KŐORGONÁK

( regény ) - részlet

......." Hajnalodik. H. Hasáig felhúzza a térdét. - Miért nem alszol? - kérdi D., és megsimogatja az arcát.

- Nem akarok. Mindjárt menned kell. Lekésed a vonatot - H. nyújtózik, szemét dörzsöli.

- Nem kell kijönnöd az állomásra, maradj itt. Megnyugodtál már egy kicsit?

- Elégedett lehetsz magaddal. Kiborultam. Azt hittem végig tudom csinálni ezt a három napot kiborulás nélkül.

- Én nem hittem. Azért írtam, talán okosabb, ha nem találkozunk.

- El akartam búcsúzni tőled.

D. közelebb húzódik hozzá, kezét H. combjára teszi.

- Fázol?

- Miért?

- Remegsz.

- Az idegességtől. Kicsit tropára mentem.

- Tartanod kell magad. Érted? Emlékszel arra a hajnalra, mikor sátorban ébredtünk? A Balaton parton. A hőségtől nem tudtunk aludni.

- Hallgass!

Szétszakadnak. D. elhúzza a kezét, a karját. Vállát a paplan alá bújtatja. H. halkan szipog.

- Ne sírj - D. kezét H. felé nyújtja. - Mi bajod? Megállapodtunk. Mindegyikünk megy a maga útján, okosabbat nem tehetünk.

- Hallgass!

Rendben van. Hallgat. H.-nak tulajdonképpen igaza van, nem kellett volna arról a Balaton>parti ébredésről beszélni. Mindketten nagyon erősen emlékeznek rá. A hajnali Nap pont a sátrukat érte, fülledt melegben ébredtek, izzadtak, és szeretkeztek, félálomban, óvatosan, mert a sátorban alig volt hely. Nyilván most ő emlékezette H.-t valami olyasmire, amire nem kellett volna. Már másodszor szegte meg a fogadalmát: tegnap délután fenn a kilátó tetején, most meg ezzel a sátorral. De később, pár év múlva ez már sokkal egyszerűbb lesz.

Mondjuk, ha egy olcsó szálloda portájáról telefonál, aztán leül a teraszra, mert nyár lesz, június vagy július, rendel egy üveg sört, várja, hogy a telefonhívása után megérkezzen H., és közben arra gondol majd, amiről beszélgetnének. Vagy R.-t fogja megkeresni? Talán őt is. De H.-val hajnali utazásokról, kapualjak gótikus ülőfülkéiről, bükk-és tölgyfák alatt virító védett ciklámenről, a Szent Mihály-templom tátott szájú kőkosarairól és kőkutyáiról, szárazon meredő vízköpőiről, az Orsolya-templom nyolcszögű tornyáról, a barnára és zöldre szennyezett Ikva partján düledező terméskő házakról, egy szemöldökpárkányra faragott írásszalagról beszélgetnének: " Fiat voluntas tua". Legyen meg a te akaratod. Egy kézszorításról a templom tövében húzódó, düledező, német feliratú sírok között. Mert nem szemrehányásokra, követelőzésekre emlékeznek majd. Talán nem. Egészen másra: barokk erkélyekre, tűlevelektől csúszós eredi útra a kilátótól lefelé vezető szánkópályán. Ezekről beszélnének, mert csak ezekre akar majd emlékezni. Terek barokk szobraira, ágyból szakadó csatangolásaikra, de úgy viselkednének, mintha egyikük sem hibázott volna. Óvatosan, halkan fogalmaznának, kicsit mosolyogva ejtenék a szavakat. Poharat, gyufásdobozt forgatva az ujjuk között, egymás szemébe néznének, és valószínű, D. akkor nagyon megkívánja majd H.-t.

És ha H. majd a hétköznapjairól faggatja, a betegeiről beszél: a depressziósokról, narkománokról és alkoholistákról. Mert akkor már az Országos Ideg-és Elmegyógyászati Intézetben dolgozik. A betegeiről beszél, akik félig gyógyultan délelőttönként a hatalmas kert salakos útjain sétálnak, virágágyások és vastag törzsű gesztenyefák között. Jó néhány héttel korábban D.-vel szemben ültek egy rácsos ablak előtt, magas támlájú fehér széken, konokul hallgatták a kérdéseket: milyen idő van, hányadika, hol van, milyen betegség volt a családban, mi a legkedvesebb emléke, mi a legrosszabb emléke? És felfoghatatlan válaszokat adnak, sűrűn pislogva, szenilis arccal vagy ártatlan mosolygással, időt felejtve, körökben visszatérő gyerekkorról fecsegve.

Lesznek elszántan hallgató, kemény mellű lányok és állkapcsukat összeszorító férfiak is, akik sikertelen öngyilkosságért kerülnek oda, de még lehet őket faggatni, még megkaphatják délelőttönként, úgy tíz óra körül, az injekciójukat, és egy idő múlva a vastag törzsű fák között sétálhatnak.

Erről beszél majd. És a kapun átszökdösőkről, akiket a rendőrség hoz vissza, vagy a javíthatatlan skizofrének sokkolásairól: a sárga nylonnal bevont asztalon a halántékra erősített elektródáktól rángatózó lábakról, felfelé meredő fehér szemekről. És éjszakai ügyeletről a vírusos agyvelőgyulladásban szenvedő gyerekek között. A nyálazó, nyögdécselő gyerekek között, az iszákos apák, anyák nevelhetetlen gyerekei között. A gyerekosztály szürke, halvány fényű kőfolyosóinak éjszakai ügyeleteiről, a vizeletszagú négy-hat személyes, repedezett, barna és szürke falak közé zárt szobákról, a különszoba tömör ajtaján vágott, kerek üveglapról, ami olyan, mint a börtönajtók Júdás-szeme, a különszobák ágyain sodronnyal elzárt, fejletlen, rövid hajú, köpködő, síró, első ikszen éppen túllépő lányokról és onanizálni akaró fiukról. A rehabilitációs osztály foteljaiban mereven maguk elé bámulókról és szakadatlan fecsegőkről, akiknek egy elejtett papírról rágalmazó levelek, igazságtalan házmesterek vagy kurvákkal szórakozó férjek és vízvezeték-szerelőkkel, postással lefeküdt asszonyok jutnak eszükbe. Beszél majd a húsz-harminc év előtti iskolás könyvet szorongatókról, akik naponta elmélyednek az egyszeregy tanulmányozásában, és meghalt apákhoz, anyákhoz írnak levelet a bizonyítványukról.

És persze új szállodákról és terekről, a megváltozott utcanevekről is beszél majd. Mert H.-t ez is érdekli. Ilyenkor talán majd kicsit félrefordítja a fejét, hogy ne lássa H. arcát.

Most felhajtja a paplant, lelép a szőnyegre, felhúzza a nadrágját, öltözik. Egy szék karfájáról táskájába teszi a pulóverét, az asztal alól előveszi a cipőjét, helyet keres egy nadrágnak. Tudja, menthetetlenül sietni kell. Mint a katona, aki behívóparancsnak engedelmeskedik. Tulajdonképpen ez a természete. Csomagolni inget, nadrágot, cipőt, borotvakészletet. Kimenni a pályaudvarra, szakadni. Javíthatatlan szakadó, vonuló természet. De a felesleges szakadásoktól hányingere van.

H. is felhajtja a paplant, felül.

- Ne kísérj ki, mondtam.

- Én is utálom a pályaudvari búcsúzkodásokat. Eléggé megutáltattad velem, de gondoltam, most...

- Ne gyere...

- Ahogy akarod.- H. visszafekszik.

Apró zörejek: D. felveszi a zakóját, behúzza a cipzárt a táskáján, az ágy mellé sétál.

- Nem akarsz valamit mondani? - kérdi. H.

- Vigyázz magadra. Próbálj tisztességes maradni.

H. elfordul. Úgy pördül az ágyban, hogy hátát D. felé fordítja.

- Gondolod, hogy kicsit szentimentális és ostoba mondat volt? Egyébként vigyázz magadra.

- Jó, majd megpróbálom. Ha semmi mást, de ezt feltétlenül.- Világos gúnnyal löki H. a szavakat a fülére húzott takaró alól. D. lehajol, maga felé fordítja a fejét. Megcsókolják egymást.

- Szervusz.

- Szervusz.