazságszolgáltatást nevetségessé tevő milliárdos csalásokkal egyetemben, már teljességgel elfogadhatatlanok.

Mindennek ideje rendeltetett. Így az elszámoltatásnak is.

Elképesztő, hogy néhány év alatt az európai életminőség utolsó harmadának is a legaljára csúsztunk. A jövő generációját megosztó iskolabezárásokkal is majdan vádolható átalakításával, a magyar termőföld és az állami vagyon teljes kiszolgáltatásával egy szűk hazai és külhoni tőkéscsoportnak. A hétköznapi élet szándékos lezüllesztésével mely természetesen nem elhanyagolható lelki sérülésekkel, szellemi közömbösségbe való meneküléssel is párosul.

Gondoljunk például a főváros épített környezetének, a városképnek teljes szétverésére. A betelepülni vágyók számára kialakított, magas áron vásárolható lakóparki lakásainak fizikai környezettel nem törődő és magyar szellemiségtől idegen szokásúak egyre elképesztőbb arányaira.

Az egyre sürgetőbb elszámoltatás juthat eszünkbe a vidék Magyarországáról is. A kórházak megszüntetésével gyilkosan kiszolgáltatottabbá váló városokról és községekről, a trianoni országdarabolással elvágott vasúti hálózatra emlékeztető, ez idáig megmaradt szárnyvonalak felszedésével elcsökevényesedő falvakról. József Attilával szólva, "az országban a törékeny falvak az eleven jog fájáról lehulltak. És mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse, s elporlik, szétpereg." ( Levegőt !) Nem elég köztudott, milyen hatalmas földterületek vannak különböző hazai és külföldi csoportosulások birtokában? Az egykori magyar arisztokrácia helyett, melynek nem csak privilégiumai, de kötelezettségei is voltak. Most csupán kíméletlen haszonélvezők uralják a magyar vidéket, és az már szinte elhanyagolható, bár szellemileg erősen irritáló, hogy egy-egy Balaton-felvidéki, vagy dunántúli faluban a házak nagy többsége nem egykor "disszidált" magyar, de született német, holland, svájci, osztrák tulajdonában van. Ugyanis kelet - Magyarországon egy hektár 3500 Ft, Nyugat-Magyarországon 1 millió forint, míg Ausztriában 9 -10 millió forint. Könnyen elképzelhetjük, hogy a rendszerfordulás politikai elitjének, de különösen a jelen kormánynak miféle elszámoltatási kötelezettsége van az ország népével szemben. De hogy ez nem fog megtörténni egyetlen párt részéről sem, abban is biztosak lehetünk.

Mindannyian lehulltunk " az eleven jog fájáról."

Kiváltképpen az utolsó öt-hat évben.

A mai ország vezetőink még a Rákosi-és Kádár-rendszert is " überolva", pestiesen, és fóbiás gyűlölködést szítók szójárását használva, összetévesztik a rendszer kegyeltjeit a kegyencek rendszerével. A valahai jó elvtársakra korlátozott kegyeltség, kiemelkedő előnyök juttatása ma már a magyar közéletben természetes rendszerré vált, a kegyencek rendszerévé, és kiterjedt pártoktól független családtagi, baráti, jó ismerősi viszonyokra.

Ezt neveztük annak idején a balkáni szellemiségnek.

Mára - a kegyencek rendszere - magyar specialitás lett.

Létezik olyan európai szellemiség, ahol a miniszterelnök cégét a hatóság, Fővárosi Ügyészség pofátlanul - nincs jobb szó! - nem vonja felelősségre? Bár "politikailag korrekt " eljárás zajlik, de pontosan tudják az illetékesek (elvtársak?), hogy a háttérben erkölcsileg, és talán jogilag is elfogadhatatlan, évtizedekkel ezelőtti vidéki párt-és KISZ-titkárok szintjére süllyesztett umbulda zajlott. Vagy az országos Választási Bizottság elnöke semmibe veheti az Alkotmánybíróság ítéletét?

Ez egy európai uniós ország? Nem. Ez egy hazai és külhoni globalizációs tőkének kiszolgáltatott gyarmat, a legsötétebb kapitalista tőkefelhalmozás korát megélő rablógazdálkodás, párosítva a jövendő világpolitikától rettegő és ezért hozzánk bevándorolni akaró tömeg kiszolgálásával.

Karl Max, amúgy kiváló elméletének a megvalósulása most zajlik, egyre zsugorított magyar életterünkben. Az a generáció, amelyik még kénytelen volt tudszocot, tudományos szocializmust, és polgazdot, politikai gazdaságtant tanulni, pontosan tudja, hogy ezzel Marx a kapitalizmus értéktöbblet-elméletének, és eredeti tőkefelhalmozásának kritikájáról beszélek.

Miközben a klasszikus értelemben vett Európának, európai fogalomnak és szellemiségnek vége, mi óriási bakugrásokkal előrevágtattunk a reánk erőltetett szocializmusban a nem létező kommunizmus felé, amit még Lenin-Uljanov és Sztálin- Dzsugasvili elvtársaknak sem sikerült elérni, nem beszélve az 1919-es Kun ( Kohn) Béla és társai által kipróbált magyar kísérletről. Viszont most sikerült visszahátrálnunk olyan homályos időkbe, aminek gyakorlati életét csak elképzelte Marx és Engels.

Ma. Magyarországon, Marx Károly, avagy ne magyarítsunk Karl Marx tanai működnek. Éljen! Igaza volt a trieri rabbi fiának. Sőt! Kormányunk és vezető párjainak korifeusai a marxi tételt, mint afféle mai idők szavához igazodó politikai gengszterek, egy kis " európai Mischung"-gal elegyitik, ami persze nem tévesztendő össze a " mipóche"-val, pereputtyal, rokonsággal. Bár ez a jelenlegi magyar sajátos rendszeren, a szégyenteljes, antidemokratikus, sötéten balkáni, de politikailag korrekt légkörön, a kegyencek rendszerén, mint vörös vezérfonal húzódik végig. Mondhatnánk úgy is, hogy ez az " európa Mischung", németül, keverék, ami már félévnyi távolságra van az 1957. március 15-én aláírt Római Szerződéstől, és az Európai Unió ősétől, az Európai Gazdasági Közösségtől, a tényleges gazdasági céloktól, a szociális piacgazdaságtól, és földrészünk ehhez kapcsolódó szellemi örökségétől, múltjától, tehát az így kialakult " Mischungot" katyvaszolják össze nálunk a " mipóche" rendszerrel. És nem véletlenül, hiszen ennek az ötvenéves születésnapját ünneplő Európai Uniónak az elvetélt alkotmányából "kifelejtették" a keresztény gyökereket. A 2007. március 25-én kiadott Berlini nyilatkozatot pedig csupán hárman írták alá, és nem valamennyi tagállam kormányfője, mert egy igencsak nagy általánosságban megfogalmazott szöveg ez a "születésnapi ajándék", telve a mai európai életet még távolról sem érintő kérdések hiányával.

Egy megfáradt, kifulladóban lévő Európai Unió tagállamának vezető politikusaiként, gazdasági és szellemi élet irányítóiként sikerült 2007-re egy teljességgel eltorzult magyar életet reánk erőltetni. Szándékosan és fölöslegesen átpolitizált mindennapokba belerángatni a magyar társadalmat, hogy végül is valamilyen hollywoodi szintű piaci igényekhez igazodjunk. Hogy elfelejtsük a "szólás szabadsága" nem manipulált tévé műsor, hanem alapvető emberi jog, a "véleményszabadsággal" párosítva, miként az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. cikkelyében ez szerepel, s melyet mi is, visszavonás nélkül, a mai napig aláírtunk. Ha különböző politikai (és gazdasági) trükkökkel meg lehet zavarni az emberek józan ítélőképességét, ha akár fizikai, akár szellemi szintű betegesen fóbiás intézkedésekkel meg lehet zsarolni a magyar értelmiség egy részét, és egy szűk szellemi proli rétegnek egzisztenciális fenyegetettségben lehet tartani a polgárokat, akkor itt véget ért a demokrácia, elérkezett a leszámoltatás ideje.

Ugyanis büszkék vagyunk, méltán, és joggal magyar nyelvünk gazdagságára, de szándékosan a nem különösen "szép", de olykor annál kifejezőbb német nyelvből kívánkozik ide példa a mai magyarországi -, na, itt a kérdés - létezésünkre? Csak úgy "levésünkre"? Csak fizikai élésünkre? Vagy lelkileg is élni akarásunkra? Mert, ha sokan nem is tudják, de a német "sein" szerinti "levésben" élnek. Mások úgy érzik, " muss leben", élni kell, fizikai értelemben, ha úgy tetszik túlélni. Megint mások lelkileg, szellemileg érzik, hogy kell, "soll", élni, " soll leben".

És mindez miért? Mert különböző emberi habitusunkban így próbáljuk elviselni, hogy sokakat nem számoltatnak el azért, amit ellenünk cselekednek, de olyanok is vannak, akiket viszont azért kellene elszámoltatni, és a közéletből kiiktatni, amit viszont nem cselekedtek meg az érdekünkben, bár megtehetnék, mert pozícióban vannak.

Az elszámoltatásnak azonban rendelt ideje közeleg.

2009.április 26.