Corvin - közi tábla avatása
Elpusztult házakról és lelkekről
Táblát avatni jöttünk össze, a szerintem megtorlás évének nevezett ősz évfordulóján, Egy nappal az ötvenegy évvel korábbi szovjet hadsereg támadása előtt, amely leverte az 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat. Nem csak a harcosokat, bajtársakat dicsőíteni gyűltünk egybe, de emlékezni egy világtörténelmileg is páratlan forradalomra és szabadságharcra, melynek gyújtópontja talán az ország több más helyszínén kívül, az itt álló mozi régi épülete körüli sok tízezer négyzetméteren belül zengett és lángolt. Ezen a környéken süvítettek, zúgtak talán legerőteljesebben a fővárosba vezényelt szovjet tankok ágyúinak lövegei, talán legismertebben itt küzdtenek a honért hős Árpád maradék népének nagy csoportjaiban fiai, leányai, férfijai és asszonyai. Itt sebesültek, haltak, és lettek halálraítéltek és börtönbe zártak a körülöttünk húzódó kicsiny városrészhez arányítva talán a legtöbben, tizenéves lányok és fiúk, meglett férfiak és anyányi asszonyok. Itt törték föl a szovjet lánctalpak az utcák kockaköveit, és itt építettek a felszedett utcakövekből barikádot ellenük. Itt ropogtak, peregtek a szovjet T 34-es tankok gépágyúi és nehézgéppuskái, itt hajigáltak talán először kanócuknál meggyújtott benzines üvegeket közvetlen közelről és néhány méter távolból a szovjet harckocsik lánctalpai elé és közé a halált még hírből is alig ismerő tizenévesek. Itt lőtték ki 76 és 85 mm-es ágyúikkal a szovjet páncélkocsikat, harckocsikat, gumikerekű szállítókat a magyar katonaviseltek és civilek, hogy az ellenünk küldött gyűlölet fáklyáikként lángoljanak, benne halva azok is, akik nem tudták mit vétkeznek. Itt ropogtak, kattogtak a dobtáras géppisztolyok, és hosszú csövű, "dióverőnek" becézett puskák a gyerek-emberek meg bátyjaik és apáik korosztályának kezében, itt kelepeltek magyar kézbe szelidítve halált osztó gólyaként a Maxim géppuskák golyói, a tányéros Degtyarev golyószórók tölténysorozatai, és robbantak a piros csíkos vécsei meg 43 mintájú nyeles kézigránátok.
A szürke utcai kőkockák repedéseibe itt kúszott a sebesültek és halottak vére, a magyarok vére, amelyről hónapra pontosan félévszázaddal ezelőtt írta a megtorlás évében Párizsban a francia Albert Camus író, hogy "a magáramaradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat." 1957 októberében íródtak Párizsban ezek a sorok pontosan fél évszázaddal ezelőtt és vajon akkor és ma Európa figyelmezett és figyel e mondatokra? Soha, sehol!
Jöhetett megtorlás, akasztás, halál, az 1848-as forradalom és szabadságharc kivégzettjeinél négyszer-ötször több magyar lélek számára, és jöhettek a húszezres nagyságrendű börtönbüntetések, jöhetett a rendszerfordulásnak is alig nevezhető átalakulás, a hatalom hétköznapi életünkben a megtorlók és testi-szellemi leszármazottaik kezében maradt. Sőt azóta őket "csereszabatosként" igazolták mindig és mindenhol a nyugati hatalmak politikusai, és a hozzájuk kötődő üzletelők haszonszerzési vágyai. Ha úgy tetszik, az elhalálozottaink gyilkosait igazolták, hiszen a mai magyar életnek gyakorlatban és szellemiségében ők, és lelki leszármazottaik az irányítói.
Tényszerű gyilkos bizonyíték, hogy évtizedeken át szándékosan hagyták pusztulni a forradalmas környéket, a FIK és KIK korrupciós bajnokai, városfejlesztési fő- és altanácsnokok, hagyták pusztulni a kertes, leanderes földszintes házakat, a rózsaszínű műmárvány lépcsős, gipszszobrokkal díszített két-három-, négyemeletes, nyolcvan-száz éves épületeket. Hogy aztán ezen a több tízezer négyzetméteren a halottak, kivégzettek, sebesültek, és börtönbezártak harcainak színhelyein, toronymagas markológépekkel döntsék le, szedjék szét, pusztítsák el, a földfelszínnel tegyék egyenlővé a környéket, eltakarítva az ötvenhatos puska és gépfegyver golyóktól, aknaszilánkoktól, gránátoktól lyuggatott falú, virág- és szőlőlevél mintájú vaskorlátokkal ékesített körfolyosós, lépcsőházas épületeket, a fahordókban terebélyesedő oleánderekkel, rózsaszín és halványlila mályvákkal díszített ecet-hárs- és akácfás udvarokat.
A házakkal együtt pedig eltüntették ennek a környéknek a kisiparos-munkás- tisztviselő lakóit is, egy városnegyed lelkületét. A semmibe tűnt házakkal együtt az emberek lelkülete is elszállt. Helyüket bevásárlóközpontok és idegen gondolkodásúak lakóparkjainak épületmonstrumai foglalják el.
A tavalyi 50. évfordulóra, hogy nyoma se maradjon a világtörténetileg is jegyzett magyar küzdelemnek, eltűntettek több tízezer négyzetméternyi életteret. Ezért gondoltuk idén, a megtorlás évének évfordulóján, hogy a már könyvben dokumentált harcok alapján emléktáblával őrizzük meg az elpusztított forradalmas, harcos helyszíneket, utcákat, félévszázad múltán is az őszi, borongós levegőégben felettünk lebegő forradalmi szellemiséget. Őrizze a múltat legalább egy tábla a jövőnek itt, ha már az emlékezésre szolgáló házakat elpusztították.
Emlékezni tudjon a felvilágosítatlan ifjúság, és azok is, akik ugyan nem ellenfeleink, kiváltképpen nem ellenségeink, csak előkelő idegenként élnek köztünk, olykor talán még velünk együtt éreznek és gondolkodnak is, de csatasorba soha nem állnak, ha a nemzet érdekeiért, és nem önmagukért kell cselekedni.
Legyen e tábla mindannyiunknak emlékeztető, mulandó, de nem felejthető földi küzdelmeinkre.
Győrffy László
Elhangzott 2007. november 3-án a Corvin-közi ünneplésen
Az emléktábla munkatársunk, Györffy László író ötlete és terve alapján készült, saját, "Őszi robbanás, Danse Macabre, 1956" című regénye alapján, mely a Corvin-köz és Práter utca környéki harcokról szól.