Emléktúra

Időről-időre visszatért, mint a bűnös a tett színhelyére, de inkább áldozat volt. Ahogyan több százezren a második világháború alatt négy-ötéves korosztályból, akik egy tucat évvel később, az 1956-os forradalmas időket már a kamaszkoron túl, a fiatalságuk küszöbén élték meg.

Vissza-visszatért Somfai Dávid a régi Futó utcai házukhoz és környékére már felnőttként, többször is. Sőt, olykor a kisgyerek korából ismert és még élő lakókat is meglátogatta. Aztán az évtizedek alatti látogatások szüneteiben elköltöztek vagy meghaltak azok, akik még 1945. május 1.-jén ott ünnepeltek a sárga keramitkőkockás udvar fölött kifeszített spárgákon lógó színes, sárga, zöld, piros papírlampionok alatt, a pincelejárat előtt fölállított dobogón játszó Chappy, azaz Ormándy Jenő zenekarának híres számára, a "Where is the tiger?"-re. Amúgy a házban lakó Bogár Richárd, egykori sztepptáncos, majd operettszínházi tag és koreográfus szerezte a zenekart a háztulajdonos Somfai papának. Talán az idő tájt tanította meg dzsiggelni a kis Dávidot is.

A régi ház látogatási szüneteiben, már jóval az államosítás után, meghalt a szabó a másodikról, a nagybátyja, aki piarista paptanár volt, és a mamája, aki Dávid apjának nővére volt, meghalt az elsőről a csodálatos ízű tortákat készítő Stéfeliné, és apja korán eltávozott öccsének évtizedek óta özvegyen maradt felesége, meghaltak a földszintről a házmesterék is, akik akárcsak a rokonok, nem mindig fizettek lakbért. Apja már csak ilyen volt, ideköltöztette a rokonokat meg az ismerősöket. Időközben pedig haltak, költöztek a lakók, a ház vakolata omladozni kezdett, pusztultak a falak, repedtek a függőfolyosó kövei.

Aztán egyszer csak a nyolcvanas évek elején alátámasztották a függőfolyosókat fagerendákkal, mint ahogy a sorvadó izmú, már járni alig képes öregek hóna alá mankót nyomnak, pedig a hatvanas években ez a ház is még csak kezdett leépülni.

Akkor talán még megmenthető lett volna a Józsefvárosnak ez a negyede. Később készítettek is mindenféle rehabilitációs terveket, de végül hagyták pusztulni a még csak ötven-hatvan éve épült, második világháborús és ötvenhatos puskagolyóktól, aknaszilánkoktól, gránátoktól lyuggatott falú, vakolattól hiányos, kapuk és ablakok fölött, ereszcsatornák alatt törött gipszdíszítéses földszintes, belső, virágos udvarú vagy egy-két emeletes kovácsoltvas körfolyosós házakat. A negyvennégyes ostrom után évtizedekkel a kommunista, internacionalista, később 1990-et követően pedig a liberális állam téveszméje pusztította el ezt a városnegyedet is.

Az 1952-es februári államosítás után az IKV és FIK nevű bűnszövetkezetek hagyták pusztulni a fadézsákba ültetett leánderes, ecet- és akácfás meg sárga keramitkőkockákkal kirakott udvarok köré magasodó falakat, ereszcsatornákat, megrepedt vakolatot.

Hagyták pusztulni a századfordulón, és még az első világháború előtt épített házakat, utcákat, a belső Józsefvárost. Hagyták pusztulni az akkor még harminc-negyven-ötven éves vasbeton gerendákkal erősített, nem rabic falakkal összetákolt vagy újabb kori házgyári panelekből fölhúzott, de háborúkat is kibírt téglaépületeket.

Hagyták pusztulni a klinkertéglás és szürke vakolatú házakat, hogy a gangokon végigmenők feje fölött lehullott habarcsfoltok alól födémek kilógó nádfonatait borzolják az őszi-téli viharos szelek. A második világháborús meg ötvenhatos harcok belövéseit világos, nyerstégla foltokkal pótolták. Hagyták, hogy a géppuskák sötét lyukai, mint elkapart bárányhimlő sebhelyek éktelenkedjenek hosszú-hosszú évtizedeken át az utcai falakon.

A lépcsőházak angyal, ördög és virág gipszmintáit is hagyták pusztulni, csorbulhattak a csigalépcsők fokai, betörhettek a csapóajtók díszes homoküvegei és csak furnérral, kartonpapírral pótolták. A kis, zárt udvarok kátránypapírral fedett fabódéjait, sufnijait is hagyták oldalra dőlve meghajolni, görbülhettek, mint a Bechterew-kóros betegek gerince. A világítóudvarokra, pestiesen lichthófokra néző kisablakok fölé szürke hullámpalákat és sárga műanyag lapokat szereltek, ahol a krumplihéjtól a verébürüléken át a cigarettacsikkig rohadhatott minden, bűzös légfuvallatokat sodorva a lakásokba.

Hagyták pusztulni az egykor életüket megmentő pincéket, a rozsdásodó, csöpögő ejtővezetékekkel, fáskamrák széttöredezett deszkaajtóival, és lábaktól hiányos kanapékkal, elromlott hűtőszekrényekkel, mosógépekkel, kibelezett, üres televíziós dobozokkal, rugókkal átlyuggatott fotelokkal, halomba dobált üres üvegekkel, egykor síró hajasbabákkal, elromlott búgócsigákkal, kisautókkal, kettérepedt játékvasutak sínjeivel és kocsijaival, lyukas bádog ételhordókkal, és egykori faágyak matracokat tartó deszkái meg összetört bútordarabok maradványaival, amik között olykor egerek és patkányok szaladgáltak. Ott, ahol a falak egykor láncosbombáktól és ágyúk lövedékeitől védték a lakókat.

A belső, virágos udvaros és körfolyosós, omló vakolatú házak lakóinak nem voltak menekülési útvonalai, nem volt pénzük innen elköltözni. Maradtak. A törött cserepek között beszivárgó esővizes padlások és lyukas ereszcsatornák alatt.

Még egy elsősegély-felújítást vagy később infúziós-tatarozást sem kaptak a beteg házak. Hagyták a végelgyengülésben haldoklókat, hogy eltűnjenek a pestkörnyéki gyárak itt lakó munkásai, környező hivatali tisztviselői, az asztalosok, bádogosok, lakatosok, a kisiparosok háború előtti redőnyökkel őrzött műhelyei, pár lépcsős bejárati helyiségei.

Az ecet-, hárs- és akácfákat kivágták, az udvarokat elválasztó téglafalak tövébe ültetett vadrózsa- és jázminbokrokat, a kerek gruppokat díszítő petúniákat, begóniákat, sárgán futó kukacvirágokat, kéken, rudakra kapaszkodó hajnalkákat és piros, lila estikéket a tölcsérvirágú, rózsaszín és halványlila mályvákat, fehér hortenziákat, fahordókban terebélyesedő oleándereket, csőállványokon felfutó kék clematisokat mind kiirtották. Zsugorították ennek a városnegyednek is a zöldjét, hogy jöhessenek a bevásárlóközpontok és lakóparkok tízemeletes épületmonstrumai, az Üllői út négy-ötemeletes szürke, száz évesnél régebbi házai közül kimagasodva.

Hagyták a salétromos, vizes foltoktól ragyaverte, öregedő falakat pusztulni, hogy a magyar történelem puskagolyókkal, ágyúlövedékekkel, aknaszilánkokkal írott eseményeit későbbi nemzedékek olvasgassák, és a hatvanas években még megmenthető házak egy évtizeddel későbbi falainak már a városi benzinfüsttől, savas esőktől sötétszürkére koszolódott vakolatai a rothadás sárgás foltjait mutatták, előbukkantak az elhalványodott, egykor piros téglák csontvázai. Kezdetben csak töredeztek a stukkódíszítések, koptak, korhadtak az ablakok, repedeztek a vastag fakapuk, letörtek róluk a sárgaréz kilincsek és a pótlásra szánt vacak, fehér fémkilincsek, rozsdásodtak a díszes kovácsoltvas udvari korlátok, az emeletek folyosóinak köveiben rések nyíltak, az utcai és udvari vakolatot, festést soha nem újították.

A lépcsőházak bűzös falairól az egykor díszes ábrákkal mintázott kapualji műmárványra és csiszolt kőlapokra évről-évre több malterdarab hullott, és mint öregek szájából a vipla-fogak, elővillantak az elrozsdásodó vasgerendák. Mintha már negyedszázaddal ezelőtt eldöntötték volna ennek a nyolcadik kerületi városrésznek a halálos ítéletét.

A második világháborús amerikai Liberátorok, az orosz katyusák és ötvenhatos tankok ágyúlövései sem tudtak maguk után olyan pusztítást hagyni, mint a kétezeröt és kétezerhat őszének atomrakéták sorozataihoz hasonló, százados utcasorokat a föld színéről letörlő, szellemiségében megvadult fővárosi vezetés.

Somfai Dávid kétezeröt tavaszán is ott járt a környéken, amikor még álltak az épületek, látta, ahogy volt házuk utcájában néhol befalazták az ablakokat, hogy ne költözhessenek be a cigányok az üres lakásokba. Aztán ősszel lerombolták a Futó utca páratlan oldalát az ő egykori házuktól a Práter utca sarkáig, ahol a környék kedvelt Vadászkürt étterme állt, és az a sarki ház, ami előtt a három megégett orosz katona, meg a nemzeti színű zászlóval leborított forradalmár férfi holtteste feküdt ezerkilencszázötvenhat október huszonöttől pár napig. Nem volt többé sarki ház, holttestek emlékhelye. Már csak Dávid emlékezete őrizte a házakat, utcákat.

Aztán, az 56-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára teljes lett a környék pusztítása.

Ott, ahol majd háromszáz évvel korábban még a Dunába folyó kis patakok csordogáltak egy-egy utca mellett, ahol a Futó, a német rennen, futni, tükörfordításáról elnevezett utcácska is egy patakocska mellett kezdett alakulgatni, és Untere Donau Gassé-nak is hívták 1730 táján, ahogy a vele párhuzamos Vajdahunyadnak meg Obere Donau Gasse volt a neve, ahol a közeli Tömő utcát a hajdani osztrák Schoppen birtokos családról, ami magyarul libatömést jelent nevezték el, s ahol a sok kis földszintes közé a 6-os számú emeletes házat 1872-ben, éppen az 1848-as szabadságharc után negyedszázaddal Táncsicsnak építette Lohn János mester. Igaz, csak négy évig lakott benne a híres újságíró, és Stancsicsnak született egykori rab, akit 1848 március 15-én szabadított ki a budavári nép, mert Táncsics nem tudta kifizetni a neki készült befejezett épületet, s végül elárverezték.

Ott, ahol a Tömő utcával szemben az öreg körfolyosós és belső kertes házakban, mint a Vajdahunyad 41-ben, forradalmárok és szabadságharcosok laktak azon az októberi őszön ötvenhatban, egészen a két környékbeli templom közül a nagyobbikról elnevezett Nagy Templom utcáig, a huszonegyedik század elején földig romboltak minden házat, vendéglőt, üzletet, garázst, műhelyt.

Rekkenő, júniusi melegben, a higanyszál a harminc fok fölött volt, Szent Iván napján, szombaton, amikor egyforma hosszú a nappal és az éjszaka, Dávid majd hónapra pontosan ötven évvel a forradalom után, úgy dél felé döbbenten fordult be a Práter utcából a Vajdahunyadba. Az utca majd száz éves házai helyett csak üres telkek sorakoztak mindkét oldalon. Igaz, ama L-alakú, 35-ös számút, ahol a forradalom alatt a BM honvédségi teherautó garázsa volt, s aminek lapos tetejére az iskola udvarából létrán másztak át, már évtizedekkel korábban lebontották, bokrok, fák meredeztek a kövek között, afféle szabad parkoló lett a helyén. De a többi ház még állt egy évvel korábban is, amikor utoljára arra járt. Most azonban csak üres telkek terpeszkedtek az úttest mindkét oldalán, akár a vele párhuzamos Futó utcában, hiszen azokat az épületeket egy évvel korábban, ősszel robbantották el, és zúzták szét markolókkal. Így hát egy-egy kicsiny téglakupaccal tarkított síkság húzódott a Nagy Templom utcáig, amint éppen az Üllői út irányába ballagott a Vajdahunyad vége felé.

Ahogy az egykori 41-es számú ház elé ért, az út közepén jóval mázsán túli, kövér, középkorú cigány férfi állt a félig lerombolt házba belekapaszkodó, toronymagas sárga markoló felé ordibálva, merre, hogyan bontson, miközben nyakában kétujjnyi vastag aranyláncon kerámia Szűz Mária-kép fityegett, és ahogy karjával hadonászott, csuklóján egy vastag arany karkötő is ritmikusan himbálódzott. Aztán három, borostás arcú, erősen lumpen kinézetű, épen maradt gerendákat egymásra rakó magyarnak parancsolgatott, mikor Dávid feléjük közeledett.

A toronymagas markoló hidraulikus vasállkapcsa óriási darabot harapott ki éppen az első emeleti, levegőben fityegő korlátok mögötti egyik lakás kékesfehérre festett falaiból, amikor Dávid hozzájuk ért. A gép hajlítható, kétemeletnyi magas óriás szúnyog csápja éppen földre rakta a romház összemarkolt téglakupacát, a belőle kiálló villanyvezetékekkel együtt. Hosszú, repedezett szarugerendák mellé zúdította a törött téglákat, kábelcsöveket, az egykor falra akasztott képek alatt világosabb színű festékkel takart malterdarabokat.

A cigány férfi mobiltelefonja csörrent, amint éppen Dávid mellé érkezett. - A mi melónk, persze! - kiabálta. - Mindjárt küldök valakit oda a Vágóhídra ... A felmérés miatt. Tudni akarom mennyi mani esik le nekem a buliból ...

Dávid tovább sétált.

Kiment az Üllői útra, aztán kerülve a Futó utcába ballagott, elmenve a volt házuk első emeletén egykor ott lakó Zágon Rezső díszkardműves mester hajdani műhelye előtt, ahol Mao-Ce-Tung-tól Brezsnyeven át a walesi herceg számára itt készültek a Magyar Népköztársaság ajándék díszkardjai. Csak a házukig állt még néhány épület a páratlan oldalon, a többit lebontották. Azt a sarokházat is a Práter utcánál, ami előtt a tankokból és páncélozott szállítókból kimenekülő és megégett orosz katonák meg a magyar forradalmár férfi feküdtek. Azt a földszintes házat, ahol gyertyákkal körberakták a halott férfit, akinek a nevét sem tudta meg soha senki. Csak a ház vasajtós pincelejárata őrizte utolsó leheletét. Most már az sincs.

A háromszor is visszaválasztott kommunisták és az Istent pénzzel helyettesítő, hazai és külföldi üzletembereket támogató liberális barátaik eltűntették a házakat. Az emlékhelyeket.

Dávid séta közben arra gondolt, jó üzlet volt nekik, mint a kövér cigánynak, elbontani, a földdel egyenlővé tenni ezt a környéket. A húszon-harminc éveseknek itt már csak sétányok lesznek, játszóterek, és körülöttük a gazdagoknak magasodó lakóparkok. A kivégzettek, a börtönbe csukottak, a törtéletűek színterein. Ezt érezte, miközben arra is gondolt, hogy itt száz éves álmokat gyilkoltak meg: a századfordulón és az első világháború előtt a kőbányai, újpesti, pestszentlőrinci gyárakból szállított téglákból épült házak falai mögött alvók álmait.

A szőlőleveleket, rózsákat, tulipánokat utánzó kovácsoltvas korlátokba kapaszkodó gangokon első lépéseikkel billegő kicsinyekből, barázdált arcú nagyapákká, és kontyos, ősz nagymamákká öregedők álmait, a virágos tapétás és berlini kékkel kevert majdnem fehérre festett falak között szerelmeskedők álmait, az udvaros házak kertjében vasárnap délelőtti fröccsös ultipartikat játszó férfiak álmait, és az irodákban, üzletek kiszolgáló pultjai mögött, az ezerkilencszázötvenes-hatvanas években a gyárak műhelyeiben kicsit feneküket riszáló, mellüket kidüllesztő lányok álmait.

Dávid a már nem létező Futó utcát maga mögött hagyva a Práteren át az első keresztutcán, a Nagy Templomba fordult be, és akárcsak ötvenhatban, a Tömő utcáig ment, azon végig a Füvészkert közelében, amit az egykori tizennyolc holdas Festetics vadaskertből alakítottak ki és a vadászkastélyból lett az irodaház a főbejáratnál. Majd az Illés utcán ment tovább, a kert kőfalát követve a főbejáratig, aztán Korányin a Diószegghyig és az egykori Ludovika-kert falának tövében az Orczy útra, egészen a Nagyvárad térig. Pontosan, mint ezerkilencszázötvenhatban.

Az ötven év, most úgy tűnt, nagyon gyorsan elmúlt, mintha csak hónapokkal ezelőtt lett volna, hogy ott hasalt az iskola derékszögben megtört fala előtt a kockaköveken. Már a kockakövek sincsenek, akár a környékbeli utcák, pedig Wass Albert szerint a "kő marad", de itt az egykori forradalmat őrző kövek sem maradtak. Gondoskodtak róla.

Dávid most az ötvenedik évforduló nyarán háta mögött hagyta az egykori harcok szétrombolt színhelyeit, a semmibe tűnt házakat, utcákat.

A markológépek és éles csákányok rombolása után kifordult emeletes és földszintes épületek belsejét. Mint a kórboncnokok fűrésze és szikéje után a halottak piros tüdőlebenye, redőzött gyomra, sárgásan szürkés belei, lilás mája, a házak is kimutatták szerveiket: kettévágott konyhákat, szobákat, tapétázott, festett és meszelt falakat, a falak között otthagyott életeket. A családi otthonok díszeit.

Egyszerű fakeretben és színes gipszkeretben Krisztust magányosan az Olajfák hegyén, aztán a tanítványai között és sziklákon lépdelve, két ujját magasba emelve gobelinbe szőve, olaj- és vízfestményben, őzeket, szarvasokat hegyek között, folyók partján, tájképeket nehéz blondel keretben, virágos vázák képeit lécek közé zárva, cseresznye, diófa és réz csőágyakat, kétajtós, tükrös szekrényeket, konyhaszékeket és süppedős bőrfoteleket, furnérlemezből és rózsafából ruhásszekrényeket, konyhafalakon függő házi áldásokat meg színes, rigmusos szövegű falvédőket, egykori otthonok maradványait.

A hidraulikus erővel összecsapódó markolók és éles peremű bontó csákányok magukkal rántották az okkersárgára festett vagy fehér és ezüstszínű virágokkal díszített tapétájú szobák és meszelt konyhafalak közé zárt első, második világháborúból, 1956-ból eltűnt sírásokat, szitkozódásokat, szerelmes suttogásokat, szeretkező nyögdécseléseket, sikításokat, matracok alatti vassodronyok ritmikus nyikorgásait, epeda rugós díványok reccsenéseit, pállott szájú öregasszonyok botorkáló lépteit, kölniktől illatozó, feszesen domborodó körte és alma mellű lányok, fiatalasszonyok kombinés és meztelen testének szobák közötti surranásait, bajuszos munkások dohányszagú leheleteit.

Toronymagas markoló gépek martak bele a kúp- és hódfarkú cserepekbe, az elszarusodott tetőgerendákba, a szobákat elválasztó, cirádás ajtótokokba, és a levegőbe meredő vasgerendák közül mélybe hullottak, téglatörmelékek közé a kopott, sötétbarna, ezer és ezer gyermek tipegést, ideges felnőtt fel-alá járkálást, puha, női talpak lépdeléseit, öreg, nemezpapucsos csosszanásokat, cúgos, lakk, vastag gumitalpú, gojzer varrásos és fűzős magas szárú férfi cipők és női trotőr, tűsarkú és körömcipők lépéseit őrző parketták, padlódeszkák.

A mélybe hullottak és örökre eltűntek a falakra akasztott, félévszázadnál is régebben bekeretezett iparengedélyek, mestervizsgák, filléres, puhafedelű ponyvaregények, spárgával összekötött újságok, kis alakú, három forintos olcsó könyvtári sorozatok megmaradt darabjai, az első világháborús vitézségi érmek, második világháborús kitűntetések és a szocialista munka hőse meg az élmunkás és a munkás-paraszt hatalomért érdemrend ezüst vagy bronz fokozatú fémplecsnijei.

Elszálltak, eltűntek a környékről a keménytáblás lexikonok, a barna Jókai sorozatok, a halina kötéses Nyírő könyvek, a már régen lehangolt, megkopott Stanway és Bösendorfer zongorák, a férfi kemény és nyúlszőr kalapok, panofix kucsmák, és a munkások szürke posztó kalapjai. A nagy karimájú, művirágos, tollal díszített és fátyolos női kalapok, barna és fekete svájci sapkák, zöld lódenkabátok, válltöméses, raffolt, virágos női ruhák, férfi zsakettek, elegáns gyapjú és tweed zakók, erősen kopott, könyéken foltozott zakók, gyapjú sípulóverek és házilag, olcsó "pamukból" kötött kardigánok, hegyesorrú és borjúbox lakkcipők, bokáig érő, fűzős fekete, vastagtalpú disznóbőr bakancsok.

Eltűntek a környékről a semmibe, elszálltak a levegőbe a markológépekkel lebontott házakkal együtt a cizellált alt-wien étkészletek, a színes herendi porcellán figurák és a sok használattól megégett vaslábosok, behorpadt pléhbögrék, az ezüst és alpakka villák, kanalak, amelyekkel libacombokat és májat, zsemlegombóccal körített, vadasszószban nyújtózó vadnyulat, vörösborban pácolt fácánsültet, borjú és sertés rántott szeleteket, és híg rántott leveseket, avasodó szalonna darabokat, öreg, csirázó krumpliból készült paprikáskrumplit, zsíroskenyereket, cikória pótkávéval teli bögrékbe mártogatott kenyérdarabokat ettek az ég felé eltűnt lakók, az elköltözött lakók, az üres telkek lelkei.

A tárgyakkal együtt eltűntek az estelente kocsmákba járók, és alkoholfüggővé váltak, asszonyokat, gyerekeket verők, az öregedők, a szívritmus zavaroktól, tüdőtágulástól nehezen lélegzők, a másfél szobákba összezártan élő szülők, gyerekek, nagyszülők, a díszes bársonyterítővel beborított kerek asztalokon ebédelő polgárok és viaszosvászonnal takart konyhaasztalokon könyöklő, kék vagy piros zománcú vaslábosból habzsolók. Eltűntek a tarisznyás koldusok és a vasárnapi misékre kiöltözötten sétáló családok meg a belső kertek virággruppjai mellé állított kisasztalokon ultizó fröccsözők, és a télen is ciha nélkül, azaz huzat nélküli paplanokkal takaródzók, eltűntek a kocsmai besúgók, és a Kerepesi úti lóversenyen utolsó pengőiket majd később forintjaikat elvesztők, eltűntek a húsüzletek előtt álló fehér kötényes barátságosan csevegő mészárosok, az illatozó péküzletek és sütödék tulajdonosai, a vegyesboltok ismerősöknek felírásra is adó kiszolgálói.

Eltűntek a folyosó végi leszart budiülőkékért egymást szidalmazók és a liszttel, cukorral, sóval a szomszédot "pillanatnyilag" kisegítők, eltűntek a háborúk alatt fáspincékbe bújtak egymást bíztató szavai, a gangokról lekiabáló, udvaron labdázó kölyköket fenyegető öregek szidalmai, az összecsapódó szárnyú fakacsákat, lepkéket tologató gyerekek öröm kiáltásai. Eltűntek a fiókok, sublótok, komódok, tükrös, fésülködő asztalkák mélyén őrzött szerelmes levelek, és eltűntek a katonai behívók, árverezési papírok, fényképalbumok, a kamrák polcain télre gondosan felsorakoztatott cseresznyével, csípős, almapaprikával, sárga- és őszibarackkal teli befőttes üvegek.....

Eltűntek a béremeléseket követő tűntetéseken megkardlapozott, sildes sapkájú és kalapos munkások, az 1920. június 4-iki délután félötös harangzúgásos, Magyarország feldarabolását sirató fejkendős asszonyok, ökölbe szorított kézzel káromkodó férfiak, a szürke, kockaköves utcákon 1944 telén fagyott lovakat hosszú konyhakéssel nyiszálgatók, a kucsmás tisztviselők, a vasutas sapkás MÁV-osok, a vaddisznósörtés díszítésű kalapos urak. Eltűntek a fekete Pobjedákban éjszaka elszállítottak és évekig börtönben sínylődők, a munka- és haláltáborokba elhurcoltak és soha vissza nem jöttek, de az ő nagyapa és nagymama korú gyerekeik is eltűntek a környékről a lebontott házakkal együtt. Eltűntek az unoka korú huszonévesek és a már régen nyugdíjas, 1956-ban a Corvin-közben, Tűzoltó utcában, Práter utcában harcolók, a későbbi kisegítő és bedolgozó segédmunkások, a gyári udvarokat söprögetők, a ládákat cipelgetők, eltűntek a Kádár korszak kis műhelyeiben fusizgatók, és a nagyszájú MSZMP-s lakóbizottsági fontoskodók. Eltűntek a rendszerfordulásra már lumpen szintre süllyedt munkanélküliek, az évtized óta segélyekből, piti lopkodásokból és üzletelésekből élő cigányok. Eltűntek a csöndes, beteges, a lövésektől ragyaverte házakkal egyidős öregek.

Talán búcsúzkodtak, talán megölelték egymást az asszonyok, kezet szorítottak a férfiak, akik együtt voltak 1945-ben, 1956-ban, de ötven évvel később, őszre fölrobbantották, eltűntették, markolókkal szétzúzták még az emlékét is ezen a környéken a forradalomnak. Hogy soha többé senki ne tudja elmesélni, mi történt a Práter és Futó utca sarkán, a Vajdahunyad utcában, a Nagy Templom és Tömő utca között, az egy- és kétemeletes házak között.

Csak egy-egy fénykép, emlékező leírás marad. Bevégeztetett.

Az ötven éves évforduló őszére épp úgy eltűntek a házak, s mindaz, ami élet volt bennük, épp úgy duplanullás titokként kezeli majd a jövő nemzedéke, mint az egykori elítéltek és áldozatok sorsát évtizedeken át.

Ahogy Dávid az üres telkek mellett és a lebontott, földszintes házaktól foghíjas utcasorokon ment, csak a pusztulás és enyészet tárgyi emlékeit láthatta: játék gyerekkocsi, távolabb meztelen műanyag baba, rozsdásodó hűtőszekrény, egy hokedlin arany papírból karácsonyi harang, egykori dísz valamely boldog ünnepi estén, másutt törött dohányzó asztal és kutyaház, félig elrohadt, halomba dobált egykori tetőgerendák mellett, aztán a lyukas drótkerítés tövében a vadon növő gazban borosüvegek, Prémium bádog sörös-dobozok és téglarakások, de látott cserepek nélküli, megskalpolt, keresztbe meredező gerendák alatti kétszobás földszintes üres házat, falának támasztott elrohadt ajtó- és ablaktokokkal, máshol lámpaernyőt, partvist, vörös, szakadozott szövetű kanapét, kitörött lábú fotelt, és szétdobált ruhadarabokat, pulóvert, szoknyát, nadrágot, ingmaradványokat egy legyektől körül döngött döglött macska közelében.

Eszébe jutott, ahogy egykori házukban az utolsó bent lakó mondta neki: az övék következik nemsokára meg a mellette álló. Utána már egy hotelt építettek és csupán az Üllői útra néző sarokház marad.

Eltűnnek a gyermekkori házának kunkorodó szőlőleveleket utánzó korlátai, a sárga keramitkőkockák, a szobák és konyhák falai, amik között sokszor megfordult, eltűnik a hosszú előszobájuk, ahol járni tanult, eltűnik ...

Az is csak egy üres telek lesz. Aztán ...

Egy évtized múlva, mikor a Corvin sétányon lődörögnek majd a ma még óvódások és általános iskolások, már szóba sem jön közöttük semmiféle forradalom. Már azt sem fogják tudni, milyen házak helyén sétafikálnak.

Somfai Dávid az ötvenedik évforduló meleg, júniusi nyarán, maga mögött hagyva tizenhat éves fiatalságának eltüntetett harci terepét, megérkezett a Nagyvárad térre.

Lemegy a metró aluljárójába, a hűvös széllökésekben várja a szerelvényét.

Állt a sínek fölötti peronon.

Egy arc volt a sok várakozó között.