Kötélhúzás

Kedves lyányom mindenki láthassa mi történik itten. Én nem várom ki a végit. Ölegem vót, sok vót az élet, kevés az öröm. Tul sok vót a harc, keserüség, szomoruság és kevés vót a szeretet. Ti nem vagytok hibásak, fő kölöt menni Pestre, ott vót nektek az élet. Nekem meg ebbő itt mán ölég vót. Nem haragszok, mer ha tutok jötök, ha nem, hát nem. De annyira magamba maratam, ez a világ nekem tovább nem köl.

Nem akarok kódis botra jutni, meg azt sem, hozon-vigyen a mentő kórházba ki-be. Még birom magam, hát most döntötem. Jó lesz nekem a gödörbe. Nem az a fájdalmas, miér köl elmeni, hanem hogy miér kölene maradni? Nekem mán nincs több gondom a világgal, annak se velem. Nekem mán mindegy mi lesz a világból, látam öleget. Mer ma mán nincs nyugvása senkinek, mindenki fut, rohan, tele ideggel, azér nincs mán sehol rendes nagy család. Mi is szétestünk, de ti majd gyarapottok, ha utánam elagyátok a házat.

Minek éljek továb, az üres házat bámulva négy fal közöt? Napról napra hétről hétre? Mi az öröm, boldogság má itt nekem? Azt az ember nem tudhassa. Marad a kocsma. De az meg minek? Attó is mán beteg leszek, elkezdet remegni a kezem, a bögre is kiesett belöle a minap, hát hogyan saraboljak majd tavasszal a kertbe, a végin még összevágom magam. Anyád halála után még birtam, de most mán regel kikelni az ágybó sincs kedvem. Ti nem bajmolódhatok velem, a zsufa öcsédnek az ereje is a családjára köl, nem tud ő segiteni neköm a födön. Most aztán meg vége. Én mán nem gyöszködök továb ezzel az europaunioval, a szabálokal, csinyálják azok ahogy tugyák, nekem nem köl. Az élet se köl. Van ölögendő bajom, a fődlicitálás is hiába vót, nem tudok mán semit csinyáni odakünt a határba. Sokszor kimenek, csak bámulom a gazos födet, gépem nincs, köcsönbe nem tudok veni, mer nincs pézem, ot veri a gaz a födet. Mongyák adjam oda, mer idegenek is forognak itt a faluba, hozám is hozta az egyiket a Sándor Antal, de nem attam, legyen a föd nektek. Majd keztek vele valamit, nyaklassanak titeket az europások mindenféle hatosági szabállal, ehő én öreg vagyok. Igaz a gyom nem csak az én födemen van, de sok hejen és azt a jó Isten nem hajtja ki magátol. Ahoz ember köl, az meg mán egyre kevesebb. Jöhetnek ide az europaias urak az elvtársak helyére, övék lesz a főd. És lesz böven szolga is, ha fizetnek. Mer péz az most it nincsen, a takarmány, vetőmag megfizethetetlen, ezér nincs mán nekem se jószágom. A kormányok mindég hetet havat igérgetnek, most is ez van, nektek lesz idötök kivárni, de nekem ebbő elég vót. Jószág nincs, semmi sincs, mán nem vagyok ember. Az istálóba kimenek minden reggel, de mán nincs ott semmi. Egy tehén marat a végire a háromból, de mán az sincs. Én mégis menek minden hajnalban, de csak az üres istáló van, menek minden reggel, mer a vérembe van, de nincs jószág. Nincs it mán tinó, se tehén, csak álmodok éjszaka. Álok a kapuban jő a jószág befelé, de most az álmomban mán nem jönek. Vitték a bögő jószágot az egész faluból, kocsin, teherautón minden házból, vót amelyiket a traktor huzta el az uton. Az egész falu utcáin bőgtek a jószágok, fölverte a csöndet a bőgésük, mintha tunnák hova viszik őket. Mer ment mindenik a vágóhidra. A kolompokat meg ott ráza a szél az üres istálókban. Nincs itt mán továb élet. A Kasznár Jancsi sirva hajtotta végig a falun a teheneit, nem vót neki se péze a takarmányra, a kapuban áltak az emberek és nézték a siró Kasznár Jancsit, vót aki még a kalapját is levete a fejéről, ugy tisztelte meg a halálba menő bögő jószágot. Hát akor meg én itt mit bogozam továb az életem? Az öregebje sokan a födön felejtet kukoricacsövet bengészi, mer takarmányra nem jut péz és a baromfinak nem ölég a száritot csalán oszt a konyhai maradványtul sem lesz kövéreb a kacsa, liba, mer tinó, tehén mán nincs sehun. Nekem baromfim sincs mán, mind elcsaptam, hun levesnek, hun pörköltnek. A néhány tyukot meg a kakast sorjázva hétről hétre föltetem a sparheltre, aztán megetem őket, ki tugya mikor néz be valaki az udvarba ha mán nem leszek. Jókat etem oszt kész. Üres most mán az udvar, süket mint a siketnéma ember. Nincs kodácsoló tyuk, se kacsahápogás mint anyátok idején. De igy vót jó, nincs ideje itt mán seminek. Üres itt mán minden, én sem várom meg míg leesek a lábamról és otthunba visztek, mer nincs aki gondoskodhason rólam. Most még a szomszéd Rózsika az ángyodék szokták kérdezni egy héten ecer mit kelene hozni a botbó, de ami kel azt elhozom magam, cukor a teába, kenyér, szalona. Kár vót tavalyelöt levágni a disznókat, már elfogyot ami belőlük marat, a boti kolbász, zsir, hurka, ha sütök, nem izlik. Ti is elhortatok belőle, hát egésségetekre. A faluban sincs mán sok disznó, mer nem fizetődik ki, az udvarba majd ti vesztek, ha valaki hazakötözik, ha nem, hát elagyátok ezt az öreg házat. Néha boldogok is votunk anyáddal, de éccaka, ha nem tudok aludni mostan eszembe jönek azok a rákosista idők. A pallás lesöprés meg hogy nem vót szabad disznót vágni csak éccaka a sötétben. Lehet, hogy megint ez lesz abban az europaunijóban? Mongyák azok a francos idők mán nem jönnek, de az ördög nem alszik. Ezért is a nyáron még elkinlótam a kertben, termés nem nagyon vót, leszetem a gyümülcsöket, nagyon kevés alma, szilva, barack a pincében, nektek. Fölmásztam a magas létrára is aztán ugy pöcköltem le egy ruddal a barackot hogy ne kerüljön pocsékba. Ami a fa alatt vót elvitem a Sándorékhoz pálinkafőzésre. Az is a tietek.

Én inkáb már csak bort iszom a kocsmában. Nem vótam kocsmázó, de most mán minek bámuljam magamba a televiziót, azt is job a töbiekel. Ott a kocsmába van kivel beszégetni a sok csiszlik ember közöt, de közbe rászoktam ara a savanyu csiger lőrére, nekem mán az is mindegy. Lehet etől remeg a kezem, nem az öregségtől. Hazafelé minden kutya ugy ugat rám, mintha megvadultak vóna, pedig ismernek. De neköm már mindegy. Csak azt érzem minden elmulik. Elmulik a falu is, én is elmulok. Menek a joszágok után a semmibe. Ez az élet mán magas neköm mint lónak a rács. Kupec emberek világa, ez nekem nem köl. Mindenki csak prézsmitál, lehet itt orosz, anglus, francia, ez a nép csak balag mint tinó az anyja után. Elgázolnak benünket mint a sinekre tet pelyhes kacsát az ekszpreszvonat. Mé nem agyák meg a magyar embernek az életet? De én nem leszek mán akadék senkinek, vekzálhatják a töbieket, engem mán nem, ha kinyulok. Te neked se legyen mán gondod velem ezér ölég vót. Ugyse lesz aki segit nekem a födön. Kár vót emelgetni a tárcsát az árverésen amikor szétosztoták a téeszfödet. Nem kölöt vóna nekem összemarakodni a Jósfaiékal, ők is hát a saját földjüket akarták, azér buzgolkotak a tárcsa emeléssel, de nekem joban sikerült, aztán most meg ot rohad a födön a gaz. Röhögnek rajtam, mer nem birok a födel. A régi csorvást megveték a pestiek, fölparcelázták, elatták, mi meg nézünk a markunkba ami üres. It mindenki mene el, fiatal a városba, öreg a temetöbe. Sokat ropogot a derekam a kapálásban, anyit ti még nem is etetek, de elég vót. Elég vót és kész. Nem köl továb nekem ez az ereszd meg én meg eről huzom élet. Nem köl továb ez a kötélhuzás sors. Majd én kin az istálóban meghuzom a kötelet, oszt kész. Hát igy lesz. Sajnálak titeket de igy lesz a legjob. Rám neharagudjatok, Isten bocsása meg bünömet. Ha megtanának a régi istálóban a kötélen ugyis szónak nektek, mer az ángyodék tugyák a pesti cimetek. A házat nem köl eladni, rendbe tugyátok hozni, az unokákal majd nyáron legyötök ide. De az istálót utánam boncsátok el. A temetésre ot a péz a televizió alat a sublotban az anyád diszes párnacihái alat. Job igy hogy most fogom a kötelet, menek az üres istálóba, mer ha leesek a lábamról idegenbe nem menek. Dogom meg mán nekem it a födön nincs. Majd a kötél jol meghuz engöm, Isten segéljen beneteket, Isten veletek. Apád.

Kötélhúzás

Kedves lyányom mindenki láthassa mi történik itten. Én nem várom ki a végit. Ölegem vót, sok vót az élet, kevés az öröm. Tul sok vót a harc, keserüség, szomoruság és kevés vót a szeretet. Ti nem vagytok hibásak, fő kölöt menni Pestre, ott vót nektek az élet. Nekem meg ebbő itt mán ölég vót. Nem haragszok, mer ha tutok jötök, ha nem, hát nem. De annyira magamba maratam, ez a világ nekem tovább nem köl.

Nem akarok kódis botra jutni, meg azt sem, hozon-vigyen a mentő kórházba ki-be. Még birom magam, hát most döntötem. Jó lesz nekem a gödörbe. Nem az a fájdalmas, miér köl elmeni, hanem hogy miér kölene maradni? Nekem mán nincs több gondom a világgal, annak se velem. Nekem mán mindegy mi lesz a világból, látam öleget. Mer ma mán nincs nyugvása senkinek, mindenki fut, rohan, tele ideggel, azér nincs mán sehol rendes nagy család. Mi is szétestünk, de ti majd gyarapottok, ha utánam elagyátok a házat.

Minek éljek továb, az üres házat bámulva négy fal közöt? Napról napra hétről hétre? Mi az öröm, boldogság má itt nekem? Azt az ember nem tudhassa. Marad a kocsma. De az meg minek? Attó is mán beteg leszek, elkezdet remegni a kezem, a bögre is kiesett belöle a minap, hát hogyan saraboljak majd tavasszal a kertbe, a végin még összevágom magam. Anyád halála után még birtam, de most mán regel kikelni az ágybó sincs kedvem. Ti nem bajmolódhatok velem, a zsufa öcsédnek az ereje is a családjára köl, nem tud ő segiteni neköm a födön. Most aztán meg vége. Én mán nem gyöszködök továb ezzel az europaunioval, a szabálokal, csinyálják azok ahogy tugyák, nekem nem köl. Az élet se köl. Van ölögendő bajom, a fődlicitálás is hiába vót, nem tudok mán semit csinyáni odakünt a határba. Sokszor kimenek, csak bámulom a gazos födet, gépem nincs, köcsönbe nem tudok veni, mer nincs pézem, ot veri a gaz a födet. Mongyák adjam oda, mer idegenek is forognak itt a faluba, hozám is hozta az egyiket a Sándor Antal, de nem attam, legyen a föd nektek. Majd keztek vele valamit, nyaklassanak titeket az europások mindenféle hatosági szabállal, ehő én öreg vagyok. Igaz a gyom nem csak az én födemen van, de sok hejen és azt a jó Isten nem hajtja ki magátol. Ahoz ember köl, az meg mán egyre kevesebb. Jöhetnek ide az europaias urak az elvtársak helyére, övék lesz a főd. És lesz böven szolga is, ha fizetnek. Mer péz az most it nincsen, a takarmány, vetőmag megfizethetetlen, ezér nincs mán nekem se jószágom. A kormányok mindég hetet havat igérgetnek, most is ez van, nektek lesz idötök kivárni, de nekem ebbő elég vót. Jószág nincs, semmi sincs, mán nem vagyok ember. Az istálóba kimenek minden reggel, de mán nincs ott semmi. Egy tehén marat a végire a háromból, de mán az sincs. Én mégis menek minden hajnalban, de csak az üres istáló van, menek minden reggel, mer a vérembe van, de nincs jószág. Nincs it mán tinó, se tehén, csak álmodok éjszaka. Álok a kapuban jő a jószág befelé, de most az álmomban mán nem jönek. Vitték a bögő jószágot az egész faluból, kocsin, teherautón minden házból, vót amelyiket a traktor huzta el az uton. Az egész falu utcáin bőgtek a jószágok, fölverte a csöndet a bőgésük, mintha tunnák hova viszik őket. Mer ment mindenik a vágóhidra. A kolompokat meg ott ráza a szél az üres istálókban. Nincs itt mán továb élet. A Kasznár Jancsi sirva hajtotta végig a falun a teheneit, nem vót neki se péze a takarmányra, a kapuban áltak az emberek és nézték a siró Kasznár Jancsit, vót aki még a kalapját is levete a fejéről, ugy tisztelte meg a halálba menő bögő jószágot. Hát akor meg én itt mit bogozam továb az életem? Az öregebje sokan a födön felejtet kukoricacsövet bengészi, mer takarmányra nem jut péz és a baromfinak nem ölég a száritot csalán oszt a konyhai maradványtul sem lesz kövéreb a kacsa, liba, mer tinó, tehén mán nincs sehun. Nekem baromfim sincs mán, mind elcsaptam, hun levesnek, hun pörköltnek. A néhány tyukot meg a kakast sorjázva hétről hétre föltetem a sparheltre, aztán megetem őket, ki tugya mikor néz be valaki az udvarba ha mán nem leszek. Jókat etem oszt kész. Üres most mán az udvar, süket mint a siketnéma ember. Nincs kodácsoló tyuk, se kacsahápogás mint anyátok idején. De igy vót jó, nincs ideje itt mán seminek. Üres itt mán minden, én sem várom meg míg leesek a lábamról és otthunba visztek, mer nincs aki gondoskodhason rólam. Most még a szomszéd Rózsika az ángyodék szokták kérdezni egy héten ecer mit kelene hozni a botbó, de ami kel azt elhozom magam, cukor a teába, kenyér, szalona. Kár vót tavalyelöt levágni a disznókat, már elfogyot ami belőlük marat, a boti kolbász, zsir, hurka, ha sütök, nem izlik. Ti is elhortatok belőle, hát egésségetekre. A faluban sincs mán sok disznó, mer nem fizetődik ki, az udvarba majd ti vesztek, ha valaki hazakötözik, ha nem, hát elagyátok ezt az öreg házat. Néha boldogok is votunk anyáddal, de éccaka, ha nem tudok aludni mostan eszembe jönek azok a rákosista idők. A pallás lesöprés meg hogy nem vót szabad disznót vágni csak éccaka a sötétben. Lehet, hogy megint ez lesz abban az europaunijóban? Mongyák azok a francos idők mán nem jönnek, de az ördög nem alszik. Ezért is a nyáron még elkinlótam a kertben, termés nem nagyon vót, leszetem a gyümülcsöket, nagyon kevés alma, szilva, barack a pincében, nektek. Fölmásztam a magas létrára is aztán ugy pöcköltem le egy ruddal a barackot hogy ne kerüljön pocsékba. Ami a fa alatt vót elvitem a Sándorékhoz pálinkafőzésre. Az is a tietek.

Én inkáb már csak bort iszom a kocsmában. Nem vótam kocsmázó, de most mán minek bámuljam magamba a televiziót, azt is job a töbiekel. Ott a kocsmába van kivel beszégetni a sok csiszlik ember közöt, de közbe rászoktam ara a savanyu csiger lőrére, nekem mán az is mindegy. Lehet etől remeg a kezem, nem az öregségtől. Hazafelé minden kutya ugy ugat rám, mintha megvadultak vóna, pedig ismernek. De neköm már mindegy. Csak azt érzem minden elmulik. Elmulik a falu is, én is elmulok. Menek a joszágok után a semmibe. Ez az élet mán magas neköm mint lónak a rács. Kupec emberek világa, ez nekem nem köl. Mindenki csak prézsmitál, lehet itt orosz, anglus, francia, ez a nép csak balag mint tinó az anyja után. Elgázolnak benünket mint a sinekre tet pelyhes kacsát az ekszpreszvonat. Mé nem agyák meg a magyar embernek az életet? De én nem leszek mán akadék senkinek, vekzálhatják a töbieket, engem mán nem, ha kinyulok. Te neked se legyen mán gondod velem ezér ölég vót. Ugyse lesz aki segit nekem a födön. Kár vót emelgetni a tárcsát az árverésen amikor szétosztoták a téeszfödet. Nem kölöt vóna nekem összemarakodni a Jósfaiékal, ők is hát a saját földjüket akarták, azér buzgolkotak a tárcsa emeléssel, de nekem joban sikerült, aztán most meg ot rohad a födön a gaz. Röhögnek rajtam, mer nem birok a födel. A régi csorvást megveték a pestiek, fölparcelázták, elatták, mi meg nézünk a markunkba ami üres. It mindenki mene el, fiatal a városba, öreg a temetöbe. Sokat ropogot a derekam a kapálásban, anyit ti még nem is etetek, de elég vót. Elég vót és kész. Nem köl továb nekem ez az ereszd meg én meg eről huzom élet. Nem köl továb ez a kötélhuzás sors. Majd én kin az istálóban meghuzom a kötelet, oszt kész. Hát igy lesz. Sajnálak titeket de igy lesz a legjob. Rám neharagudjatok, Isten bocsása meg bünömet. Ha megtanának a régi istálóban a kötélen ugyis szónak nektek, mer az ángyodék tugyák a pesti cimetek. A házat nem köl eladni, rendbe tugyátok hozni, az unokákal majd nyáron legyötök ide. De az istálót utánam boncsátok el. A temetésre ot a péz a televizió alat a sublotban az anyád diszes párnacihái alat. Job igy hogy most fogom a kötelet, menek az üres istálóba, mer ha leesek a lábamról idegenbe nem menek. Dogom meg mán nekem it a födön nincs. Majd a kötél jol meghuz engöm, Isten segéljen beneteket, Isten veletek. Apád.

Megjelent : Szabad a vásár c. kötetben.