Beszélgetések, vélemények


Részlet az 1970.júliusi SZINHÁZ c. folyóiratban megjelent kritikából 

( Pályi András: Egy intim színház )

( Bürös Gyöngyi és Györffy László )


Részlet az 1970.júliusi SZINHÁZ c. folyóiratban megjelent kritikából

 ( Pályi András: Egy intim színház )

" A sárkány főszerepét, amikor e sorok írója látta az előadást, Győrffy László alakította.

A rendezői elképzelést, mely a darabból a mesét hangsúlyozza, s mintegy mellékesen, a mese szövetében bontja ki a diktátor hatalomtól megnyomorított polgárok lelki deformálódását, egyedül Győrffy - s talán Gerbár Tibor az est első felében - valósítja meg úgy, hogy az igazi színházélményként jut a nézőkhöz. Győrffy Lancelotjában, aki akaratuk ellenére is meg akarja és meg is szabadítja a város lakóit zsarnokuktól, a sárkánytól, a dialektikusan gondolkodó, modern értelmiségi és a mesebeli herceg figurája ötvöződik sajátosan, Győrffy valóságos tudást csempész Lancelot mesebeli tudásába, s ettől az egész mese valóságos lesz: vékony alakja, őszes haja, fegyelmezett tekintete egyszerre "csodálatos" hatalmat kap: még a természet erőinek is parancsolni tud. Győrffy László, akinek színészi fejlődésében is jelentős állomás ez az alakítás (eddigi kisebb szerepeiben aligha hittük, hogy ilyen erők rejlenek benne, hogy valódi feszültségteremtésre, intellektuális szerepépítésre képes) így lesz a rendezőnek is kiváló munkatársa: az a mese, melynek kulcsa az ő Lancelotja kezébe van letéve, lebilincselő játék lesz. "

( www.szinhaz.net/pdf/1970_07.pdf )




Keress rá!

https://polgarokhaza.hu/esemenyek/irodalmi-szalon-gyorffy-laszlo-iro-konyveinek-bemutatoja


https://archiv.katolikus.hu/ujember/Archivum/001008/1101.html 


Megjelentek a Szegénység diszkrét bája c. kötetében






TÁRSA/DALMI/S JÁTÉKOK?

(Interjúk)

(Rendületlenül diplomával tüntették ki Györffy Lászlót, a Nemzetőr munkatársát)

- Számítottál erre a kitüntetésre?

- Egyáltalán nem, annál is inkább, mert bár 19 könyvet írtam eddig, regényeket, novellásköteteket, mese- és hangjáték köteteket, s Tarján Tamástól Szakonyi Károlyon át Fekete Gyuláig dicséretesnek tartott, jó munkákról van szó, de a kitüntetések terén a szellemi kirekesztettek közé tartozom. Az Írószövetség különböző szakosztályai eddig kilencszer javasoltak József Attila díjra, de a Választmány soha nem továbbította. Viszont például a tavalyi tizenegy József Attila díjasból öt kilépett, és a közelmúltban megszavazott írószövetségi Választmány hetven-hetvenöt százalékban a régiekből tevődik össze. Ami a Rendületlenül diplomát illeti, szívmelengető és lélekemelő számomra, mert az 1957-es vizsgálati fogságomat és az utána következő évtizedek munkahelyi és írói érvényesülésem sok keserű hetét, hónapját, évét is valamiképpen enyhítette, úgy érezhetem jó küzdelem volt, megérte. S a mai, elképesztően egyoldalú kulturális életben a korábbi díjazottak, például a Püski házaspár, Utassy József költő, Papp Lajos szívsebész, Ferencz Éva énekművész között én is ott lehetek.

- Mi volt az a meghatározó élmény amely azon az úton elindított, mely a Rendületlenül diploma kitüntetéshez vezetett?

- Anyám a második világháború alatt meghalt, apám pedig igazi polgári magatartással élte - még a Rákosi-korszakban is - az életét. Így az atyai példa és bizonyos fokig a magamra utaltság erősen kitartóvá tett. Rendületlenül haladtam a magam erkölcsi útján, amely a régi polgári értékeket jelentette. Természetesen az 1956-os Forradalom és Szabadságharc, majd az azt követő "élményeim" csak megerősítették a gyermekkori benyomásokat, és igen hirtelen felnőtté tett az a néhány hónap. Nyilván a szülői ház példája adta azt az erkölcsi alapállást, amellyel felvérteztem magam az elmúlt évtizedekben, s a velem született, igazságosságra való hajlam tett következetessé a zavaros rendszerfordulás utáni élethelyzetekben is. Bár az életünket átformáló globalizációs erőszak és részben az EU-tagság is kiszolgáltatottá tesz bennünket. Azt azonban igyekeztem és igyekszem megakadályozni, hogy szavainkat büntető paragrafusok határozzák meg.

- A közelmúltban látott napvilágot a (H)ARCVONALBAN tanulmány köteted, mely esszéket és közéleti írásokat tartalmaz. Mit jelent a kettős cím?

- Aki harcvonalban küzd, vagyis elől, az egyúttal - katonai kifejezéssel élve - az arcvonalban tartózkodik. Manapság sajnos, a nemzeti oldalon is gyakori, hogy másokat küldenek az arcvonalba harcolni, míg ők hátulról lesik, mi történik majd. Azután vagy mennek előre a harcvonalba, vagy ha a másik "megsebesült", netán súlyosan, életveszélyesen, akkor ott, hátul sajnálkoznak. Szóval a szellemi harcban részt venni annyit jelent, mint vállalni az arcvonal létet. Meglehetősen fárasztó, nehéz és mind a magán-, mind a közéletben az ember rendszerint nagy árat fizet érte.

- Mit tartasz a jelenlegi magyar helyzetben a legsúlyosabb problémának?

- Azt hiszem, még az ötvenes években, a Rákosi-korszakban sem volt ilyen erkölcsi, etikai mélyponton az emberek hétköznapi magatartása. Tökéletesen sikerült legyengíteni a magyarság szellemi immunrendszerét. A több évtizedes Kádár-kori taktikázást vagy lelki visszahúzódást hirtelen követte egy teljesen anyagias központú, neoliberális gazdasági és kulturális piacgazdaság, a korrupciónak és különböző gazdasági és szellemi csoportoknak kiszolgáltatva az ország népét. Ez a helyzet teljesen fölkészületlenül érte az embereket a hétköznapokban, és még talán a korábbi évtizedekhez képest is erőteljesebben sodródni kényszerülnek a rájuk erőltetett körülmények miatt. Sem szellemileg-lelkileg, sem anyagilag nem voltak, és nincsenek olyan helyzetben, hogy képesek legyenek védekezni a kiszolgáltatottság betegsége ellen. Mintha folyamatos túlélési kiképző gyakorlaton kellene részt venniük.

- Mi lehet ebből a kivezető út?

- Természetesen az egyéni bátorság, a megalkuvás nélküli személyre szabott szabadság gyakorlása, még ha ez sok hétköznapi küzdelemmel jár is. És "nem kifizetődő". Úgy gondolom: segíts magadon, és ha már nem tudsz, majd az Isten megsegít.

- Most min dolgozol, mik a legközelebbi terveid?

- Elkészült már egy közel 300 oldalas novellás kötetem, de az egyre kisebb támogatási rendszerben úgy gondoltam, jövőre, írói munkásságom harmincötödik évfordulójára egy novella-füzérből álló kisebb könyvecskét - 140-160 oldalon - szeretnék megjelentetni, gyermek- és ifjúkorom színhelyének, Pestszentlőrincnek a furcsa történeteiből, szemezgetve abból amit ott átéltem. "Szent Lőrinc freskója" lesz a címe. Remélem, hogy Isten megadja nekem ezt a lehetőséget.

- A megtisztelő kitüntetéshez a Nemzetőr munkatársainak nevében ezúton is gratulálunk, sok sikert, eredményes munkálkodást kívánva.

Orbán Éva

Nemzetőr, 20004. november 3.

Társbérletben


(Beszélgetés Györffy László íróval, a Rendületlenül diploma idei kitüntetettjével)

Györffy László a Besúgóval társbérletben című dokumentumregényét 1981-ben írta. A könyv a Kádár-rendszer látlelete. "A nagy dolgokat ismerjük azokból az évekből, a hétköznapok rejtett bűneit nem mindig" - mondja. Eddigi munkásságának eredménye 19 könyv. Regényei, publicisztikái, esszéi a kommunizmus bűneit és a "rendszerforduló" visszásságait mutatják be, aminek következtében ma - ha nem is besúgókkal - de ugyanazokkal a vezetőkkel élünk "társbérletben".

- A Magyar Szellemi Védegylet 1992-ben alapította a Rendületlenül diplomát, amelyet nemcsak művészek, hanem gazdasági szakemberek, orvosok, tanárok, tehát mindazok elnyerhetik, akik "rendületlenül" kitartanak a nemzeti elveik mellett, illetve "rendületlenül" a nemzet szolgálatában állnak. Minden év október 23-án adják át a diplomát. Az Írószövetség mostanában sokat szerepelt a különféle médiumokban. Véleménye szerint mi áll a hátterében annak, hogy körülbelül kétszázan kiváltak belőle?

- Véleményem szerint az általam álliberálisoknak nevezettek feltupíroztak egy eseményt, nevezetesen Döbrentei Kornél egy tüntetésen elhangzott beszédét, aztán ebből a kezükben lévő média segítségével hatalmas zűrt csináltak, majd erre hivatkozva megközelítőleg kétszázan kiváltak hasonlóan, akik a Szépírók Társaságát alapították. Azt szeretnék, ha ők kétszázan most ugyanannyi pénzt kaphatnának a továbbiakban az államtól, mint a körülbelül ezer tagot számláló Írószövetség. Ezt egyébként a szétválásról szóló tárgyalások folyamán közölték is, például ilyet mondott egyikük szó szerint: "ide a zsozsót". A pénzről szólt az egész véleményem szerint. Az Írószövetségnek alig van pénze, a kiváltaknak pedig ott van a Károlyi palota, a Soros ösztöndíjak és még sorolhatnám azokat a támogatásokat, amelyeket ők kapnak.

- Pár héttel ezelőtt boldogan újságolta, hogy az Aki megszökött a halál elől című regénye megjelent Németországban, és október 21-edikére várható egy berlini könyvbemutató. Ez azonban elmaradt.

- Németül Árnyék címmel jelent meg a regényem, a nagykövet úr hívott meg a könyvbemutatóra még hónapokkal ezelőtt, aztán a közelmúltban közölte, hogy mégse mutatja be a könyvet, mert talált benne egy olyan mondatot, amely Horn Gyuláról szól. A mondat valahogy így hangzik: a főhős akkor még nem tudta, hogy a pufajkások között ott van a Magyar Köztársaság jövendő miniszterelnöke. Történelmi adatokra, tényekre épül a könyv, de mégsem lehetett bemutatni.

- Többször említette, hogy írói pályafutását "szilenciummal" kezdte. Mi volt az oka eltiltásának?

- 1970-ben a hortobágyi kitelepítésről írtam egy novellát, amelyet még azon a nyáron elvittem a Kortárs szerkesztőségébe. Ismeretlen fiatalember voltam akkor, nem igen törődtek velem. Aztán véletlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára készített ünnepi számba került be. A Dobd föl magad, fiú! című írásom pedig keményen bírálta az akkori időket. Amikor az utcára került az ünnepi szám, kitört a botrány. A főszerkesztő pártfegyelmit kapott, az is, aki a fiatalokkal, így velem foglalkozott, aztán megmagyarázta, hogy most egy ideig sem oda, sem máshova ne vigyem írásaimat, mert eltiltottak egy évre. Különben később, 1981-ben ennek ellenére megírtam a Besúgóval társbérletben című dokumentumregényemet. Valóban együtt éltem egy ÁVH-sal. A könyv a Kádár-rendszer látlelete, a nagy dolgokat ismerjük azokból az évekből, a hétköznapok rejtett bűneit nem mindig, ezeket próbáltam feltárni. Csak 1994-ben jelent meg a könyvhéten. Édesapám 1890-ben született, amikor én születtem, ő 51 éves volt. Tőle tanultam, hogy mindig kimondjam, amit gondolok. A szó fizikai értelmében is rosszul vagyok, ha nem mondhatom el, vagy nem írhatom le, hogy mit gondolok. Mindegy, ha éveket is kell várni a könyvek kiadására, amit le kell írnom, azt leírom.

- A rendszerváltozás óta bizonyára nem kell hosszú éveket várnia arra, hogy egy-egy könyve megjelenhessen.

- Ez nem egészen így van. Véleményem szerint semmi mást nem eredményezett a rendszerfordulás, csak azt, hogy az elvtársak politikai hatalmukat gazdaságiba vitték át, és ez a kultúrára is vonatkozik. A kultúrát ma is ugyanazok uralják, mint korábban, csak ma egy általam álliberálisnak nevezett társaság hülyíti a népet, hogy ez ne vegye észre, mi is történik vele valójában. A kultúrát csak felhasználják céljaik elérésére. Majdnem azt kell mondjam, hogy a nemzeti oldalon álló írók számára rosszabb lett a helyzet. 1989 előtt még működött valamifajta "szelepkiengedés". Engedték, hogy nekünk is megjelenjen néha egy-egy könyvünk. Én 19-et írtam, ebből mindössze 3 jelent meg 1990-ig. Ma persze elvileg bárki bármilyen könyvet kiadhat, csak találjon szponzort hozzá. A magunkfajta pedig nehezen talál. A nemzeti érzelmű kiadóknak sincs pénzük. Azok a kiadók, ahova mi vihetjük a könyveinket, örülnek, ha a kiadásra összekaparják a pénzt, és mi örülhetünk, hogy kiadják, a szerzőknek alig tudnak fizetni valamit. Azt kell, hogy mondjam, fizikailag és lelkileg is nehezebb lett megjelentetni a könyveket. Az embernek rámegy az egészsége arra, hogy a maga eszközeivel harcoljon azok ellen, akik a magyar nép szellemi immunrendszerét akarják lezülleszteni. Két halál közeli betegséget éltem túl, ez nem dicsekvés, hanem tény. Az állandó küzdelem biológiai változásokat is okoz. Manapság mind fizikailag, mind lelkileg kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek azok az írók, újságírók, akik így gondolkodnak. Látjuk, hogy a mi oldalunkon hogyan harcolnak a lapok, kiadók, azért, hogy egyáltalán megmaradjanak. Végletekig kizsigereljük magunkat, hogy valamit felmutassunk.

- Konkrétumot is tudna mondani?

- Napjaink hasonlítanak a Rákosi korszakhoz. Természetesen nincs Pobeda, amely hajnalban értünk jön, nincs Recsk. Az ország vezetői úgy viselkednek, mintha az ország egy bank, egy cég, egy vállalkozás lenne. Tehát ki kell rúgni azt, aki nem oda való. A cég fogalmába azonban nem tartozik bele a nép, a nemzet, a szellemiség, a művészet vagy a kultúra fogalma. A bankban pénz van. Ez azt jelenti, hogy úgy kellene viselkednünk, mint az ideális banki dolgozóknak. De nem vagyunk azok. Véleményem szerint rossz úton járunk. Mintha egy lejtőn indítottak volna el minket. Előre megfontoltan, teljesen kiszolgáltatottá teszik az országot, és bizonyos idegenek számára akarják átjátszani. Mint író is ezt érzem. Mesterségesen olyan körülményeket teremtettek, hogy a nemzeti oldalon állóknak esélyük se legyen. A másik oldalon állók érdekes módon mindenhonnan kapnak pénzt. Az ő könyveikért sokat fizetnek a kiadók, az ő hangjátékaikat rendszeresen játszák. Van olyan könyv, amit már negyedszer adaptálnak rádióra, noha semmivel sem különb száz másiknál. A különféle díjakat is egymás között osztogatják. A rendszert tökéletesen leleplező tény például az, hogy Hiller István meghirdette az "Édes anyanyelvünk" című pályázatot, ahova jeligésen lehetett pályázni. Érdekes módon a győztesek kivétel nélkül nem a nemzeti oldalon állókból kerültek ki. Miként lehetséges az, hogy egy jeligés pályázaton tőlünk senki sem találtatott alkalmasnak erre a díjra? Az egyik díjazott felesége például a minisztériumban dolgozik, és sorolhatnám a díjazottak "előnyeit". Két-három millió forint körüli volt a díjak összege. Ekkora pénzeket a nemzeti oldalon állók sohasem kapnak. Vagy említhetem, hogy Hiller István a Mozgó Világnak és más lapoknak pár hete pénzt osztott, de nincs tudomásom arról, hogy a Magyar Jelen például kapott volna valamit is.

Techet Ilona

Magyar Jelen, 2004. november 11.

Az angyalföldi


Írói munkásságának harmincötödik évfordulójára Szabad a vásár címmel jelent meg a Kairosz Kiadónál Györffy László legújabb kötete. A címadó elbeszélés a "békebeli", immár csarnokká átalakított Lehel piacnak állít emléket. A szerző több mint két évtizede él a kerületben.

- A lehel piac átalakítása szimbólikus. Jól példázza napjaink valóságát, azokat a kierőszakolt változásokat, amelyeket a "rendszerfordulás" óta ránk erőltetnek - mondja Györffy László.

- A gyökeréig semmi sem változik, a tartalom nem újul meg, csak a díszletet építik át, tetszetősebbé varázsolják a formát, de a háttérből ugyanazok a megoldatlan konfliktusok bukkannak fel. Aki rendszeresen látogatja a piacot, az jól tudja, hogy lényegét illetően semmi nem történt, csak az árak emelkedtek, az emberi kapcsolatok pedig még inkább elszemélytelenedtek. Nemcsak a vásárlók elégedetlenek, hanem az árusok is panaszkodnak a sok kényelmetlenség miatt. Úgy érzem, nemcsak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy megint ránk erőltettek valami újszerűt, ami valójában rosszabb, mint felszámolt elődje. De hát így megy ez, amióta szabad a vásár az országban, egyes üzleti érdekcsoportok korlátlanul adnak-vesznek a fejünk fölött és a tudtunk nélkül, nem törődve sem az érdekeinkkel, sem a hagyományainkkal. Csak a haszon a fontos, az ember addig számít, amíg vásárolni képes. Aki nem fogyasztó, az nyugodjék békében...

Györffy László sohasem tagadta, hogy azért írt, mert sok minden dühíti. Mindig szót emel az emberi megalázás ellen. Leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek sorsa izgatja kezdetektől fogva. Első irodalmi forgatókönyve, a Leghosszabb éjszaka a kitelepítésekről szólt, amit megvásárolt a filmgyár, de nem készítették el. 1969 őszén mutatkozott be a Kortárs című folyóiratban a Dobd föl magad, fiú! című novellával.

- Harmincéves koromban máris hallgatásra ítéltek a cenzorok, mert tabu témáról, az internálásokról írtam - emlékszik vissza. - Mai szóhasználattal talán úgy is mondhatnám, hogy ez nem rossz "piár" egy pályakezdő írónak, csakhogy ez akkoriban azt jelentette, hogy a kutya sem állt szóba velem. Íróként lettem kor és kórtanú. Mérleg jegyű vagyok. Skorpió akszcendenssel, a kínai asztrológia szerint pedig sárkány: Csakhogy Fémsárkánynak sikeredtem. Érzékeny, büszke, igazságkereső lettem. Felháborít, ha kiszolgáltatottakat bántanak, talán éppen azért, mert magam is közéjük tartoztam. Mindig kísért az egzisztenciális bizonytalanság - ahogy más írókat is -, de sem ettől, sem mástól nem féltem. A betegségektől sem. Túl vagyok egy súlyos műtéten, meg egy még súlyosabb infarktuson. Mindenképpen megpróbálok írni. Ha a széppróza nem megy, akkor publicisztikát. Az írás feloldja a magányt, nemcsak bennem, hanem azokban is, akik megtisztelnek azzal, hogy megvásárolják a műveimet. Azokkal élek lelki és szellemi közösségben, akikben elevenen létezik egymás segítésének emberi-keresztényi törvénye. A Fennvaló, ahogy az erdélyiek nevezik, tesz társakká minket.

Borbély László

(XIII. kerületi Helyi Téma, 2005. július 20.)


Kopogtató

(Riporter: Béla Pál)

Béla Pál: Jó reggelt kívánok kedves hallgatóink. Egy születésnapi beszélgetésből tevődik össze mai Kopogtatónk. Györffy László az ünnepelt. Már több generáció nőtt föl mesés könyvein, de közelmúltúnk krónikása is. Rádiós jegyzetíróként hangja is ismerősen csenghet. Rigó Rita és Rigó Dezső, Pók Pál és Pók Panna, Róka Ricsi lányai és fiai, például Rudi, aki tavaly beleesett az erdőszéli nagyverembe....

Györffy László: Remélem, hogy elég sokan ismerik. A mesekönyvemből van, aminek a címe "Kalandok az incifinci erdőben" és van egy második kötet, az "Újabb kalandok az incifinci erdőben", mindkettőt az unokáimnak írtam. Nagy dolog az, hogyha egy embernek az unokái ugyanabban az erdőben játszhatnak, ha ugyanott kóborolhatnak, ahol a nagypapa játszott. Ez rendkívül ritka dolog és én ezt az erdőt, ami Pestszentlőrinc határában van, ezt én benépesítettem....B. P.: Én is Pestszentlőrincen nevelkedtem, bizony voltak ott rókák is, őzek is, fácánok is....

Gy. L.: Pontosan így van, korábban voltak, amikor az az erdő, amelyről most beszélünk, az úgynevezett lőrinci erdő sokkal nagyobb volt.

B. P.: De azért mindenből lehet mese, történet, például a majdnem elveszett macska.

Gy. L.: Tulajdonképpen az unokáimnak az életéről szól mindkét könyv és a Luca lányunokám nagyon szereti a cicákat. Na most ha már itt említetted ezt a mesét, ez azért jó példa, mert tulajdonképpen itt a környezet is megjelenik, az a bizonyos megváltozott erdő a darugyárral, amit fölépítettek ott, illetve hát a Vasgyárral, tehát a megváltozott környezetet láthatjuk és a fölépülő házakat, mert az is szóba kerül. Tehát egy megváltozott világ a korábbi világhoz képest. A gyermek fantáziája benépesíti az erdőt és én tulajdonképpen nem tettem mást, mint a gyermeki fantáziával megpróbáltam benépesíteni az erdőt és különböző történeteket kitalálni különböző állatokkal. Egyébként tegeződünk?

B. P.: Visszatérünk még a mesékre, de előbb magyarázzuk meg a hallgatóknak, hogy tegeződhetünk e? Ugyanis régi rádiós kolléga vagy te is.

Gy. L.: Valóban régen dolgozom a rádióban, 25-30 éve hangjátékokat írok, írói jegyzeteket mondok, sok interjú készült velem, tehát aránylag mondjuk mint rádiós embert is ismernek, és hát Téged is ismerlek jó pár éve. Csak nem tudtam, hogy az íratlan és kötetlen szabályoknak megfelelően most magázódunk vagy tegeződünk.

B. P.: Természetesen a hallgatót most sem lehet becsapni, ha egyszer mi tegeződtünk, akkor....

Gy. L.: ...akkor maradunk a tegeződésnél, nyilvánvalóan.

B. P.: Visszatérve a mesékre, mindig azt mondjuk, hogy ez mese meg nem mese, meg ne mesélj nekem, vannak ilyen mondások, szólások, holott pont ez a műfaj az, ahol a legkevésbé lehet hazudni. Rigó Rita, Rigó Dezső, Pók Pál, Pók Panna, hát természetesen így mese, de amik velük megtörténnek, azok mégis emberi szituációk, emberi gondok, emberi örömök.

Gy. L.: Ha olyan tulajdonságokkal ruházza fel az ember az állatokat, amit megél maga is, maga a gyermek. Ő is szomorú, vidám, neki is vannak gondjai és ha ilyen tulajdonságokkal ruházza fel az állatokat az író, tehát mondjuk a pókoknak is gondjaik vannak, a Rigó Ritáéknak is, most nem akarom elmondani hogy a mesében milyen gondok, tehát tud azonosulni velem, bele tudja helyezni magát ezekbe a gondokba, örömökbe is, akkor ez már valóság is, nem csak mese. Ha ebben az író csal, vagyis kitalál olyat, ami nem a valóságból, nem az életből jön, akkor a gyermek rögtön észreveszi és számára érdektelenné válik a dolog, mert hazudtak.

B. P.: Nekem úgy tűnik, hogy talán azért fordultál egy kicsit a mesék felé is, mert neked hiányzott a gyerekkorodból, hogy meséljenek.

Gy. L.: Van ennek igazsága, mert be kell vallanom, hogy egy embert, akinek mondjuk öt éves korában meghal a mamája, természetesen bizonyos sérülés éri és nekem nem nagyon volt aki meséljen gyermekkoromban. De nem ezért írtam a mesekönyveket, mert korábban írtam már a lányomnak is, amikor 8-9 éves volt, most az unokáimnak, tehát nem valami szurrogatum, magyarul pótlék gyanánt írom én ezeket, mert én annakidején nem hallhattam, hanem úgy éreztem, és ez azt gondolom minden író fejében megfordul, hogy ha az Isten adott neki némi tehetséget, hogy írni tudjon, akkor egy kicsit szent kötelessége a környezetében lévő gyermekeknek, adott esetben a saját gyermekének vagy unokáinak meséket írni.

B. P.: Hallgattál te mesét gyerekkorodban meglehetősen rendhagyó módon, hallani hallottad, csak nem értetted.

Gy. L.: Hát igen, ez kétségtelen így van. Ugyanis apám, aki idősebb ember, 51 éves volt, amikor én születtem, ő a világ legtermészetesebb módján Hauff meséket olvasott fel nekem. Hauff egy német író volt és természetesen németül olvasta fel, én pedig öt éves voltam, úgyhogy egy öt éves gyerek, aki jószerivel még magyarul sem igen ért mindent, nem hogy németül, hallgatta ezt a fölolvasást. Érdekes volt, amint apám, aki azt gondolta, hogy ez is mese és miután ő tud németül és éppen a Hauff mese volt ott a közelben, németül olvasott fel nekem. Számomra, mint gyerek számára elalvás előtt egy zsongás volt ez a német szöveg, nem tudtam mit olvasnak, de hát úgy tűnt, mintha mese lenne, az is volt persze, csak én nem értettem. Viszont ennek volt egy nagyon érdekes, ha úgy tetszik pszichológiai következménye, hogy számomra a német nyelv nem volt idegen, nem csengett idegenül később felnőtt koromban, amikor megtanultam németül beszélni meg írni, no persze nem Thomas Mann-i szinten. De azért aránylag tudok írni, nem novellákat, regényeket, hanem leveleket vagy egy cikket, valami rövidebb tanulmányt. Mindenesetre maga a német nyelv nem csengett idegenül és feltehetően ez azért is volt, mert akkor 5 éves korom táján apám németül mesélt és valahogy ez a német nyelv és maga a német szavak egy kisgyermeknek beleültek az agyába vagy legalábbis nem csengtek később felnőttként idegenül, ahogy mondtam.

B. P.: Akkor itt tetten érhető az, hogy a mese nem csak egyszerű szövegfelolvasás, hanem egy szülő, egy apa, egy gyerek együttléte, ami sok-sok mindenből tevődik össze, mert milyen kellemes volt így ez a mese németül, annak ellenére, hogy nem értetted.

Gy. L.: Nagyon-nagyon igaz, amit mondasz. Ebben a pillanatban jöttem rá egy nagyon érdekes titokra. Tökéletesen igazad van. Az ember nem is gondolja, hogy talán-talán nem feltétlenül a szöveg a fontos, persze természetesen az is, hanem az együttlét, mert íme elég volt egy apának és fiának, egy kisfiúnak feküdni ott együtt az ágyban és hallgatni egy szöveget, amit egyébként nem is értett, de ez az együttlét, ez a melegség, nyilván szeretet-melegség, ez rávilágított arra, hogy ez a fontos. A lányomnak írott mesekönyv különben egybefüggő, úgynevezett meseregény volt, azonban az unokáknak írott mesék bár szintén egybefüggőek, mert hiszen egy incifinci erdőről szólnak, arról a bizonyos pestszentlőrinci incifinci erdőről, és lényegében az is mese-sorozat, de talán egyenként is olvashatóbbak, mint ahogy a lányomnak írott mesék. És tegyük hozzá, hogy akkor én még fiatal író voltam, amikor a lányomnak írtam, de most már amikor az unokáimnak, hát bizony közel ugye 20 könyv van a hátam mögött. Bár meg kell mondjam, lehet hogy egy picit túlírtam ezeket a meséket, mert rendkívül sok növényekre, állatokra vonatkozó adat van bennük. Adatot most nem úgy kell érteni, hogy valóban adatoltam, hanem nagyon sok leírás van egy-egy állatról, növényről és feltehetően ezért kelt el a könyv elég hamar vagy ezért fogyott el, mert én úgy írtam meg ezeket a meséket, úgy oktattam kvázi a gyermekeket, úgy avattam bele a természet világába, hogy nem a szájukba rágtam, ahogy sajnos ezt sokan elkövetik, hanem a meseszövés közben próbáltam egy-egy növényről, állatról, virágról írni valamit, és egyben megismertetni vele a gyermeket. Lehet, hogy ezeket a néhány mondatos kis leírásokat egy-egy növényről vagy egy állatról, ezt lehet hogy át kellene ugorni - idézőjelben mondom - "át kellene ugorni", mert a gyerek rendkívüli módon arra kíváncsi, hogy mi történt, tehát miről van szó, merre mentek el az állatok vagy ki, merre rohant. Talán egy-egy virág neve még elmegy, de leírni a szirmát, és hogy néz ki, ezt esetleg már unja a gyerek. Persze ez csak írói feltételezés.

B. P.: Lehet, hogy unja éppen amikor mesélsz neki, de hogy kézbe veszi majd a könyvet, amikor már olvasni tud és akkor már értékelni fogja a leírásokat, abban biztos lehetsz.

Gy. L.: Igen, ez valószínű, mert kaptam néhány visszajelzést is, hogy bár ezeket 5-6 éves gyerekeknek olvassák, meg esetleg 4 éveseknek, de 8-9-10 éves gyerekek is olvasták, akik ugye már kiskamaszok, hogy úgy mondjam és roppant módon élvezték. Sőt még felnőttek is, mert egy csomó olyan tudásanyag van bennük növényekről, állatokról, amelyet esetleg ők sem tudtak.

B. P.: Hálás téma, főleg ha részese is az ember egy történelmi sorsfordulónak.

Gy. L.: Író embernek természetesen a hétköznapok számítanak elsősorban, ez nyilvánvaló, az életről beszélve a hétköznapok a fontosak számomra is, mindaz ami a hétköznapokban történik. Én átéltem a Kádár-korszakot, most már a rendszerfordulást, mert így szoktam mondani, a rendszerfordulás után 15 évvel vagyunk, ezt is megéltem, súlyos betegségekkel tarkítva, de azért megéltem. A lényege a dolognak, hogy azért mondom a hétköznapok számítanak, mert a hétköznapokból tudja elsősorban az író ember lemérni hol tart az ország, az ő közvetlen környezete, mi az ami fontos és megírandó. Az ünnepek, ha úgy tetszik, a vasárnapok, részben a pihenés ideje kell hogy legyen, másrészt pedig az ünnepek alatt minden egy picit fényesebb mázt kap, most a szó nemes értelmében mondom, legyen az karácsony, húsvét, vagy bármely más ünnep, ami természetes is, hiszen az ünnep arra való, hogy egy picikét lazítsunk, pihenjünk, kikapcsolódjunk. Tehát valami jótékony, fényesebb máz fedi be ezeket a szürke hétköznapokat, ezeket a dolgos hétköznapokat, és főként talán-talán néha egy-egy órára elfeledteti azt a meglehetősen keserves történelmet, amit nekünk magyaroknak élni kell.

B. P.: Nem véletlenül céloztam én a történelmi sorsfordulókra, hiszen olymértékig részese voltál, nem tudom beszélhetünk-e róla, hogy elzárva is voltál néhány hónapot.

Gy. L.: Természetesen beszélhetünk róla. Vizsgálati fogságban ültem 1957-ben a forradalom után, de hát éppen csak megemlítem ezt, mert ahhoz képest, hogy mások min mentek keresztül, ez szinte szóba se jöhet. Csak azért mondom, mert egy 16 éves másodikos gimnazistának azért életre szóló élmény az - ha ezt egyáltalán így lehet fogalmazni, hogy élmény -, hogy néhány hónapig vizsgálati fogságban ül, jó néhányszor megverik, végül is aztán szabadul. Tulajdonképpen papír sincs róla, mert 90 napon belül ha valakit ültetnek, akkor legalábbis úgy volt, de hát akkor sok minden máshogyan is volt, semmiféle papírt nem adtak, csak kirúgtak. Nagyon nagy szerencsém volt. Nem akarok részletekbe belemenni, de mindenesetre további életemben rettentően megszenvedtem ezt a dolgot. Egyéb származású lévén, a fiatalabb hallgatók valószínű nem tudják, ez azt jelentette, hogy szinte valaki a lehető legrosszabb besorolást kapta a továbbtanulást tekintve, mert volt abban a korszakban, amikor én 8. általánosba jártam, majd gimnáziumba mentem, volt az úgynevezett munkás-paraszt és egyéb származék, tehát az egyebek voltak a legrosszabbak és alig lehetett tovább tanulni. Na most ehhez az egyéb származás mellé még valaki egy vizsgálati fogságos 57-es börtönbüntetést is elszenved, akkor feltehető, hogy az élete elég nehezen alakul tovább.

B. P.: Akkoriban volt az a mondás, hogy ha az ember nem csinált semmit, azért kapott 10 évet, akkor ehhez képest a te történeted ilyen értelembe nem is volt olyan rendkívüli.

Gy. L.: Pontosan így van, valóban ha nem csinált semmit, kapott 10 évet, hát az enyém az tulajdonképpen nagyon nagy szerencse, mert akár több évre is bezárhattak volna, ha meg tudtak volna valamit arról, hogy én mit tettem a forradalom alatt, de....

B. P.: Mit tettél a forradalom alatt?

Gy. L.: Hát nézd, erre az ember általában így egyenesen és röviden elég nehezen válaszol, én megpróbálok most azért röviden és főként nem mellébeszélve csupán annyit mondani, hogy részt vettem a forradalomban. Nem akarok dicsekedni egyrészt, másrészt pedig nem tartom ildomosnak, hogy a magam apró cselekedeteiről beszéljek akkor, amikor olyan súlyos komoly büntetéseket kaptak némelyek. Nem is szólva a több mint 400 halálraítéletről, de elég a 10-12 évekre gondolni, úgy hogy akkor én azzal, hogy részt vettem a harcokban 2-3 napig mindössze, nem tovább, és ott voltam bizonyos helyszíneken....

B. P.: Hány évesen?

Gy. L.: Másodikos gimnazistaként. De velem együtt, az én korosztályomból nagyon-nagyon sokan voltak ott, akik a mai napig nem mondják el, nem félelemből, hanem mert egyszerűen belekeveredtünk, és amit csináltunk, nem volt talán tudatos bár részben igen....

B. P.: Mit éreztél azokból a napokból, miért érezted fontosnak, hogy ennyire tevékenyen részt vegyél 16 évesként a cselekményekben?

Gy. L.: Nézd, ha azt mondanám, hogy előre megfontolt szándékkal, ahogy ezt a bíróságon is szokták fogalmazni, akkor nem mondanék igazat. Én egész egyszerűen bementem az apám volt Futó utcai házához, és miután a Futó utca végén a Práter utca van, és a Práter utcai iskola volt a központja a forradalomnak, vagy egyik központja jobban mondva, tehát ily módon kerültem én oda a Práter utcai iskolába, illetve annak környékére, erre az említett két napra és így vettem részt ott abban ami történt. Tehát nem volt ez egy különösebben nagy elhatározás, talán-talán az ember 16 éves korában akkor elég fejlett volt értelmileg, érzelmileg ahhoz, hogy tudja, valamit cselekedni kellett abban az időszakban, amikor az a rettenetes elnyomásos korszak volt, amit tulajdonképpen Rákosi korszaknak nevezünk, és amiben láttuk, hogy apáink, anyáink, nagyszüleink, körülöttünk lévő rokonságunk hogy kínlódik, milyen szörnyű dolgok történnek, az ÁVÓ hogy viszi el az embereket, hogyan kerülnek teljesen semmiségekért egyesek börtönbe, a vidéki embereknél hogy történik a padláslesöprés, a kulákozás, tehát mindaz a borzalom, amit úgy nevezünk ma, hogy magyar történelem, magyar sors. Ha ezt látta, akkor teljesen indokolt volt, hogy azt mondja, ő ebben részt kíván venni.

B. P.: 49 év telt el, volt időd átgondolni minden percét annak a 3 napnak, ha most visszaforgatnád az idő kerekét és választási lehetőséged volna, akkor ismét következne az a 3 nap?

Gy. L.: Én azt hiszem, hogy nem 3 nap lenne belőle, hanem sokkal több. A mai eszemmel, a mai tudásommal biztos, hogy nem 2-3 napig lettem volna ott azokon a bizonyos helyszíneken és vettem volna valami módon részt ebben, hanem szerintem ott maradtam volna a forradalom utolsó pillanatáig, amiből aztán persze mint tudjuk nem forradalom, hanem szabadságharc lett, mert ez az én felfogásom és hát sokaknak ez a felfogása, tehát ha úgy tetszik, akkor a szabadságharcban is részt vettem volna, és egész biztos, hogy nem mentem volna úgy el, ahogy elmentem a Kálvária térre a nagymamámhoz két nap után.

B. P.: Volt az a 3 nap, meg az az egyéb származás?

Gy. L.: Annyi szerencsém volt, hogy én nem Budapesten éltem akkor, hanem Pestszentlőrincen, ami ugye a korábbi meséimből is kiderül....

B. P.: Pestszentlőrinc nem volt mindig Budapest része.

Gy. L.: Így van, pontosan ezt akartam mondani, hogy Pestszentlőrinc akkor nem volt Budapest, és apám tulajdonképpen önmagát telepítette ki 1946-ban, úgy is mint háztulajdonos, az említett Futó utcai háznak a tulajdonosa.

B. P.: Ez az egyéb ugye?

Gy. L.: Ez az az egyéb kategória, ahova besoroltattam ennek okán. Tehát nyilvánvalóan, apám önmagát kitelepítette, amikor kiment a városból, hiszen Pestszentlőrinc nem volt a város és talán ezért volt az, hogy nem kerültünk a Hortobágyra, ahogy nagyon sokan kerültek és nem telepítettek ki bennünket, mert ő saját magát már kitelepítette a városból, Budapestről. Hogy én Pestszentlőrincen nőttem fel, talán-talán nagyon sok mindent segített abban, hogy ezt az egyéb származást vagy ha úgy tetszik, akkor az 56-os részvételemet a forradalomban vagy mondjuk úgy, csak hogy belesodródásomat, talán így finomabb, hát sokkal könnyebben viseltem el, mint a városban. Egyrészt nem tudtak semmit meg rólam, mert Pestszentlőrincen én nem csináltam semmit, tehát fogalmuk sem volt, hogy én igazából mit tettem, ezért is tudtam megúszni a dolgot, a vizsgálati fogság ugyanis nem Budapesten történt, hanem Győrben. Tulajdonképpen az, hogy Pestszentlőrincen éltem, ez nekem egy nagy szerencsém volt, több szempontból. Ami a leglényegesebb, hogy nem a város kövei között éltem le a fiatalságomat, a kamaszkoromat, hanem olyan kertes házak között, virágok között, fák között, tavaszi orgona illatban vagy esetleg téli nagy süppedő hóban, amely itt bent a városban az elolvadt, latyakos utcákon vagy - elnézést - de a budapesti benzingőzben, kutyapiszokban, nem ugyanaz. Tehát egész egyszerűen egy másik világban éltem.

B. P.: De hát jött 56 után egy másik világ, mert Pestszentlőrincből is Pestlőrinc lett, mostanában megint már Pestszentlőrinc persze....

Gy. L.: Igen, most megint Pestszentlőrinc, de korábban jött egy másik világ, egész pontosan 1951-ben lett Nagy-Budapest, tehát akkor alakult, és Pestszentlőrinc is akkor került a városhoz. Én már persze régen ott éltem, hiszen akkor 11 éves voltam, de az a másik világ, amire te céloztál, az a Kádár-korszak természetesen nem sokban különbözött a városban lakók életétől, de mégis-mégis azt kell mondanom ,hogy egy kicsit igen. Mert az a világ, ahol mondjuk például a nagy nyomorúságban a szomszédok egymástól kértek kölcsön lisztet, tojást, cukrot, mert egész egyszerűen senkinek nem volt, mert szegények voltak, ez valahogy úgy tűnt számomra, hogy más mint Budapesten benn a városban. Ha a kerítésen áthajolva a kommunista, úgynevezett sztahanovista élmunkás férfi asszonya, átszólt a szomszédba a "burzsuj" asszonynak, és kért valamit, akkor természetesen ő éppen olyan szegény volt, tehát itt volt valami közösség, valami olyan kertvárosi közösség, ami nem tudom, hogy a városban megvolt-e mindenütt.

B. P.: Emlékszel az első novelládra?

Gy. L.: Elég pontosan emlékszem rá. Az első novellámat karácsonykor írtam, egyedül maradtam....

B. P.: De melyik karácsonykor?

Gy. L.: 1959 karácsonyán, 19 éves voltam akkor, és apám éppen a pestszentlőrinci meteorológiánál volt éjszakai portás, mert hát ugye mi is lehetett volna egy egyéb származék, mint portás. Azért vállalt 2 napot vagy 3 napot egyben, mert ő egyedül álló özvegy ember volt. Én magamban maradtam, és ez nagyon fontos és jó dolog, amit kérdeztél, mert a magány, az egyedüllét szülte azt, hogy megírtam életem első, nem is novelláját, hanem hosszabb elbeszélését, Pókháló volt a címe. Később pedig ezt aztán közölték is. Úgy gondolom, amint visszaemlékezem, hogy a francia kisregények olvasmány élményeiből, és saját fiatalkori életemből tevődött össze nagyjából ez az írás.

B. P.: Volt tehát ez....

Gy. L.: 1959-ben.

B. P.: Ahogy itt nézegetem, forgatom a könyveidet, nézem a kiadási dátumokat, 1995, 2000 és így tovább....

Gy. L.: Hát igen, elmúlt az élet....

B. P.: Arra célzok én, hogy mikor jelenhettek meg a könyveid? Mikortól?

Gy. L.: Az első könyvem 1975-ben jelent meg, "Dobd föl magad, fiú!" címmel, és ez volt az első novellás kötetem, de hozzá kell tennem, hogy én egy kicsit késésben vagyok. Valószínű, lelkileg-szellemileg is egy kicsikét éretlenebb voltam fiatalabb koromban, de ezt az éretlenséget úgy kell érteni, hogy egyfelől túl hirtelen, 56-ban megöregedtem, ez természetes az élmények hatására, másfelől pedig védekezésként mindaz ami történt velem meg amilyen volt a gyermekkorom, egy kissé játszi könnyedséggel próbáltam lavírozgatni a hétköznapokban. Talán ezért tűnt úgy a dolog, hogy én nem vagyok elég komoly. Gyakorlatilag és nem csak gyakorlatilag, hanem lélekben, szellemben egész biztos hogy nagyon szomorkás, pesszimista voltam már egész fiatalon, ez az írásokban is megmutatkozott, mert mikor az első kötetem megjelent, akkor valaki, aki nem ismert engem, azt hitte, hogy egy 40 éves embernek az írásait olvassa. Később aztán tudomásomra is hozta ezt, mert annyira sok élettapasztalattal voltak tele, olyan szomorkásak és mondjuk meg őszintén, enyhén szólva pesszimisták voltak azok az írások. Különben a Kádár-korban ez nem tett jót egy novellás kötetnek. Itt szeretném megjegyezni neked, hogy van egy pikantériája ennek az első kötetnek, nevezetesen "A dobd föl magad, fiú!" című novellának, mert ez volt a címadó. 1970-ben jelent meg a Kortárs-ban, méghozzá a novemberi, úgynevezett ünnepi számban, a szovjet nagy októberi szocialista forradalom ünnepi számában, én pedig ebben a novellában nem kevesebbről, mint a hortobágyi kitelepítésről írtam. Na most ezt nyár elején fogadta el tőlem a Kortárs akkori rovatvezetője, Somogyi Tóth Sándor, Isten nyugosztalja, már meghalt, és úgy tették be a lapba ősszel, hogy előre nem tudták, ez a novella oda fog kerülni, abba az ünnepi novemberi számba, ahol éppen az Auróra cirkálónak a nagy harci tetteit dicsőíti valamelyik szovjet emlékező. Mellette pedig megjelenik egy ismeretlen fickónak az írása, ami arról szól, hogy hogyan kerítették magukat szögesdróttal körbe a kitelepítettek és Lenin tanyának hívták azt a birkahodályt, illetve több birkahodályt együtt, ahova például az én novellám szereplői kerültek. Ennek az lett a következménye, természetesen, hogy Simon István, a lap főszerkesztője pártfegyelmit kapott, többen mások is fegyelmit kaptak, engem pedig egy évre eltiltottak a közléstől, vagyis úgy is mondhatom, hogy úgy kezdtem, hogy betiltottak.

B. P.: A hétköznapok, a gyarlóságainkból eredő küzdelmek azok, amelyek neked nagyon tetszenek, ezek a témák foglalkoztatnak téged leginkább.

Gy. L.: Igen, mert azt gondolom, hogy ez jellemző a mi életünkre, és egyáltalán az emberi életet azok a küzdelmek határozzák meg, amelyeket végig kell élnünk és ezeknek a küzdelmeknek a sorozatából tevődik össze egy ember jelleme. Tehát ha azt nézzük, hogy ki milyen úton és módon próbálja az életét végigvinni, akkor derül ki, hogy ki az aki kiállja ezt a próbát erre a 60-70-80 évre, amíg elhivatott ide a földre és ki az, aki elbukik. Ez elsősorban azokban a küzdelmekben nyilvánul meg, amelyeket a hétköznapokban az ember kénytelen végigharcolni, különböző pályákon. Legyen valaki orvos, mérnök, művész vagy szakmunkás, teljesen mindegy, hogy milyen foglalkozású ember, hogyan és mi módon viselkedik a hétköznapokban, hogyan viszonyul a munkatársaihoz, hogyan viszonyul a munkához, hogyan viszonyul azokhoz a nagyon-nagyon gátló tényezőkhöz, amelyeket az én korosztályom, ez a bizonyos 60 körüli korosztály kénytelen volt megtapasztalni. Tehát ez mérce és ezért én a szépirodalmi munkáimban, novelláimban, regényeimben, kisregényeimben ezeket próbálom körbejárni, analizálni, megfogalmazni egy-egy történettel. Így próbálom megvilágítani azokat a hétköznapokat, amelyek nem csak minden egyes ember életének a mércéje, hanem egyúttal annak a társadalomnak, amelyben él, annak is a mutatója.

B. P.: Jó, jó, de hát nem lehet mindent ráfogni a társadalomra, meg egyébként sem szentekből áll a világ azért.

Gy. L.: Kétségtelen, mártíromságra nem lehet senkit sem rávenni, de az is biztos, hogy nem kell feltétlen jellemhibásnak lenni és nem kell jellemhibásként végig élnie az életét. Lehet hogy bizonyos fokig talán túl kemény vagyok és nem vagyok megbocsátó a gyarlóságainkkal szemben, de az az érzésem, hogy számos gyarlóságot nem kellett volna elkövetnünk a hétköznapokban, amire esetleg talán nem is kötelezték az adott embert, az adott szituációban, és mégis elkövette. Ezért vagyok én egy kissé talán olykor kérlelhetetlen a gyarlóságainkkal szemben.

B. P.: Például szótár kell az anyanyelvünkhöz?

Gy. L.: Például amikor a posztmodern irodalmat hallom, olvasom, akkor és pláne a kritikákat, amelyeket írnak erről az irodalomról, akkor valóban szótárt kéne használnom, pedig Isten bizony tudok jó néhány latin kifejezést, de itt nem is latin szavakról van szó, hanem olyan kitalált álnyelvezetről, amely álnyelvezet rettentő távol áll a magyar nyelvtől. Holott a magyar nyelv egy gyönyörű nyelv, rendkívül színes és gazdag, tehát ennek a tönkretételéről van szó akkor, amikor egyesek, úgynevezett posztmodern módon mindenféle szavakat összehalmozva firkálnak szövegeket. Mert ezt így mondják, hogy szövegek. És akkor még ehhez képest ezeket kritizálják egyesek olyanfajta nyelvezettel, ami elviselhetetlen. Ehhez szótár kell.

B. P.: Város- és embersirató, Gyűjtögető életmód, Talán a postagalambok, Lélektől lélekig, Átélni az újjászületést, ezek címek ....

Gy. L.: Az egyik régebbi publicisztikai kötetemből valók, amit 2000 táján jelentettem meg. Ezek a címek jelzik talán azt, hogy miféle gondokkal próbálok foglalkozni, a hétköznapok mennyire érvényesülnek ezekben az írásokban.

B. P.: Három királyok, Csak a magány marad, Az ember mint gipsztörpe, A szellem napvilága, Lombtalanítunk és így tovább, és így tovább....

Gy. L.: Ezek a rádiós jegyzeteimnek a címei, gondolom hogy a hallgatók talán hallották ezeket az írásokat és ezeket az írói jegyzeteket.

B. P.: Emlékszem, milyen nagy esemény volt annakidején, amikor felavatták az első budapesti aluljárót, lehet, hogy ezért is az a címe az egyik kötetednek, hogy "Az aluljáró"?

Gy. L.: "Az aluljáró" úgynevezett dupla fenekű cím, ahogy szokták mondani, vagyis kétértelmű. Mert azt is jelenti, hogy a regénynek, mert ez egy regény és novellák, de a regénynek az a címe, hogy "Az aluljáró", ezért lett a kötet címe is az, tehát a főhős a társadalom perifériáján élőket látogatja meg, azokkal veszi fel a kapcsolatot, lévén, hogy KÖJÁL ellenőr. Valószínű a maiak már nem tudják, mi a KÖJÁL, az ÁNTSZ-nek volt az előde, tehát egy ilyen ember, aki kiment különböző panaszos levelekre és megvizsgált különböző helyeket, ott találkozott a társadalom peremére szorult emberekkel, úgy hogy ő ezért alul jár, vagyis a társadalom alatt. Ezért ez a címe, hogy "Az aluljáró" és nem azért, mert hogy valamiféle aluljáróról lenne szó.

B. P.: Jó, jó, de ha most kimegyünk az egyik aluljáróba, akkor ott bizony megtalálhatod ezeket az alakokat, ezeket az embereket.

Gy. L.: Már akkor a hetvenes évek végén, amikor írtam, megjelentek ezek az emberek, persze nem olyan nagy számban, mint most, és egy picikét talán szimbolizálja is azt, amit te mondasz.

B. P.: Akkor beszéljünk egy kicsit a szeretődről?

Gy. L.: Különböző módon lehet meghatározni az én írói működésemet, mert a regényt azt házasságnak tartom, jó vagy rossz házasság, de azért egy regény írása egy kicsit házasság. Hosszú-hosszú ideig van az ember együtt a hőseivel, hosszú-hosszú ideig bonyolítja a cselekményt, tehát meglehetősen hosszú időt tölt el, ez már egy házasság. A novella inkább talán szeretői viszony, és általában a kritikusaim engem elsősorban novellistának tartanak, hát az hogy jó novellista, ezt talán ők mondják el, de hát most kénytelen vagyok én beszélni, mondjuk jó novellistának tartanak, hát ily módon jó szerető vagyok, ha ebben az értelemben használom a dolgot. Tehát szeretői viszony egy novella, és a publicisztika pedig, amit az ember esetleg hirtelen fellobbanással ír, az egy futó kaland. Egy-egy publicisztika 2-3-4 napig tartó kaland, amíg az ember felhevülten megírja azt amit gondol, foglalkozik azzal az anyaggal, aztán 4-5 nap múlva elszáll, és egy másik anyagba kezd bele. Ez - ahogy mondani szoktam - egy kaland, ha már így a női-férfi kapcsolatokra szűkítjük le az íróságnak a kritériumait.

B. P.: Szabad a vásár.

Gy. L.: Ez a címe ennek a legutóbb, 35 éves íróságom évfordulójára megjelent könyvnek....

B. P.: Tehát Györffy László, Szabad a vásár.

Gy. L.: Ezek az írások a mai életünkről és egy kicsikét a régi kádár-kori életről is szólnak, hiszen gyűjteményes könyvről van szó, de inkább azt mondanám, hogy válogatásról, mert lehetetlen 35 év írói munkáját összeválogatni. Én azt a módszert választottam, hogy részben a kezdő írónak a novelláit tettem bele a könyvbe, aztán pedig a 80-as évek közepétől, végéről és a 90-es évek szintén közepéről egészen a 2000-es évek elejéig válogattam írásokat. Vagyis a kezdet és a vég, ha szabad ezt mondanom, bár remélem még teljesen nincs vége az én írói munkásságomnak, de azért már-már a vége felé közeledek, mert mondjuk egyrészt 20-22 könyv után az ember már olyan sokat nem fog írni, ráadásul meg kell hogy mondjam, eléggé elment a kedvem ettől az áldatlan küzdelemtől és harctól, amit a könyvkiadás jelent manapság. Nem elég, hogy olykor az írónak kell a pénzt is összeszednie, vagy legalábbis szponzorokat keresnie ahhoz, hogy kiadják a könyvét, hanem még számtalan nehéz küzdelmes dolog jár együtt ezzel az írósággal. Arról nem beszélve, hogy éppen mert az emberek szegények, nem is nagyon tudják megvenni a könyveket, nincs pénzük, tehát tulajdonképpen néha úgy néz ki, hogy az író saját magának való ember, ő rajta kívül a világon senkit nem érdekel, sem a kiadót, sem az olvasót, hogy ő most író és ír könyveket. Nem csodálkozom azon, hogy nagyon-nagyon sok 60 év körüli pályatársam abbahagyta az írást, arról nem beszélve és azt mélységesen sajnálom, és nem csak hogy sajnálom, hanem megrendült szívvel veszem tudomásul, hogy nagyon sokan meghaltak, mert egész egyszerűen olyan életvitelbe hajszolták bele magukat, rossz életvitelbe természetesen, ami az egészségüket elpusztította és tönkretette, mert nem látták értelmét annak, hogy írjanak. Ez a rendszer bűne, hozzáteszem, annak a rendszernek a bűne, amelyik nem törődik a kultúrával, nem most, hanem már tíz-tizenöt éve. Nem hajlandó foglalkozni semmilyen módon a művészekkel, az írókkal, költőkkel, zenészekkel, festőkkel, egyáltalán az alkotó művészekkel, még a színházzal, az operával sem, és egyáltalán semmilyen művészeti ággal. Az utóbbi időben pedig egész egyszerűen katasztrofális állapotok uralkodnak, és ez azért nagyon-nagyon nagy baj, mert egy nemzetet, egy népet tönkre lehet tenni azzal, hogy a kultúráját, a szellemiségét lezüllesztjük és ezáltal elbutítjuk, és akkor már azt csinálnak vele, amit akarnak. Bár más úton-módon, gazdaságilag is tönkre lehet tenni, olyan gazdasági helyzetet teremteni számára, amiben szegénnyé válik és a szegény ember bizony már sajnos nem fog kultúrára pénzt adni, mert nincs neki, tehát nem fog teszem azt olyan tévéműsorokat nézni, amely nem fér bele az ő kis csomagjába, hogy így mondjam, nem fog mondjuk, az állatvilágról semmit sem tudni. Könyvet sem fog olvasni, legfeljebb folyóiratokat időnként, bár azt sem nagyon, talán csak újságot és sajnos a statisztikák is azt mutatják, ahogy én a publicisztikai írásaim közben néhány statisztikát végigbogarásztam, hogy az olvasók száma bizony hetes százaléka csak a mai kultúrát fogyasztóknak.

B. P.: Nagyon jókor jött ez a tegnapi író-olvasó találkozó, mert egy kicsit visszahozta a hitedet, a kedvedet.

Gy. L.: Igen, tegnap egy kicsit megrendültem, a tegnap alatt most azt kell érteni, hogy október 26-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt a "Szabad a vásár" című könyvem bemutatója, ami össze volt kötve a születésnapommal, s egy születésnapi ünnepség is volt egyúttal. Megrendítő volt számomra, megmondom őszintén, hogy ma több mint 200 ember jöjjön össze egy írónak a könyvbemutatójára és születésnapjára. Ez tényleg megrendítő. Arról a szeretetről nem is beszélve, amit kaptam a nézőktől, a színészektől, akik felolvasták a novelláimat, Szakonyi Károlytól vagy az Írószövetség elnökétől, Kalász Mártontól, ahogy bevezették, vagy Maróti Istvántól, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának a vezetője és a laudációt mondta, tehát valami szívmelengető szellemi légkör uralkodott ott abban a 2-3 órában, egyébként ezt el is mondtam, nem csak most itt neked, hanem ott is. Az utóbbi hónapokban, talán már nem is hónapokban, lassan utóbbi évben nagyon elment a kedvem attól hogy írjak. Persze szakadatlanul próbálkozom, de valahogy úgy nem lehet írni jó szívvel, jó lélekkel, tiszta aggyal, hogy az embernek állandóan meg kell erőszakolnia önmagát és Münchausen báró módjára a hajánál fogva ki kell húzni magát a rosszkedvből, hogy írjon, mert mégiscsak van értelme. Ez a tegnap délután vagy este valóban megrendítő volt számomra, mert azt jelentette, hogy igenis nekem mindenek dacára dolgom van még az életben és muszáj dolgoznom, ameddig bírok.

Elhangzott, 2005. november 5-ikén (Kossuth adó 805) a "Kopogtató" c. műsorban


Az álliberalizmus hatása


"A világ évszázadok óta az emberek átveréséről szól"

Ha valakire azt mondjuk, hogy 65 éves, és írói munkássága is 35. esztendejébe lépett, az csak két számadat. Ha azonban a mögöttük lévő tartalmat is ismerjük, akkor az évfordulók sorába emelkedik. Györffy László író esetében mindenképp.

Noha az idén kiadott "Szabad a vásár" című visszatekintő kötete a '60-as évekből származó írásokat is felelevenít, a szerző mégis csak az 1970 novemberében, a Kortársban megjelent "Dobd föl magad, fiú!" című, részben a hortobágyi kitelepítésekről szóló írástól számítja pályafutását. Ezt azzal magyarázza, hogy első ízben ezért tiltották el a publikálástól. Persze a folyóiratnál is sorra hullottak a fejek, hiszen a nyáron leadott novella a sorozatos csúszások miatt éppen az "ünnepi" novemberi számban kapott nyilvánosságot az ömlengő kommunista visszaemlékezések mellett.

Györffy korai írásainak stílusán a hagyományos, Kosztolányi Dezső-féle vonal érződik, nyoma sincs bennük a korabeli modernkedésnek. Ennek köszönhető, hogy nem váltak idejétmúlttá, ráadásul végigvonul rajtuk egyfajta jó értelemben vett szociális érzékenység.

- A napjainkban játszódó, címadó Szabad a vásár novella ugyanúgy a társadalom partvonalára szorult átlagemberekről, kínlódásukról szól, mint az 1989 előtti írásaimban ábrázolt jellemek. Az ő életlehetőségeikben semmi nyoma a rendszerfordulásnak - jellemzi központi vezérfonalát az író. - A 35 év alatt azt hiszem, emberközeli írói mondanivalóm és stílusom nem változott.

A "nincs új a nap alatt" szemlélete a borítóra került Hieronymus Bosch-festményrészleten is megjelenik, amely a XV. századi "itt a piros, hol a piros" jelenet ábrázolása. A játékos ördöngösségén elbambuló járókelőket éppen ekkor fosztják ki, a világ tehát már akkor is az emberek kijátszásáról, átveréséről szólt, és ez azóta sem változott.

A kérdés már csak az, hogy van-e még társadalmi igény a mélyebb értelmű okfejtésre, elmélkedésre felgyorsult világunkban, ahol elsősorban a képi üzeneteknek van keletje. Györffy László szerint egyértelmű nem a válasz, helyette inkább a publicisztikának van még jövője. Ennek oka abban keresendő, mondja, hogy a magyar társadalom polgárosodása elakadt a múlt század harmincas éveinek a végén, a háborút követő szovjet megszállás következtében pedig nem is folytatódhatott. Ezeket a kiesett évtizedeket igyekszik most a kulturális fejlődés helyett csupán javai gyarapításával bepótolni, ám - hasonlattal élve - egyetlen kamaszkorú sem léphet megfelelő színvonalon a húszas éveibe, ha arra nem készült fel szellemileg. A jelenlegi álliberális kultúrpolitika igénytelen regényeket hirdet mindenütt, és ugyanazokat az írókat, előadókat mutogatja Moszkvától Londonig, mintha mások nem is léteznének rajtuk kívül. Terjesztőhálózatuk sem különb, mert át sem veszi a szemléletét nem tükröző könyveket. A nemzeti oldal központi támogatás hiányában csupán kis példányszámban megjelenő kiadványai drágák, sok kispénzű értelmiségi, például tanár számára megfizethetetlenek, számukra inkább elérhetőek a folyóiratok. Ez az állapot leszoktatta az embereket a könyvek olvasásáról, számuk a korábbi 30-ról 7 százalékra csökkent. Az áldatlan állapoton csak a nemzeti oldalon is megjelenő tehetősebb műpártolók segíthetnének, akik áldozni tudnának a zene, a könyv, a képzőművészet területén az álliberális oldal ellensúlyozására, amelyik napjainkra ráadásul olykor nemzeti köpenyt húz magára.

- Másfél évtized alatt sikerült elérni, hogy szellemi írástudatlanokká, proletárokká züllessze a 20-40 éves zenehallgatókat, olvasókat - fest képet a jelenlegi állapotokról Györffy László. - Ennek a rétegnek kár értékről beszélni, mert nem is érti, hogy mit mondunk neki. Csupán a pénzre hajt, Nyugatra megy dolgozni és nem érdekli, hogy abban az országban éljen, amelynek anyanyelvét beszéli. Időnként divatozó úrként, hölgyként majd hazalátogat abba az országba, amely az EU gyarmata lett.

A helyzetábrázoláshoz hozzáteszi, hogy amennyiben a szellemi érték elhagyja szülőföldjét, azzal megszűnik a nemzeti művészet, és tovább emelkedik az 1990 óta fiatalon elhunyt, vagy szenvedélybeteggé lett alkotók száma. Ők azok, akik képtelenek voltak átállni arra a tőlük idegen életmódra, amelyben nekik kell előteremteni könyveik, lemezeik kiadásának költségeit. Ezt a helyzetet azonban nemcsak ők sínylették meg, hanem a nemzet is, hiszen a tudati gyilkolás az álliberális művészeken keresztül háborítatlanul folyik.

Demokrata, 2006. január 19.

Riporter: Szakács Gábor

Gyalogutak vándora


(65. születésnap és 35. írói évforduló a Károlyi palota Lotz termében, 2005. október 26.)

Kalász Márton az Írószövetség Elnöke: Nagyon sok szeretettel köszöntöm ezt a kedves kört a Magyar Írószövetség nevében, de mivel én az ünnepeltet, ezt a hatvanöt évest nagyon régóta ismerem és régi barátom, a magam nevében. A hatvanöt évhez hozzátartozik, ha majd megnézik a születésnap alkalmával az ünnepelt legújabb megjelent Szabad a vásár című kötetét, látják az elején szerényen, de vastag betűvel az van odaírva, hogy harmincöt éves munkássága évfordulójára. És ez nem véletlen. Ahogy én Györffy Lászlót ismerem, ha valaki, akkor ő még talán álmában is dolgozik, ő azt hiszem, az ilyen emberek közé tartozik. Egyébként én is mindig arra gondolok, ha őt olvasom vagy egyszerűen csak találkozunk, valahol egy közös rendezvényen, vagy közös társaságban ülünk, hogy Györffy Laci, mindannyiunk emlékezete szerint színészként kezdte. Én mindenesetre láttam őt színpadon, láttam filmen és egyszer csak ott állt egy szerkesztőségi szobában és hozott egy elbeszélést. Az utóbbi esztendőkben pedig én úgy ítélem meg őt mint publicistát, mint határozott véleményű és nagyon keményhangú embert. Ahogy néztem ezt az újabb novelláskötetét, meg hát a régebbi könyveit is, ő írta meg talán az utóbbi esztendőkben az egyik legizgalmasabb munkát 1956-ról. Hogyha olvasom őt, akkor ebből a sokféle emberből, többféle művészeti hajlamú, tehetségű emberből bennem mindig valamilyen egységes személyiséggé kovácsolódott össze. Hatvanöt év az tulajdonképpen számít is meg nem is, tréfásan szólva. Ami most már ő nyilvánvalóan marad, ő lesz azt hiszem, ameddig él, az egyik olyan írónk, aki harcos közíró is és - ha visszagondolok az írásaira - egyben melankolikus is tud lenni, aki elvágyódik innen, és el is utazik, de visszajön ide, mert ezt az országot tekinti, nemcsak munkahelyének, de hazájának is. Ez a hangulat, amit én a személyes vallomásommal próbáltam felidézni, ez alkotja tulajdonképpen az ő életművét. Ő pedig az az ember, akivé vált a mi szívünkben és amivé változott. Ő fog megmaradni bennünk. Remélem még sokáig fog élni, az Isten éltesse!

Szakonyi Károly Kossuth díjas író: Sok szeretettel köszöntök mindenkit, és irigylésre méltón sokan vannak itten a Laci hívei. Úgyhogy nagy kitüntetés ez, részben a születésnapra, részben a könyvbemutatóra. Én az elején rögtön, amikor szóba került a színészet, a Laci borzasztóan nem szereti most már, hogy ezzel kezdjük a dolgait, mert ő most már inkább író, de ha már így, úgy amúgy szóba hoztuk, akkor mégiscsak azt kell mondanom, hogy valami köze van az egész barátságunknak, ismeretségünknek a színházhoz. A hatvanas évek derekán Kaposváron volt egy színházi fesztivál, ahol zsűriztem, és azt hiszem akkor éppen a kaposvári színháznál volt Laci színész. Összebarátkoztunk, valami pinceszeren, ha jól emlékszem, és kiderült, hogy novellákat ír. Na most ünnep ide, ünnep oda, ilyenkor az ember azt mondja, hogy igen, jön egy színész, aki írni is szokott, hát Istenem, a művészetek összemosódnak és biztos ő olyan színész, aki irodalommal is foglalkozik. Ez főleg a színészköltőknél van. Sok Shakespeare és Moliere szerep hoz létre később verseket, de hát Lacinál nem ez volt. Tényleg nagyon érdekes, jó, eredeti novellákkal jelentkezett, természetesen az idők folyamán egyre jobbakkal. Most a huszonkettedik kötetét ünnepeljük itt, ezt az újat, a Szabad a vásárt. Itt persze nincs vége a pályának, de eléggé csúcson lévő teljesítmény, részben válogatás is az eddigiekből, de van egy ciklus benne, egy nagyon szép ciklus, a pestszentlőrinci tájakról, a fiatalságról hozott élményekről írott ciklus. Ezek a novellák, most amikor ezt a könyvet néztem, nagyon megragadtak. Ismerem Lacit, és mióta megjelengetnek könyvei, azóta mindig szerepelek valahol, könyvbemutatón, vagy a Rádióban. Egyik könyv ilyen, másik könyv olyan, úgy értem műfajilag, vannak publicisztikai témájú könyvek, esszék, regény és novellás kötetek. Őszintén szólva hozzám legközelebb - ezt már a múltkor a Rádióban is elmondtam - a novellái állnak, mert hát Istenem, én is novellista volnék. Éppen azért, mikor ezt a kötetet olvastam, és a pestszentlőrinci novellák atmoszféráját, meséit és az egész kötet megformálását átgondoltam, azt kell mondanom, hogy ő nagyon jó novellista, és jó novellistának lenni Magyarországon nagy dicsőség. Hiszen a magyar irodalom legerősebb vonulata a költészet mellett a novellisztika. A nagy és előttünk járó nemzedékek sorába lépni és ezt a műfajt jól csinálni, az nagy dicsőség, és Laci ezt nagyon, nagyon magas szinten műveli. A publicisztikáiban, Kalász Márton is már említette, nagy indulatok vannak, és Laci nagyon okos és indulatos férfiú és olyan temperamentummal áldotta meg az ég, amivel mindig tud harcolni a tolla révén, de meg kell mondani, hogy ezek a társadalomkritikái, ezek az éles cikkei és mindenféle bírálatai, ami az általa nem szeretett dolgokra vonatkoznak, meglehetősen magányos farkassá is teszik. Szóval nem nagyon van valamilyen csoporthoz kötődése, talán bizonyára felfedeznek bizonyos körök hasonló eszmeiséget, de azért a Laci természete is olyan, meg az írásai is olyanok, hogy elég magányosan vívja ezt a harcot. Hogy milyen eredménnyel? Az ember tudja, hogy küzdünk, harcolunk, aztán bízunk benne, hogy valami eredményre jutunk, hogy valaki meghallgatja és valamit okosodik belőle, de ez már nem az író dolga. Györffy Laci mindenképpen végzi a dolgát, és meg kell mondani, nagyon szép eredménnyel, mert hogyha most megnézem ezeket a kiadványokat, ugye '75-ben volt a Dobd föl magad, fiú!, az első kötet, '80-ban a Kőorgonák regény, és a 90-es évektől elég sűrűn publikál. Van úgy, hogy egy évben két könyve is megjelenik, tehát tulajdonképpen egy nagyon szép pályakép alakul ki a harmincötödik évfordulónál. Én azt hiszem, hogy az a beszélgetés, amit a Filippinyi Évával folytat majd Györffy László, az még rávilágít sok mindenre. Csupán azt akarom még mondani, hogy ez a hatvanöt év, ez egy mulatságos dolog, mert egy nagyon fiatal embert látunk itt. Jó, egy kicsit ez a tisztes őszes halánték már kell, de temperamentumban és azért küllemben is ő még egy nagyon is ereje teljében lévő férfiú, és kicsit mulatságos volt, amikor belegondoltam, hogy hatvanöt éves. Isten adja, hogy még sokáig éljen és írjon. Sokféle küzdelmet kellett neki véghez vinni, leküzdötte a borzalmas egészségi problémákat és egzisztenciálisakat is. Kívánom, hogy minél kevesebb küzdelemmel, minél további esztendőket tudjon teljes munkabírással. Isten éltessen!

Maróti István a PIM video- és hangtár vezetője: Kalász Márton, Szakonyi Károly után milyen laudációt lehet még elmondani? Úgy gondoltam, hogy egyfelől legyen udvarias, mert hogy azért érzékeny vagy, és legyen rövid, mert közönség is van a teremben. No, e két szempontot megpróbálom figyelembe venni, és hogy túlzottan ne legyen harag, téged foglak idézni, mert akkor, amit elmondok, azt mind te mondod, és ahhoz a képhez, amit Filippinyi Éva mindjárt a segítségeddel felrajzol, ahhoz hozzátartozik mindaz a gondolat, röviden néhány gondolatmorzsa, hogy ki is Györffy László. Korábbi interjúkat lapozgattam, néztem meg, olvastam el. Az egyik vélemény: "Szeretet, barátság, harag, viszolygás, ezek is tények. Emberszabású ember számára ezeknél mi sem fontosabb, és habár említettem, korábban sem kedveltem a ködfűrészelést, de mindinkább úgy látom, csakis a tények határozhatják meg az író munkáját. Shakespeare annyiszor említett tükrét kell figyelembe venni és az ebben megjelenő valóságkép állhat össze szuverén alkotássá". Egy másik idézet: "cipelem a szeretetéhségemet, a túlérzékenységemet, a kudarcaim ellen munkamániával védekezem. Mindenképpen megpróbálok írni, ha a széppróza nem megy, akkor rendszeresen publicisztikát". Egy harmadik: "ma, legalábbis szerintem, szellemi önkizsákmányolással lehet csak írni. Megyek, megyek, mint a tüskés bozótokkal szegélyezett gyalogutak vándora". És talán, ami a legtalálóbb, de ezt majd utána négyszemközt megbeszéljük, hogy tévedtem-e: "tulajdonképpen nem vagyok sértődött, hanem nagyon szomorú, és ez a szomorúság bizony néha úgy tűnik, hogy sértődöttség, de kétségtelen, ez a szomorúság nem indulatmentes. Logikus, hisz emberek vagyunk, és az alkotó emberek kiváltképpen érzékenyebbek, mint a civilek, tehát érthető módon indulattal vagyok szomorú". Több mint egy évtizede tevékenykedem itt a múzeum raktárában és az egyik legemlékezetesebb beszélgetésem volt Lacival. Nemcsak azért, mert az ő egyénisége rendkívüli, hanem 1996-ban kezdtünk el beszélgetni, és a Magyar Rádióban, ha beül egy interjút adni, akkor azt mondják, hogy harminc perc a műsoridő, de mi 1996-tól 2001-ig beszélgettünk. Akkor még a múzeum költségvetése jobb volt, tehát tellett kazettákra, ma már ez talán egy kicsit nehezebb lenne. A több találkozás során rögzített beszélgetésből mindketten éreztük, hogy ez talán nem lehet teljes értékű, de mégis azt mondtuk egymás között, hogy ez egy életút interjú. '96 február 16-án, délelőtt tíz órakor ültünk le, akkor kapcsoltuk be a magnót, és utólag elolvasva kettőnk meditációját, mondhatnám azt is, hogy termékeny írói korszak közben kísértük figyelemmel az újabb és újabb művek megszületését. Az interjú többször, hónapokig tartó megszakításokkal, tehát öt esztendeig készült, mert Györffy László, újabb munkái kiadásai miatt türelmet, halasztást kért, és egy jólnevelt muzeológus ilyenkor midig bólint, és azt mondtam, rendben Laci, itt a stúdió, itt a kazetta, itt a mikrofon, gyere vissza. Visszajött. Én mindenkor örömmel fogadtam, hiszen a stúdiószobán kívül sokszor összefutottunk a Rádió pagodájában, a Vörösmarty-téren, könyvheti sátrak árnyékában, amikor Laci éppen dedikált, vagy épp a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik rendezvényére jött. Ezen időszakban további nyolc mű jelezte László egyre markánsabb, és határozottabb írói jelenlétét. A beszélgetéssorozat 2001-ben fejeződött be, mert úgy érzetük mindketten, hogy sikerült bemutatnunk az írói munkásság legjelentősebb évtizedeit, és talán valamelyest egy közösen átélt korszakot is. Azonban 2001, és itt most nem a terrortámadásra gondolok, hanem maradnék itthon, a 2001 emlékezetes lesz szerintem Györffy László számára is: ekkor jelent meg az Aki megszökött a halál elől című legújabb történelmi regénye, a Művészeti Akadémia pedig aranyoklevéllel jutalmazta őt. Az öröm, a megelégedettség pillanatait azonban beárnyékolta a súlyos betegség, amely ezekben a napokban támadta meg szervezetét. A múzeum hangtára őrzi azt a két hangfelvételt, amelyet a betegség előtt, illetve már a kezelések közben rögzítettünk. Ezek a pillanatok a megkérdezett és az interjú készítője számára egy életre teremtett megrendítő emlékképet. Akkor és most, valahogy úgy éreztem Lászlót hallgatva, hogy birtokunkban az újrakezdés, a talpraállás lehetősége, és Laci az életben maradást választotta, küzdött, és tovább dolgozott. 2002-ben megjelent a Pásztázó magánerőből, amely esszéket és közéleti írásokat tartalmazott, valamint Az újabb kalandok az incifinci erdőben, merthogy Laci nemcsak az idősebbeknek ír, hanem gyerekeknek is, például meseregényeket, amelyet unokáinak ajánlott. De könyve még el sem juthatott az olvasókhoz, amikor 2002. augusztus harmincadikán szívinfarktust kapott. A hosszabb lélegzetű interjúbeszélgetések végén akkor, 2001. februárjában, itt a múzeumban a következő szavakkal búcsúztam tőled: most ennyi lelki, szellemi megpróbáltatás után jogos a kérdés, mit várhatunk a jövőben tőled? A válasz, amelyet akkor megfogalmaztál, súlyosan megérintett és megdöbbentett. "Úgy gondolom - mondtad - nem olyan sok van nekem már hátra. Nem azért, mintha valami egészségi bajom lenne, de valahogy nagyon elment a kedvem mindattól, ami itt történik, és azt gondolom, hogy arra az időre, ami hátra van, inkább még a szépirodalmi munkálkodásomnak szentelném az erőmet. Nem is történelmi regényt írnék még, hanem szeretnék egy novelláskötet összeállítani, amiből már jó néhány novella megszületett, és szeretnék egy meseregényt írni az unokáim számára." Talán ráhangolódásra is bevezetőképpen, kedves Éva ezt ajánlom neked és hogy akkor most, nem a Magyar Rádió, hanem a múzeum mikrofonja a tiéd.

Filippinyi Éva a Magyar Rádió Irodalmi osztályának szerkesztő-műsorvezetője: Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim! Nagyon nehéz a dolgom, én úgy érzem. Nagyon szép a munkám, az, hogy irodalommal foglalkozhatom, készíthetek klasszikus irodalmi művekből összeállításokat, és ennél még talán sokkal izgalmasabb, hogy kortársírókkal beszélgethetek életpályájukról, vagy éppen készülő munkájukról. Most azonban ha hiszik, ha nem, igen nagy zavarban érzem magam, hiszen ennyi szép köszöntő, ennyi értékelő megszólalás után, amikor már nagyon sok minden elhangzott, hogy kezdjem el faggatni Györffy Lászlót? Ezenkívül még kétféle instrukciót is kaptam, Maróti István az előbb azt mondta, hogy én nekem lesznek majd a kényelmetlen és szigorú kérdéseim, Szakonyi Károly pedig azt mondta, hogy most minden ki fog derülni Györffy Lászlónak az életművéből. Nos, ennyi feladat után már valóban nehéz hozzáfogni a munkához, de én úgy gondolom, hogy Györffy Lászlóval mi olyan sokat beszélgettünk mikrofon előtt, hogy ezeket az utasításokat, instrukciókat egy kicskét félretesszük, és elkezdünk beszélgetni a mi kedvünk szerint, ahogy szoktunk. Én olvastam egy régebbi, veled készült beszélgetést, ahol engem nagyon szíven ütött és nagyon meghatározónak, nagyon fontosnak találtam a következő gondolatot. Azt mondtad, hogy rád két dolog jellemző: az anarchia és a konszolidáltság együtt, és éppen ezért egy kicsit neked, ha másképp is, de Sarkadi Imre a példaképed. Tartod-e ezt most is?

Györffy László: Azt mondtad, nehéz dolgod van, én meg azt mondom, hogy ezek után nekem még inkább nehéz a dolgom. Minden különösebb fakszni nélkül, engedjék meg, hogy fel is álljak, mert ugyanis én azt gondolom, így illik. Nagyon szépen szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött - ez az első -, ugyanis ma kultúrával, irodalommal, költészettel, művészettel foglalkozó embereknek, ha elértek egy bizonyos kort, és azt szeretettel mások megünneplik, ez meglehetősen ritka dolog. És nagyon szépen köszönöm Ratzky Rita igazgatónőnek, hogy módot adott arra, amennyiben ezt a termet megkaphattuk, és természetesen köszönöm mindenkinek, aki eddig hozzám ilyen szép szavakkal szólott. Szó esett itt arról, hogy túlérzékeny vagyok - ez teljesen igaz - és szó esett arról, hogy kicsit anarchista is vagyok, ez már nem annyira szép, de részben ez is igaz. Ezek után, hogy önöknek megköszöntem, visszaülök, és így próbálom folytatni. Szóval az a helyzet, hogy valóban nehéz lett az utóbbi években az életem, nyilván, akik korábbról ismernek - számos ismerősöm van itt - tudják, hogy két említett betegségem volt. Ezekből egy is elvitt másokat, én kettő után is itt maradtam. Az Úr nyilván visszazavart, mondván, hogy dolgom van, de keményen, gyakorlatilag fizikai létemben fenyített meg a lehető legjobban. Nyugodtan elmondom: rákos lettem. Nem csinálok belőle titkot, nyirokmirigy rákom lett, majd kigyógyultam belőle ma már, azt hiszem, de elvágták operáció közben az egyik hangszál idegemet, megbénult az egyik hangszálam, tehát egy hangszállal beszélek. Ezt azért mondtam el, hogy ha valaki tudni akarja, hát tudja, nem csinálok belőle titkot. És utána csak úgy, ahogy manapság az egészségügyben szokás, elfelejtettek véralvadás gátlót adni, így aztán ugyebár infarktust kaptam. Természetesen Papp Lajos szívsebész ismerősöm úgy vélte a bíróságra kellene menni, én magam is, de aztán rájöttünk, hogy két, három év után semmi különösebb nem történne, úgyhogy abbahagytam ezt a dolgot. Ennyit elöljáróban, és most válaszolok Évának. Nehéz, ha az ember szembe találkozik azzal, amit mondott egyszer, még ha emlékszik rá, akkor is, pláne, ha meg nem emlékszik. Na most én erre az anarchista kifejezésre nem emlékeztem, meg kell, hogy mondjam, és ezen egy picit most változtatnék. Azt mondanám, hogy lázadó alkat vagyok, amennyiben Ady Endrével vallom, hogy "kis népnek még lélegzetet venni is radikálisan kell". És ha már megtiszteltek azzal, hogy eljöttek ide erre a születésnapra, akkor nekem mindig tisztességesnek, őszintének kell lennem, méghozzá a legdrasztikusabban. Tehát én azért vagyok ilyen, mert anyám a háborúban meghalt, 1945-ben, és bizonyos mértékig - ezt meg is írtam, nem titok -, ezért nyilván sérülékenyebb, érzékenyebb ember lettem.

F. É.: Te a mérleg jegyében születtél, úgyhogy kiegyenlítődnek a dolgok egy idő után.

Gy. L.: A baj csak az, hogy skorpió az aszcendensem, aki tudja, hogy ez mit jelent, annak nem kell magyaráznom. Igyekszem kiegyenlíteni az életemet olykor baromi erővel rendbe hozni, aztán egyszer csak győz a skorpió, és annyi nekem. Na most ez így megy, és tulajdonképpen ezért van az, hogy kissé lázadó lettem. Érthető, bizonyos lelki okok miatt, azt hiszem nem mondok ezzel újat. De a mi generációnk, és ez kicsit lényegesebb, mint az én születésnapom, ez a hatvanöt körüli generáció és az idősebbek, hiszen Karcsi, Marci a bátyáim lehetnének, bár sok már nem különböztet meg bennünket, idővel a generációs határok elmosódnak, lényeges történelmet élt át 1945-ben, 56-ban, a hatvanas években, a hetvenes években. Ez bizony nem volt mindegy.

F. É.: Nőknél ma sem.

Gy. L.: Nőknek az életkora más, bár meg kell mondjam, hogy mint emberek megkínlódták az életüket ők is. A velem egykorú nők. Máshogyan, más módon, mert a nőknek van valami, azt gondolom, férfiaktól eltérő túlélő képességük. Szeretem a nőket, az az igazság, és ez teljesen természetes. Ezt is abban a bizonyos önéletrajzi könyvben említettem. Itt valószínű megint csak arról van szó, és ez egy árulkodó szó, szeretetéhség. Ezért van szükségem rájuk, ezért hiányoznak a magányomban. Kérem szépen, meztelenül és pőrére vetkőzve ülök itt, bár ruha van rajtam, de gondolom érzik, mire gondolok. Igen, szeretetéhség, ez volt, ez van. Nyilván ehhez hozzájárult, hogy a nők adták azt a szeretetet, azt a puhaságot, lágyságot az egész kádári, szocialista borzalommal szemben, amit végig kellett élnem nekem és a kortársaimnak. De ha ugrom egyet vissza '56-ra, akkor tizenhat éves koromban volt egy kis dolgom, mint ahogy nagyon sok embernek, és ezért egy elég rövid vizsgálati fogságban részesültem, ami egészen elenyésző ahhoz képest, hogy másokkal mi történt. Az viszont tagadhatatlan, hogy aki másodikos gimnazista korában egy kicsit vizsgálati fogságban ül, és méghozzá nem is kicsit megverik jó párszor, azért az nyomokat hagy az emberben, és főként ami utána történt. Mert természetesen, és most ugrom a színészetre, valójában én nem színész akartam lenni, hanem filmrendező. Furcsa módon olyan foglalkozásokat is gondoltam, amik reális pályák, építészet, vagy vonzódtam nagyon a természet világához, valószínű ezért is írtam olyan sokszor és írok a természetről. Az is megfordult a fejemben, hogy erdőmérnök lennék. A filmrendezés pedig már a művészetre utal. Természetesen szóba sem jöhetett semmi, mert hogy képzelem én azt, hogy '56-ban, amikor némi vizsgálati fogságban részesültem, és erre nagyon büszke vagyok, mert a gimnáziumi értesítőmbe be van írva, hogy "külföldre távozott, nem osztályozható", így van beírva, akkor én mindenféle egyetemekre akarok menni. Arról nem is szólva, hogy ennek következtében megbuktam természetesen a továbbiakban matematikából és egyebekből, úgyhogy az építészet, meg minden, ez ugye nevetséges dolog. Az osztálytársaim, akik itt ülnek, ők jól tudják, hogy totálisan buta voltam matematikából, fizikából ábrázoló geometria és egyéb ilyen őrületekből. Filmrendező pedig azért nem lehettem, mert teljesen világosan és egyértelműen közölték velem, nem hatalmazott fel az illető filmrendező, ma már nagyon öreg, de nagyon becsületes volt, ő volt akkor a főiskolán a tanszékvezető, és nagyon röviden és egyszerűen mondta, hogy engem nem vesznek fel, mert ezzel a múlttal, ami nekem van, lehetetlen, hogy valaki filmrendező legyen. De ezzel szemben menjek a színészekhez, mert hogy aránylag jól nézek ki, meg szavalni is tudok, tehát menjek oda, majd ott biztos nem lesz hátrányomra az a bizonyos dolog, tehát művész az lehetek. Ebből látszik, hogy a színészek felmentést kapnak mindig, mindenhol. Nem mindenki, és nem mindenkor, de néha, néha kicsit könnyebb volt nekik abban a társadalmi helyzetben. Most minden vicc nélkül mondom, ezt mindenki tudja, a festőnek, zenésznek és egyáltalán, a művészeknek olykor kicsit könnyebb volt a kádári szorításban élni. Természetesen bele is haltak sokan ebbe a könnyű lehetőségbe, mint tudjuk. Mondjuk éppen Sarkadi Imre, ha már így szóba került. Valóban furcsa módon őt tartottam hosszú ideig nem azt mondom, hogy példaképemnek, ez így rossz kifejezés, mert nem példaképem volt, hanem egy írói magatartás megtestesítője. Valahogy az ő világa, ez a nagyon varázsos szociálisan érzékeny, drámai magyar valóság állt közel hozzám. Sarkadi Imre kiváló író volt, és félreértés ne essék baloldali, NÉKOSZ-hívő, amelyről ahogy elnézem az itt ülőket, van némi fogalmuk. Tehát valami olyasmiről van szó, hogy én - lehet most néhányan meglepődnek -szociálisan rendkívül érzékeny vagyok, pontosan azért, mert olyan gyerekkorom volt, amilyen. Ezt önvédelemnek hívják a pszichológiában, és egészen egyszerűen áttolom, áttranszponálom a magam baját, keservét a társadalom hibáira, illetve azt veszem észre, hogy milyen a szegény ember az életpálya szélére tolva. Én ezekről írtam, írok, vagyis mondhatnám öngyógyításnak is a dolgot. Tehát azért írok és beszélek, tartok előadásokat arról, amiről, mert tulajdonképpen nekem ez fáj. És nagyon köszönöm, hogy Karcsi mondta, valóban teljesen magányos vagyok és voltam is. Itt egy zárójelet teszek, mert gondolom, felmerül mindenkiben a kérdés, és ez óhatatlanul így helyes, ha valaki, aki megél hatvanöt évet, annak mégiscsak kellene, hogy legyen párja, meg családja, meg ilyesmi. Volt nekem is, de , elváltam, unokák is vannak, ahogy minden normális embernek. A Jóisten azonban talán úgy gondolta, hogy nekem ne legyen, sajnos, olyan családi hátterem, ami segítene abban a rettenetes küzdelemben, amelyet a Kádár-korszakban kellett folytatnom azért, hogy az írásaim megjelenjenek. És itt megint csak köszönöm Szakonyi Karcsinak, aki utalt erre, mert igencsak ellenzékben éltem az életemet, mint ahogy sokan mások, velem együtt gondolkodók. Nem másként gondolkodók, hanem velem együtt gondolkodók, bár a másként gondolkodás most már lassan szeretném, ha a mi privilégiumunk lenne, és az a gyanúm, hogy be fogom vezetni legközelebb az írásaimban: mi vagyunk a másképp gondolkodók!

F. É.: Nem akarom Szakonyi Károly szavait értelmezni, de én valahogy azt hiszem, hogy amikor azt mondta, te magányos vagy, akkor elsősorban arra gondolhatott, hogy íróként vagy magányos. Te nem indultál úgy, mint mondjuk a költők közül a Kilencek vagy a Hetek, nem indultál, vagy nem tartoztál olyan írói csoportokba, amelyek sokszor segítettek egy fiatalt a pályakezdésnél. Azután természetesen egy író, bizonyos életkor után magányos lesz azok közül is, de te mindig is ilyen módon magányos voltál. Ha Szakonyi Károly erre gondolt, akkor örülök neki, ha nem, akkor viszont én had kérdezzem...

Gy. L.: Teljesen világos, Karcsi bizonyára erre gondolt, érthető. Én csak zárójelbe tettem az előbb, amit mondtam, de azért tettem zárójelbe, mert minden kissé gondolkodó ember számára érthető és világos, hogy a két dolog összefügg. Ha valaki a társadalmi pozíciójában, életében, munkájában, az élet előrehaladásában - mondjuk megint visszatérek a kádárkori őrületre -, tehát a kádárkori őrületben valaki magányossá válik íróemberként azért, mert nem publikálhatott, mert a publicisztikáját nem írhatta meg és a magánéletben sem kap kellő segítséget, akkor teljesen elmagányosodik. Ezért nem tartom valószínűnek, hogy 1990-ben megszállt az őrangyalom, ráült a vállamra és belesúgott a fülembe hat darab könyvet, publicisztikai kötetet és számos szépirodalmi munkát. Tehát valószínűleg én előtte is tudtam volna már írni publicisztikát, mint ahogy meg is próbáltam olykor, de természetesen a felét ki kellett volna húznom, arra én meg nem voltam hajlandó. Hát ennyit az úgynevezett anarchizmusomról, és magányomról.

F. É.: Bocsánat, de én úgy érzem, hogy igenis az az őrangyal ráült a válladra. Egyrészt úgy érzem, hogy valamiféle emberi és művészi újjászületés is történt veled, mert az a lázadozó és mindennel harcoló publicista és szépíró az utóbbi években letisztultan fogalmaz az írásaiban, és az egész életpályának ez a gondolata sugárzik az új, a Szabad a vásár című kötetből is, amely egyébként az életutat mutatja meg. Szóval az őrangyal, igenis úgy érzem a válladra ült, egyrészt ezért, hogy időnként a füledet megcsipkedje, még írni kell a továbbiakban. Magam is, ahogy Szakonyi Károly, nagyon örülnék neki, hogyha ezek nemcsak ilyen mérges publicisztikai írások lennének, hanem talán az örökérvényübb novellák, színdarabok. Én nagyon várnám, hogy színdarabot írjál, valahogy...

Gy. L.: Nem!

F. É.: Nagyon helytelen, mert Harold Pinter december 10-én fogja a Nobel-díjat átvenni, aki színészként is kitűnő volt, és nagyon jó színdarabokat írt és ír folyamatosan a kortársainak. Úgyhogy azért ezen gondolkozzál csak el!

Gy. L.: De ő egy másik országban él.

F. É.: Másik országban él. De itt is lehet és itt is kellene darabokat írni, mert a színész barátok és évfolyamtársak, szerintem, nagyon jól vennék, hogy ha te gondolnál rájuk is. Császár Angela mondja is, hogy írjál már neki egy darabot.

Gy. L.: Én írtam darabot, nem egyet, de teljesen reménytelenül. Ismerve a magyar színházi életet, nemcsak most, hanem korábban, sőt 1990 óta, mi több '95 óta, '98 óta is, szóba sem jöhet, hogy magamfajta íróember darabját bemutassák.

F. É.: Majd ezt bízd rá a kollégáidra, de nézzük tovább a prózai munkásságod.

Gy. L.: Nem akarok most részletekbe belemenni, de az előbb a harcos publicisztikát mondottad, és szerintem ez nem olyan harcos. Azt gondolom - bocsánatot kérek, szabadna most egy picit ellentmondanom -, ha valaki keményen és tisztességesen megmondja, milyen világban él, akkor ettől elszoktunk. Sok a mellébeszélés, de ez nem jobb meg baloldal, meg színházi zsöllyék és páholyok szerint történik. Nem! Egy hangulat, egy hihetetlen erkölcsi, etikai züllés történt kérem, tisztelettel, 1990, 1989 óta, ez a véleményem. Sánta Ferenc, aki úgy gondolom, meglehetősen nagy ember, mint író és mint ember is kiváló, baloldali ember hozzá kell tennem, pár évvel ezelőtt beszéltem vele, és azt mondta nekem, ő az idősebb, baloldali ember: "tudod, az az érzésem, hogy soha, de soha ilyen mélyponton nem volt a magyar nemzet és nép erkölcsileg és etikailag". Mondta Sánta Ferenc, Ő, aki a "Húsz órát" írta, ő, aki erkölcsi kérdésekkel számtalan könyvében foglalkozott. Teljesen igaza van. Na most, én magam úgy gondolom, hogy ezekben a publicisztikai könyvekben, amelyek látszatra harcosak, - ha valaki elolvassa őket meggyőződhet róla - egyszerűen csak arról van szó, talán kicsit világosabban és keményebben fogalmazok, mint ahogy szeretnék ebben az egész, most úgynevezett átmeneti korszakban hinni nálunk, mi is történik velünk. Hihetetlen aljasságok történnek és nemcsak a gazdasági életben, hanem velünk, emberekkel, és az az érzésem, hogy az az indulat, ami bennem van, és amivel ezeket a publicisztikákat írom, ez nem valamiféle anarchizmus. Nagyon is letisztultan és nagyon is szigorúan írom én ezeket a dolgozatokat, nem csak úgy kiöklendezem magamból. És ezt azért mondom, mert szeretném, hogyha önök, akik itt ülnek, és esetleg majd elolvassák ezeket a könyveket, észrevennék, és ha mások is észrevennék, hogy vagy hajlandók vagyunk végre tiszta, kemény, világos, egyértelmű szavakkal elítélni azt a mocskot, amiben élünk - tudom, hogy ez most rosszul hangzik, de kénytelen vagyok így fogalmazni - vagy pedig szépen belecsücsülünk abba a meglehetősen lapos, majdnem azt mondanám, hogy késő kádári korszakot felidéző, egymást letaposó, karrierista, különböző - most már nem egypárti, hanem több párti - manipulációkba. Így biztos nem hogy sehova nem jutunk, hanem totálisan tönkremegyünk, amit még - meg kell, hogy mondjam - súlyosbít a dolog azzal is, hogy a szaporulatunk kétségbe ejtő méreteket ölt, és tévedések elkerülése végett, nem a Világbank fogja megmondani, hogy mi 2030-ban és 2040-ban majd hét és fél millióan leszünk, hanem igenis ez tény. Ha így folytatjuk, ez lesz belőle. És - bocsánat, tudom, megint belelovaltam magam valamibe - azt akartam mondani, hogy a szépirodalomban is, amit írok ez, amit én most elmondtam, ez tükröződik. Azokban a novellákban, amelyeket én a Szabad a vásár című könyvemben is többek között leírtam. Tehát nemcsak a publicisztikában igyekszem megfogalmazni ezt, hanem böcsületesen, szépen, alany, állítmány, satöbbi, eleje, közepe, vége, novellákban is.

F. É.: Engedd meg, hogy ehhez még két dolgot had tegyek hozzá. Abban valóban igazad van, hogy az a fajta publicisztika, amelyet talán a XX. század elején tudtak csodálatosan csinálni Adyék, Kosztolányik és amely a magyar irodalomnak nagyon fontos része volt, ez fontos lenne ma is, de azért ma szívesebben olvassuk, vagy örökérvényübbnek érezzük Ady Endre költészetét, Kosztolányi Dezső prózáját vagy líráját. Én ennyit akartam csak a te publicisztikai tevékenységeddel kapcsolatban mondani, és visszatérve a Szabad a vásár kötethez és arra az írásra, amelyet most Ambrus Andrástól fogunk hallani, én reménykednék, hogy azért Györffy László egyszer majd drámára is fogja magát. Mert ebben a könyvben több olyan írás van - ilyen volt az is, amit Császár Angela tolmácsolásában hallottunk -, amelyek olyanok, mintha egy monodrámának a részletei lennének. Egy-egy sors jelenik meg, monológ formában, ehhez néha a levélformát választod és én úgy érzem, hogy ilyen az is, amit most Ambrus András fog elmondani, felolvasni. Az előbb már beszéltünk a publicisztikai munkásságodról is, és én azt hiszem, hogy most egyszerűen az idő szűke miatt ne folytassuk ezt, viszont szeretném kérni tőled villantsd fel azt az évfolyamot, vagy azt a főiskolai időszakot, amit Szersén Gyulával együtt töltöttetek.

Gy. L.: Hát, muszáj feleljek, mert nem illik úgy hagyni egy kérdést, hogy nem válaszolnék. Én egy kicsit túlkoros voltam a főiskolán. Azt hiszem talán Gyuszi ezt majd alátámasztja. Egyrészt azért, mert előtte '56-ban - ahogy mondtam - volt egy kis dolgom, és ez engem rögtön felnőtté tett. Érettségizett emberek közé kerültem be, és én akkor már - miután harmadszorra vettek fel - tehát huszonegy éves koromban kezdtem el. Ha felnőtt nem is, de ifjú ember voltam, azokhoz képest, akik az iskolapadból jöttek. Na most Szersén Gyuszi barátom szintén kivétel, mert ő is egy kicsit később került be, de ő vele speciel nemcsak, hogy a főiskolán találkoztunk, hanem már Vecsésen - komoly hely - a színjátszó körben is együtt játszottunk, és a Vígszínházban is együtt voltunk, miközben én éppen munkássá képeztem át magamat. Bizonyára emlékeznek arra a korszakra, amikor az egyéb származék, ez én voltam, sok másokkal együtt - az egyéb származék az nem mehetett semmiféle főiskolára és sehova, tehát mint egyéb átképeztem magam díszletmunkássá a Vígszínházban - akkor már munkásszármazású lettem - és miután munkásszármazású lettem, így már mehettem továbbtanulni. Ez időszakban, amikor én munkásszármazásomért törtem magamat a díszletek között, akkor Szersén Gyuszi, szintén a főiskolára igyekezvén, ott statisztált vagy kisebb szerepeket játszott. Aztán a főiskolán találkoztunk nagy örömünkre.

F. É.: Én azt gondolom, hogy maradjunk ennél a boldog hangulatnál, és engedd meg, hogy most már ünnepeljünk téged. Meséltél az életedről, meséltél a kudarcokról, azokról a kudarcokról, és tragédiákról, amelyek alakították az emberi, írói arculatodat, és a pályádat, amelynek sok buktatója volt, de azért hadd mondjam el, hála Istennek megkaptad a Nagy Lajos-díjat, van egy Széchenyi-díjad, megkaptad a Magyar Művészeti Akadémia díját, a Rádiótól kaptál Nívó-díjakat, megvoltak azért ezek az örömök is az életedben.

Gy. L.: Kétségtelen, hogy néhány díjat kaptam, köztük Berta Bulcsú díjat kétszer is egymás után, most a nyáron és tavaly. Tavaly alapították, és tavaly is megkaptam, idén is. Nagyon fontosnak tartom, mert Berta Bulcsú elve, kiállása példaadó személye igen fontos. Tulajdonképpen Szakonyi Karcsi, Gyurkovics Tibor, Berta Bulcsú, a névsor szinte elválaszthatatlan. Nagy Lajos sem egy rossz ember, szívesen vettem a díjat. Hazudnék azonban, ha most elhallgatnám, hogy a József Attila díj egy kicsit hiányzik, megmondom őszintén. És azt is hozzá kell tennem, hogy jubiláltam idén - azt hiszem Marci igazolhatja és Karcsi is -, tizedszer javasoltak a szakosztályok József Attila díjra, és az Írószövetségben, valahogy úgy alakult a Választmány az elmúlt rendszerfordulás nagy forgatagában, hogy engem a jelöltek közül mindig kihuzigáltak. Már nem igen várom a dolgot. Talán, talán jó lenne, de azt hiszem, hogy ez fájó pont marad. Úgy gondolom, hogy elég sok mindent megtettem az életben egyrészt azért, hogy életben maradjak, másrészt, hogy dolgozzam, mindenek ellenére és mindenki ellenére. De miután én vallásos vagyok, Istenhívő, hitben gondolkodó, éppen ezért azt mondom most, hogy - önök ismerik a mondást segíts magadon és az Isten is megsegít - segíts magadon, és ha már nem tudsz, akkor majd az Isten segít. Ő pedig mindig segít.

Péterfy László szobrász: Gyakori eset, hogy egy színészt, vagy énekest betegsége vagy egyéb elfoglaltsága miatt egy kollégája helyettesíti, ez a szobrászoknál ritkábban történik meg. Nos, velem megtörtént. Györffy László régi barátja a Nagybányán élő Törös Gábor kollégám és nekem is barátom, neki kellett volna ezt az érmet elkészítenie, valami oknál fogva én kerültem ebbe a helyettesi vagy helyettesítési pozícióba, aki csak néhány hete vagy mondjuk egy hónapja ismeri Györffy Lászlót. Így hát az érem olyan lett, amilyen. Ha mondjuk húszéves korodban is ismerhettelek volna, a húszéves fizimiskádat is láthattam volna, bizonyára hízelgőbb vagy jobb érmet tudtam volna készíteni. Így is engedd meg, hogy átnyújtsam, és sok boldog évet kívánjak neked, hiszen még fiatal ember vagy, harmincöt éves írói pályafutással hatvanöt évesen.


Az angyalföldi fémsárkány


Írói munkásságának harmincötödik évfordulójára Szabad a vásár címmel jelent meg a Kairosz Kiadónál Györffy László legújabb kötete. A címadó elbeszélés a "békebeli", immár csarnokká átalakított Lehel piacnak állít emléket. A szerző több mint két évtizede él a kerületben.

- A lehel piac átalakítása szimbólikus. Jól példázza napjaink valóságát, azokat a kierőszakolt változásokat, amelyeket a "rendszerfordulás" óta ránk erőltetnek - mondja Györffy László.

- A gyökeréig semmi sem változik, a tartalom nem újul meg, csak a díszletet építik át, tetszetősebbé varázsolják a formát, de a háttérből ugyanazok a megoldatlan konfliktusok bukkannak fel. Aki rendszeresen látogatja a piacot, az jól tudja, hogy lényegét illetően semmi nem történt, csak az árak emelkedtek, az emberi kapcsolatok pedig még inkább elszemélytelenedtek. Nemcsak a vásárlók elégedetlenek, hanem az árusok is panaszkodnak a sok kényelmetlenség miatt. Úgy érzem, nemcsak a magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy megint ránk erőltettek valami újszerűt, ami valójában rosszabb, mint felszámolt elődje. De hát így megy ez, amióta szabad a vásár az országban, egyes üzleti érdekcsoportok korlátlanul adnak-vesznek a fejünk fölött és a tudtunk nélkül, nem törődve sem az érdekeinkkel, sem a hagyományainkkal. Csak a haszon a fontos, az ember addig számít, amíg vásárolni képes. Aki nem fogyasztó, az nyugodjék békében...

Györffy László sohasem tagadta, hogy azért írt, mert sok minden dühíti. Mindig szót emel az emberi megalázás ellen. Leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek sorsa izgatja kezdetektől fogva. Első irodalmi forgatókönyve, a Leghosszabb éjszaka a kitelepítésekről szólt, amit megvásárolt a filmgyár, de nem készítették el. 1969 őszén mutatkozott be a Kortárs című folyóiratban a Dobd föl magad, fiú! című novellával.

- Harmincéves koromban máris hallgatásra ítéltek a cenzorok, mert tabu témáról, az internálásokról írtam - emlékszik vissza. - Mai szóhasználattal talán úgy is mondhatnám, hogy ez nem rossz "piár" egy pályakezdő írónak, csakhogy ez akkoriban azt jelentette, hogy a kutya sem állt szóba velem. Íróként lettem kor és kórtanú. Mérleg jegyű vagyok. Skorpió akszcendenssel, a kínai asztrológia szerint pedig sárkány: Csakhogy Fémsárkánynak sikeredtem. Érzékeny, büszke, igazságkereső lettem. Felháborít, ha kiszolgáltatottakat bántanak, talán éppen azért, mert magam is közéjük tartoztam. Mindig kísért az egzisztenciális bizonytalanság - ahogy más írókat is -, de sem ettől, sem mástól nem féltem. A betegségektől sem. Túl vagyok egy súlyos műtéten, meg egy még súlyosabb infarktuson. Mindenképpen megpróbálok írni. Ha a széppróza nem megy, akkor publicisztikát. Az írás feloldja a magányt, nemcsak bennem, hanem azokban is, akik megtisztelnek azzal, hogy megvásárolják a műveimet. Azokkal élek lelki és szellemi közösségben, akikben elevenen létezik egymás segítésének emberi-keresztényi törvénye. Ahogy az erdélyiek nevezik, a Fennvaló tesz társakká minket.

Borbély László cikke, megjelent a XIII. kerületi Helyi Téma 2005. július 20.-iki számában


2008. július 1. Arcvonások
Szerkesztő - riporter : Kondor Katalin


- Volt rádiós kollégát köszöntök itt a stúdióban, Györffy László író - újságírót. Három köteted is megjelent az idei könyvhétre. rangos írótársak méltatták ezeket az írásokat. Ha jól számoltam, túl vagy a 25. könyveden.

Megmagyarázható az, hogy mostanában miért szaporodtak meg a közéleti írásokat tartalmazó dolgozataid?

- Bocsáss meg, egy picike kiigazítást hadd tegyek: nem vagyok újságíró, csak publicista.

- A rádiósok mind újságíróknak vallják magukat.

- Én rádiós is úgy voltam, hogy elsősorban íróként mondtam írói jegyzeteket a rádióban még annak idején, amikor Németh Miklós Attilának volt a műsora vasárnap délután, illetve volt a Vasárnapi újság. Tehát én csak íróként szerepeltem a rádióban gyakorlatilag, úgy, hogy inkább publicistának mondanám magam. Hogy megszaporodtak-e az írásaim, azt nem tudom, mert azt hiszem, hogy éppen ez a könyvheti három könyv bizonyítja, hogy azért én a szépirodalmat elég erősen művelem, hiszen a három megjelent könyvből kettő szépirodalom. Az egyik egy Szent Lőrinc freskója című novelláskötet, ami novellákat tartalmaz, és Fekete Gyula Kiadójának az Örökségünk sorozatában pedig az Életmű válogatásom jelent meg, tehát az is szépirodalom. Mindazon regényekből, novellákból, hangjátékokból, amelyek eddig - a 35-36 éves írói pályámon összegyűltek. Erre kért fel Fekete Gyula, hogy tegyem össze abba a sorozatba, ahol Szabó Magda, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor és a többiek vannak. Sütő András például. A lényeg az, hogy a szépirodalmat én erősen művelem.

- Azért nem fogunk összeveszni, már olyan szempontból se, hogyha valaki megnézi az életművedet, amit - utaltam rá, már jócskán túl vagy a kéttucat könyvön, és bizony az utóbbi időkben nagyon sok köteted jelent meg ezekkel az említett publicisztikákkal, amelyek mind-mind közéleti írásokat tartalmaztak. Én a kérdésemre várok választ, hogy mit gondolsz, hogy mi indította ezt el benned?

- A kérdésedre nagyon konkrétan azt válaszolom, hogy a rendszerfordulás óta - én ezt így szoktam mondani - úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak - én korábban is próbálkoztam, de nem sok sikerrel, mondjuk az Élet és Irodalomnál, vagy egyéb lapoknál-, hogy írjak publicisztikát, de ennek mindig az lett a vége, hogy jó néhány mondatot ki kellett volna húznom, amit persze nem tettem meg.

- Azután, miután már megszűnt a cenzúra, hivatalosan?

- Már mikor szűnt volna meg a cenzúra?

- Hivatalosan 1990-ben, aztán nagyon megszűnt.

- Hát, mondjuk ironikusan, mondhatjuk valóban. Lényeg az, hogy én még 1990 előtt próbálkoztam vele, tehát az úgynevezett cenzúra megszűnése előtt, és természetesen én visszavettem ezeket, az írásokat. Én írtam akkor is publicisztikát, elvétve, mert csak éppen, hogy átment. Na most 1990 után ugyanez történt. Valóban harcot kellett vívni még az Antall-kormány idején is - 1990- és 1994 között - egészen konkrétan a lapot most nem akarom megnevezni, de mondjuk úgy, hogy nemzeti oldalon álló lapokról van szó - nem is egyről -, ahol kifejezetten harcot kellett vívni azért, hogy egy-egy publicisztika megjelenjék, mert az illető, hogy úgy mondjam, jobban félt, mint a volt ott maradt kommunista vezető-főszerkesztő. Ez egy tipikus esete az akkori időknek, mert ő, a volt kommunista vezető szeretett volna átállni, ezért megengedett egy-egy erősebb kifejezést, vagy pontos meghatározást. Arról a korról beszélek most, az Antall-kormány idején, 1990-1994 között. De az ő beosztottja az jobban félt, mert ő nem tudta még, hogy hogy is kell helyezkedni. A főnöke már tudta, ő még nem. És ő inkább visszaadott kéziratot, például, hogy belehúzgált, miközben a főnöke azt mondta, hogy nincs ebben semmi. Persze, mert ő szerette volna bizonyítani, hogy ő bizony már másképpen gondolkodik, mint ahogy tíz évvel korábban.

- Magyarul, te most azt mondtad ki, hogy a legtöbbünkben a belső cenzúra, az öncenzúra megszűnt.

- Hát a médiumokban - és én most az írott médiumokról beszélek-, sajnos, azt kell mondanom, hogy nem szűnt meg.

- Én viszont arra a kérdésre mégiscsak szeretnék választ kapni, hogy benned mi indította el a közéleti érdeklődést, annyira, hogy voltak évek, amikor- legalábbis az olvasó számára úgy tűnt, hogy szépírói munkásságod háttérbe szorul a publicisztikai kötetek mögött. Tehát mi volt az, amikor azt mondta Györffy László, hogy most ezt én megírom, ezt a politikai jelenséget? Nem szépirodalmi köntösbe ágyazva, hanem újságírói módszerekkel?

- Azért jelentkezett ez nálam, mert 1990 után én, mint MDF alapító voltam az első százak között, és azonnal és nagyon hamar kiléptem az MDF-ből, ahogy párt lett. Így kezdődött, mert azt mondtam, hogy egy alkotóművész ne legyen semmilyen pártnak a tagja. És igazam volt abból a szempontból is, jó néhány olyan jelenséget megírhattam - megint csak nem mondom a lapokat, teljesen mindegy, folyóiratokat, tehát különböző helyeken, amelyek rávilágítottak arra a nagyon zavaros, nagyon zagyva, és meg kell, hogy mondjam, olykor rendkívül gyanús körülményekre, amelyek 1990 és 1994 között szellemi, kulturális téren itt alakultak. Vagyis ha én egy pártember vagyok, tehát mondjuk az MDF pártnak a tagja, akkor feltehetően a pártfegyelem rám is vonatkozik, és azt mondják, hogy ejnye-bejnye, ezt, meg azt nem szabad megírni, vagy nem lehet, mert a pártfegyelem azt mondja, hogy...

- De ilyenkor egy íróembernek - jelentős képzavarral élve - viszket a tolla?

- Abszolút. Teljes mértékben. Nagyon jó a fogalmazásod. Mert egyszerűen arról van szó, hogy ekkor kezdtem el, ahogy te mondtad, nagy vehemenciával írni a publicisztikáimat, amik - hozzá kell tennem - nem napi politikák voltak. Például volt egy cikk, ami nagyon nagy botrányt váltott ki, Agytakarítás volt a címe, és ez az Agytakarítás című dolgozat arra vonatkozott, hogy a sajtóban és a szellemi életben - nemcsak a sajtóban - ott maradt régi nomenklatúra emberei abszolút irányítanak. Abszolút nagytakarítanak. Na most erre aztán mindenféle támadásokat kaptam. De ez most lényegtelen. Csak jelezni akartam, hogy nem személyekre szólott ez a fölhördülés, amelyeket én írtam, vagy jellemzések, hanem arra a korszakra. És azért egy picit elhíresültem, ahogy te fogalmaztál. És még valami, igazad van, én nyolc darab kötetet írtam a rendszerfordulás óta, tehát mintegy végigkísérve a mai napig - ugye az idei könyvhéten van a nyolcadik ilyen publicisztikai kötetem, ami a Püskinél jelent meg. Tehát valóban igazad van, ez egy kissé ismertebbé tett, inkább így mondanám.

- Én viszont azt kérdezném, hogy sokan azt mondják, most, hogy elérkeztünk a 2007/2008-as nem könnyű évekhez, hogy annyira fáradtak az emberek, hogy nem szeretnek már a napi gondokról olvasgatni. Ezt te, hogy látod, hogy érdekel ez még valakit?

- Nem. Nem érdekel. Teljesen így van.

- Akkor azt is kérdezhetném, hogy miért írod?

- Teljesen jogos a kérdésed. Valóban abszolút napi gondokról írok. Hogy ez kit érdekel? Én azt mondom, hogy kutya kötelessége egy íróembernek, még ha szépíró is elsősorban, vagy annak tartja magát. Kosztolányiék annak idején éppen úgy írtak ezekről, a dolgokról - most csak hirtelen ez jutott eszembe -, vagy mások, vagy Nagy Lajos, hogy az ő nevét említsem, és nem érdekelte őket.

- Az kordokumentum.

- Pontosan így van. Na most kimondtad a bűvszót. Kordokumentum, amit én írok, és ezért írom.

- Az egyik méltatód, Fekete Gyula író nagyon szépen fogalmazta meg ezeknek a közéleti írásoknak az értelmét az egyik fülszövegen. Idézem: "Vannak korok, amelyek túltesznek minden fantázián, de csak írói közvetítéssel érlelődhet belőlük történelemalkotásra serkentő tananyag." Magyarán, ezt már én teszem hozzá, egy író, egy értelmiségi, ha formába önti az élet visszáságait, és elmagyarázza az okokat, az eredőket, akkor az embereknek segít megérteni a körülöttük lévő világot, és akkor képesek lesznek talán alakítani is a sorsukon, hogyha értik.

- Pontosan így van. Tehát azért is írom, hogy valamelyest megmagyarázzam nekik azokat a rendkívül bonyolult - látszatra bonyolult, egyébként elég egyszerű, cinikus, visszataszító politikai és egyéb társadalmi húzásokat, amit most az elmúlt esztendőben itt művelnek velünk. Ha egy kicsit világosabbá teszem az összefüggéseket, akkor azt hiszem, hogy megértik jobban, jobban figyelnek rá, és akkor, amikor el akarják szédíteni őket, hozzáteszem, különböző utcai kivonulásokra. Most teljesen mindegy, hogy itt jobb- vagy baloldalról van szó - jobb híján ezt a szót használom-, hanem egyszerűen tudják, hogy hova mennek, tudják, hogy miért mennek, legyen önálló véleményük, ne csak menjenek ki és hőbörögjenek, hanem legyen céljuk, és változtatni csak úgy lehet valamin, ha tudom előre, hogy mi az a cél.

- Meg mi a rossz.

- És mi az a rossz. Egyáltalán mi az a rossz, amiért én kimegyek az utcára. Tegyük fel. Hogy mi az a rossz, amiért hőbörgök a közértben, a kocsmában, stb., Na most ezek az összefüggések, azt hiszem, rávilágítanak erre, és ahogy Fekete Gyula bátyánk fogalmazott nagyon pontosan, valóban arról van szó, hogy az összefüggésekre derítek fényt. És még valami, ami nagyon fontos: nem egyszer azt szoktam mondani, hogy azoknak a tapasztalatával, vagy annak a generációnak a tapasztalatával, amelyik majdnem úgy néz ki, hogy utoljára tudott az elmúlt fél évszázad magyar történelméből valami olyat, amit most ma már nem nagyon tudnak. Lévén, hogy mi 1945-ben a háború alatt kisgyermekek voltunk, tehát valamit tudtunk a bombázásokról, 1956-ban meg már kicsit részt is vehettünk.

- Te is.

- Én magam is, igen. Én magam is részt vettem, meg is írtam a könyvet. De ez most nem a reklám helye. Szóval megírtam erről a könyvemet. Meg is kaptam annakidején ugye a büntetésemet, egy kis vizsgálati fogsággal, még szerencse, mert még a szerencsések közé tartozom.

- Ez az egyéb kategóriával.

- És az egyéb kategóriával, igen, mert abba soroltattam be, és így nem tanulhattam oda tovább, ahová akartam, de most ez mindegy. Lényeg az, hogy tönkretették az életemet, természetesen. De nemcsak az enyémet, hanem többekét. Vagyis annak a korosztálynak, aki aztán megérte a 68-at, ami egy nagyon furcsa nyugati álforradalom volt, mert végül is kiderült, hogy akik akkor hősök voltak, ott a forradalmárok nyugaton, azok ma benn ülnek a különböző parlamentekben, mint dúsgazdag emberek. Ez sajnos így szokott lenni, igen. És hát megértük ezt a 89-90-es rendszerfordulást, ami aztán végképp, a mi közel 50 éves korunkban váratlanul ért bennünket, mert elképzelhetetlennek tartottuk azt, ami bekövetkezett. Az, hogy semmi se történik. Sőt, egyenesen, néha-néha azt kell mondanom, hogy még a Kádár-korszakban voltak jelenségek, bármilyen szomorú, de igaz, amelyek közgondolkodásilag nézve jobbak voltak. Tehát jobban foglalkoztak a közzel, mert most teljesen egy ilyen magára hagyott újkapitalista őrület folyik, amikor is az álliberálisok - én így nevezem őket, mert nem liberálisok - hihetetlen módon szórják tévtanaikat, mondhatnám azt is, hogy Magyarországot kísértet járja be, az álliberálisok és a volt nomenklatúrások kísértete, és ez olyan hétköznapi helyzetet eredményez, hogy teljes a zűrzavar a fejekben, nem tudják a fogalmakat, és a mi életünket pedig - hogy mondjam - totálisan tönkretette, mert 50-60 éves korban- 60 után pláne - azért már az embernek egy kicsit nehezebb az élete, mint mondjuk 25-30 éves korában.

- A Kis magyar átnevelő tábor című közéleti írásokat tartalmazó kötetben azt írod, hogy " A 21. századi globalizátorok a mi hazánk műveleti területén terepgyakorlatot folytatnak a magyarság rovására." - nem gondolod, hogy a globalizátorok mindenütt ezt csinálják?

- A globalizátorok mindenütt azt csinálják, csak a különbség, hogy egyes országok, akár mondhatnám a volt Szovjetunióhoz csatolt országokat, tehát a Szovjetunió körébe tartozó országokat - Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot-, mindegyiknek a jelenlegi volt nomenklatúrás vezetői nemzeti alapon gondolkodnak. Most lehet, hogy ez nekünk nem tetszik, lehet, hogy bennünket utálnak a szlovákok, mint ahogy ez így is van, vagy a csehek...

- De alakítják a saját nemzetüket.

- De a saját életüket. Én megmondom őszintén, nem ítélem el. Persze hát egy fasisztoid gondolkodást abszolút elitélek, de azt, hogy valaki a saját nemzete érdekeit tartja szem előtt, azt én elfogadom. Hiszen miért ne így lenne? Magától értetődik, hogy én nemzeti politikus vagyok, akkor az ország érdekeit tartom szem előtt. Nota bene, pláne, ha az EU-ba lépek be, ahol igenis követelni akarom - lásd korábban a lengyeleket, ami elég nagy vihart kavart, éppen a németek részéről, hogy mennyire erősen védték a saját jogaikat a lengyelek. Hát a lengyel katolicizmusról nem is beszélve, hogy az milyen összetartó erő. Tehát mindegyik ország másképpen áll ellent ennek a globalizációnak, de ellenáll. Mi nem.

- Miért, szerinted?

- Nagyon, nagyon rossz vezetőink vannak, nagyon, nagyon rossz politikusaink vannak, hihetetlen módon, és most nem akarok itt jobb-baloldal...

- Megszokták a csatlóslétet?

- Az az érzésem, hogy nem a csatlóslétet szokták meg, hanem azt a taktikázást és túlélési technikát, amit állítólag szerintük Szent Istvántól kezdve már így kell csinálni. Tehát ez a nagyon ostoba beidegződés, hogy mi kelet és nyugat között vagyunk, és ezért nekünk igazodnunk kell mindkét oldalra. Tehát keletre, nyugatra. És egy igazi politikusnak, de hagyjuk a politikusokat, bármilyen poszton lévő embernek, akinek van egy kicsi posztja, annak a vérében van ez a túlélési technikák kitalálása. Ez az igazodási agyrém. Hogy neki igazodnia kell, mert kicsi nép vagyunk. Tehát muszáj túlélni.

- Na, de akkor ugyanezt elmondhatnánk a csehekről. Még kisebb nép.

- Hát látod. De nem mondják el, mert a csehek szellemileg magas rendű, kultúrált nép. Hát persze mi is az vagyunk, csak a mi embereink, akik különböző posztokon vannak, állandóan ezt a túlélési technikát forszírozzák. Még egyszer mondom, Szent Istvántól kezdve, és hát Szent Istvánt jó alaposan félreértik. De egy biztos, hogy azt bizonyos híres mondását, ami az országra vonatkozik, hogy többnyelvű nemzet, ugye tudjuk az idézetet, sokkal erősebb, meg az idegeneket befogadó. Hát itt egy egyszerű félrefordításról van szó, ma már tudjuk, mert a kúria szó a valójában a király közvetlen környezetét illeti - latinról beszélek, a fordításból-, és nem az országot. Tehát nem az országnak kell befogadóan gondolkodnia, hanem a vezető rétegnek kell azon gondolkodni, hogy ne legyen olyan mértékben idegenellenes, vagy legalább is fogadja be a jót, az okosat, a magasabb rendűt, és nem mindenféle alacsonyrendű idegen kultúrát.

- Jó, de azt látom, hogy nagyon sok íróember és más gondolkodók is, mostanában sokat törik a fejüket azon, hogy miért vagyunk mi ilyenek, hogy a nemzeti értékeinket sem tudjuk igazán megvédeni, miközben az elmúlt 50-60 évet illetően, vagy még többet is, hasonló sorsot megélt országok ezt meg tudják tenni. És ennek keresi az ember a pszichológiai titkát. Azt hiszem, hogy e nélkül nem lehet tovább lépni a megoldás irányába, hogy nem nevezzük nevén a dogokat, hogy mi baj van itt az emberekkel. Megszűntek gondolkodni?

- Azt hiszem, hogy a minapában elhunyt Sánta Ferencet kell idéznem. Sok-sok évvel ezelőtt , lehetett 10-15 éve talán, amikor azt mondta nekem egyszer egy véletlen találkozásnál, kicsit beszélgettünk, hogy az ország, amelyik most Magyarország, Európában a legzüllöttebb - erkölcsi értelemben -, a legkiszolgáltatottabbá vált, a nép a legteljesebb mértékben elbutult, olyannyira, hogy az az érzése - és ő köztudottan baloldali ember volt, vagy legalább is most így mondanánk, hogy inkább baloldali ember-, hogy a háború után, ha most lenne a háború után,ez a nép lenne, akkor nem biztos, hogy sikerülne 3-4 év alatt helyreállítani az országot úgy, ahogy annak idején. Lélektanról van szó. Most mindegy, hogy koalíciós idők voltak, meg a Rákosiék jöttek. Itt az emberek belső tartásáról van szó, amelyik érezte, hogy össze kell kapnia magát, mert hát egy szétbombázott országról van szó, és egy szétvert életről. És 3-4- 5 év alatt valahogy összekaparták magukat. Tudjuk, hogy mi következett: Rákosi-korszak, stb. De most nem ez a fontos, hanem, hogy lélekerő volt bennük.

- De miért ment el? Mert ugye az a következő kérdés, hogy miért ment el a lélekerő?

- Azt hiszem, azért ment el, mert teljesen felkészületlenül érte a magyar lelkiséget. És a magyar lelkiségnek van egy alaptulajdonsága, ami egy kicsit az európaiak számára is talán ez a mi keleti vérünk. Kicsit furcsa, de nagyon-nagyon nagy a tűrőképességünk. Kicsit olyan, mint annak a drága jó szürke szarvasmarhának ott a Hortobágyon. Borzalmas rideg marhatartáson élő emberek vagyunk, nagyon sokat tűrünk.

- És aki ezt tudja, a ki tudja használni?

- Pontosan erről van szó. Tudják, hogy a magyarok ilyenek. Rettentő sokat tűrnek. No most egy dolgot felejtenek el, illetve nem felejtik el, még ezt is számításba veszik, hogy csak arra kell vigyázni, hogy ez a bizonyos - már bocsánat a hasonlatért - szürke marha - most a szimbólum kedvéért mondtam - nagyon szép. A magyarok is szép asszonyok és szép férfiak. Ezt is hozzá kell tenni. Minden európai mondja egyébként. De vannak, voltak bizonyos helyzetek, amikor bizony elege volt a dolgokból. Na, most amikor egy ilyen több mázsás szürke marha megindul mérgében, akkor bizony ott baj van. Na most itt erről van szó, hogy ezeket a fellángolásainkat - de ez évszázados történelmi dolog már - számításba veszik, és amikor valami módon azt a - megint csak szimbólumként mondom: amikor egy ilyen kormos bikát (kormos a szemük körül az a fekete folt, ezt hívják kormos bikának) megfékeznek hatalmas erővel, akkor utána az lenyugszik, és megint egy darabig csönd van. Szóval béklyóba verik (béklyónak hívják azt, amit a lába közé raknak, hatalmas, nehéz koloncokat), tehát velünk is ez történik évszázadok folyamán. Most visszamehetünk nagyon messzire, de azt hiszem fölösleges, maradjunk 56-nál, és a további éveknél. Egész egyszerűen velünk ezt meg lehet csinálni. Kiismertek bennünket. Ha szabad ezt mondanom. Vagy kiismerhetők vagyunk.

- Van egy másik természettudományi megfigyeléssel alátámasztott gondolatsorod, a Magyar delfin című írásodban: "A világ is pontosan érzékeli már jó ideje fizikai és szellemi elnyomatásunkat. Példaként említsük csak meg, hogy a 2006. júliusi Die Pressében (bécsi újság) már azt írták: "1989 óta nem volt a magyar kormányfőknek olyan mértékű hatalomkoncentrációja, mint most Gyurcsány Ferencnek. Egyik miniszterelnök sem épített fel olyan hatalmi apparátust, mint a régi-új kormányfő. A nemrég hivatalba lépett balliberális MSZP-SZDSZ kormányzatban minden szél Gyurcsány kezében fut össze. És azóta eltelt már egy esztendő, a hatalom teljes kiszolgáltatottságában, még elképesztőbb intézkedésekkel. Ezt pedig úgy hívják, hogy diktatúra. De mit teszünk mi? Semmit. Olykor egy-egy tüntetéssel próbáljuk jelezni ellenállásunkat. Mi vagyunk a magyar delfinek. Köztudott ugyanis, hogy gyilkos módon vadásszák a bálnákat, és a delfinek egy-egy megsebesült óriás körül úszkálnak, próbálják felfelé nyomni a vizfelszinre, de ugyanezt teszik, ha közülük sebesül meg valamelyik társuk. Sőt, a vízbeesett, mondjuk részeg gyilkos bálnavadászt, és ez a lényei tulajdonság, ösztönüktől vezérelve, szintén a felszínre emelik, aláúszva a hátukon tartják. A saját és vizitársaik gyilkosát. Mi nem ugyanezt tesszük? Mi, magyar delfinek. " Eddig az idézet. Először azt kérdezem, hogy honnan szedted, hogy a delfinek így viselkednek?

- Ez egy természettudományi tény, hogy a delfin így viselkedik. Rengeteg hajós megfigyelés bizonyítja ezt, hogy a delfinek olyanok, mint ugye az Újfunlandi kutya is, amelyik szintén mindig beszalad a vízbe, és kimenti, ha valaki belefullad.

- Bizony, ebből nagyon mulatságos történetek kerek3dnek. Mert azt is kimenti, aki nem fullad bele.

- Így van. aki csak úszkál, úszni akar, és a kutya berohan, akkor lökdösi kifelé. Ez így van. A delfinnél - mondom, számos hajóstörténet szól erről, hogyha valaki a hajóról beleesett, akkor a delfinek, nem is egyedül, hanem csapatostul mennek oda, és megpróbálják lökdösni fölfelé a felszínre, sőt ketten összeállnak, és a hátukra fektetve viszik a vízen. Méghozzá oda a hajóhoz, amelyről leesett. Tehát itt, azt hiszem, nem mondok semmi újat azzal, hogy a delfinagy olykor úgy tűnik, fejlettebb, mint az emberi agy.

- Igaz, hogy akkor az az elméleti kérdés is feltehető, amire belátom így már az elején, hogy nehéz válaszolni, hogy miért is vagyunk ilyenek? Mert, ha ilyenek vagyunk, ilyen segítőkészek, meg ilyen naivak, mint a delfinek, hogy saját maguk ellen is képesek megmenteni egy vérző társat, vagy bárkit, akkor bennünket szeretni kéne mindenkinek, például itt a környékünkön. Ellenben, tudjuk, hogy vannak sokan a szomszéd népek között, akik nem szeretnek bennünket.

- Erre kérlek szépen egy nagyon egyszerű dologgal, válaszolok: köztudott dolog az, hogy az emberrel előfordul, bár én a magam részéről igyekszem, egész életemben igyekeztem elkerülni, de azért ismert dolog az, hogy az ember néha pénzt kér kölcsön valakitől, és esetleg azt meg is kell adni. Hát hogy finom legyek. De nemcsak pénzkölcsönzésről van szó, hanem egy jótéteményről, egy segítőkészségről, egy gesztusról. Valakinek jót tettél, és mit gondolsz, mi történik?

- Elkezd utálni.

- De halálosan. Pontosan azért, mert tartozik neked valamivel. Egy belső lelki, szellemi dologgal tartozik. Hát most a pénzt hagyjuk. De mindegy, maradjunk jótéteménynél. Elkezd kerülni. Tudniilik úgy érzi, hogy adósod neked, szellemi, lelki értelemben adósod. Na most ettől van a baj, hogy itt a környezetünkben - hadd se soroljuk fel most ezeket, a nemzeteket, nációkat.

- Ez a lelki jelenség dominál.

- Így van. Tudjuk, hogy kik vannak körülöttünk. Halálosan gyűlölnek bennünket, mert mi jót tettünk velük. Nota bene, olyannyira jót tettünk, hogy a monarchiában, ami tulajdonképpen Európai Uniónak is nevezhető. Szerintem, de nem akarok a mélyére menni, mert önmagában az egy kis Európai Unió volt az Osztrák-Magyar Monarchia. Abban az időben igenis volt olyan - nem, hogy volt, voltak olyan népek, amelyek nagyon jól érezték magukat. Hát arról az egyszerű dologról már nem is beszélve, hogy a Tordai Országgyűlésen, 1566-ban meghozták az első európai, úgynevezett vallási türelmi rendeletet, amely ugye tudjuk, hogy minden vallásnak teret enged, és ez, kérem tisztelettel, 19 évvel korábban volt, mint hogy az a híres Szent Bertalan éjszaka megtörtént, amikor gyilkolászták vallásukért egymást az emberek Franciaországban, tehát a nagy Európában. Tehát mi akkor fejlettebb szellemiséggel rendelkeztünk. Most ezt azért mondtam el, hogy ha ebbe belegondolsz, akkor érdemes észre venni, hogy ezért utálnak bennünket, mert egy magasabb szellemiséggel rendelkezünk, és ez rettentő zavaró. Nagyon-nagyon kellemetlen.

- Igen. Pszichológiailag valóban ismert ez a jelenség. Én viszont áttérnék egy kicsit a szépirodalomra, mármint a szépirodalmi munkásságodra. Honnan ismered az Oncsa telepet?

- Az Oncsa telepet onnan ismerem, hogy egyrészt Pestszentlőrincen éltem, kicsi gyermekkorom óta, mert az apám kitelepítette saját magát, hogy finoman fogalmazzak, mert háború lévén, háztulajdonos, és polgár ember, úgynevezett középpolgár. Akkor az oroszok bejövetelekor számítani lehetett egy hortobágyi kitelepítésre. Ez elég ismert tény. Apám akkor Pestszentlőrincre kiment a nővéremmel együtt és velem, lakni, hiszen Pestszentlőrinc nem tartozott Budapesthez, és így saját magát kitelepítette.

- Békén hagyták?

- Igen. Ugyanis kilenc kerületből állt Budapest, és Pestszentlőrinc, Kispest vagy Rákospalota önálló faluként, településként létezett, 1950 január 1-ig, amikor is kerületek lettek belőlük, nevezetesen Pestszentlőrincből a XVIII. Kerület. Ebben az esetben ő kitelepítette magát Budapestről egy faluba. Bocsánat, községbe.

- És ennek a községnek volt egy része az Oncsa telep?

- És ennek a községnek az egyik részén, mint ahogy mindenütt Budapest környékén, fölépítették az Oncsa telepet. Az Oncsa telepek a nagycsaládosoknak épültek. A Horthy korszakban volt egy ilyen kormányhatározat, az úgynevezett szegény nagycsaládosoknak épitettek ilyen hosszú házakat, ahol négy-öt család lakott együtt, másfél szobás lakásokban.

- Tudniillik írtál egy gyönyörű novellát ennek az Oncsa telepnek az egyik, ma úgy mondanánk, hogy deviáns alakjáról.

- Ez az Oncsa telep szegény embereknek, és mondhatnánk ma úgy, hogy kissé lumpen elemeknek a helye lett aztán, mert a szegénységből adódóan lezüllöttek sokan. Nem mindenki. Sokan. Ugyanúgy, ahogy az állami lakótelepeken is. Az egyik ilyen novella ebből a bizonyos kötetből, ami a Szent Lőrinc freskója címet viseli, arról szól, hogy az Oncsa telepiek és az állami lakótelepiek harcolnak egymással, a szó legszorosabb értelmében. Összeverekedtek évente egyszer, már gyermekkorukban. Meg volt beszélve a nap, időpont és a hely, és amikor jól összeverték egymást, utána a közeli kocsmába elmentek, ahogy azt a fair play előírja, és boldogan leitták magukat, mint a legjobb testvérek és barátok.

- Akartam is kérdezni, de már akkor részben válaszoltál erre, hogy a gyerekkori környezeted súgott neked később az írói munkásságod témáinak a válogatásakor. De vajon súgott-e a színészmesterség, hiszen sokáig voltál aktív színész.

- Erről nem szívesen beszélek, csak annyit, hogy valóban az voltam. Egyrészt mondtam, hogy nem vettek fel semmiféle főiskolára az egyéb származásom miatt. Én építészmérnök szerettem volna lenni, meg állatorvos, meg ilyenek. Valóban tényleg, de szóba nem jöhetett, hiszen nem vehettek fel. Csak művészeti főiskolára. Semmiféle egyéb képességem nem volt. Maradt az, hogy jól szavaltam és az úgynevezett iskolai népünnepélyeken az embert mindig felállították, hogy akkor most mondd el, te jól szavalsz. Meg szép orgánumom volt. Hát sajnos ma már ez nincs.

- Mondjuk el, hogy egy betegség következtében?

- Igen, egy súlyos, halálos betegség következtében megoperáltak, és elvágták egyik hangszálamat, úgy, hogy most egy hangszállal tudok csak beszélni. Nyilván ez a rekedtségem oka is. És akkor egy normális orgánumom volt, és aránylag jól szavaltam és így fölvettek harmadikra egyébként, a Színművészeti Főiskolára. Tulajdonképpen a rendező szakra akartam jelentkezni, de az már sajnos nem jutott nekem, mert oda már nem volt jó a múltam, tehát oda sem mehettem, és aztán ők irányítottak át, nevezetesen Herskó János filmrendező, aki akkor ott tanszékvezető volt. Mondta, hogy menj át a színészekhez, mert aránylag jól szavalsz, meg kinézel valahogy. Fiatal, jóképű gyerek voltam még akkor, és így átmentem a színészekhez és így lettem színész. Meg kell, hogy mondjam, belülről nekem ez kevés volt.

- Én viszont csak azért kérdeztem rá, mert én ezt megértem, te így döntöttél és kész, mert valahol egy ponton az írói tehetséget és a színészmesterséget, színészi tehetséget rokonnak éreztem, még akkor is, hogy ha egy csomó színésznek nincsen írókészsége. Tudniillik mindegyiknek meg kell éreznie az emberek lelkét, mert csak úgy tudja ábrázolni őket. Az egyik írással, a másik meg a színpadon. Neked ilyen értelemben szerencséd van, mert mind a kettőn ki tudtad fejezni magad. Tehát ez egy kivételes tehetség.

- Annyira igazad van, hogy ezt kicsit beleélő képességnek is hívjuk. Ugye azt szokták mondani, hogy nagyon jó tájleíró vagyok, és igen jó párbeszédeket írok. Hát mondjuk, ezt szokták mondani. No, most én esküszöm, hogy nem a színészet miatt van, hanem valószínű ez a képesség volt meg bennem, hogy látom az embereket, és hallom őket. Na most, ha én írás közben nem látok valakit és nem hallom az agyamban a párbeszédet, akkor nem tudom leírni.

- Köszönöm szépen a beszélgetést.

- Én köszönöm szépen.

Györffy László íróval Kondor Katalin társalgott.


Gózon Ákos beszélgetése

 Györffy László íróval,
2006.dec.5.
Őszi robbanás

( Könyvjelző műsor - eredeti, vágatlan formában )

Elhangzott 2006. XII.l 18,30 Petőfi adó.

Gózon Ákos:

Györffy László könyve Őszi robbanás címet visel. Az alcím azonban talán még inkább elgondolkoztató . Danse macabre, azaz haláltánc. Hogy ha az ember a középkori Haláltánc festményekre gondol, akkor azoknak több jelentésük van. Egyrészt mutatják azt, hogy az élet mulandó, a halál mindenkin győzedelmeskedik, másrészt van ennek tragikus, de ugyanakkor sokszor kicsit groteszk része is. Vannak ott olyan figurák, akiket néha gúnyosan is ábrázolnak. Mennyire jelenik meg a könyvben a középkori haláltánc festményeknek ez a fajta összetettsége?

Györffy László :

Hát természetesen azért az az alcím, hogy danse macabre, vessző, 1956., tehát 1956-os haláltánc, ugye így mondanám, ez az alcím. És azért választottam ezt az alcímet , - és a borítón is szerepel egy ilyen középkori festmény részlete- , mert ez az egész 1956-os Práter utcai, Vajda Hunyad utcai, Futó utcai, tehát a Corvin köz mögötti háború, ami ott folyt az, és hát nemcsak ott, hanem természetesen egész Budapesten, de ha jobban tágítom egész Magyarországon, kicsit olyan haláltáncszerűséget vizionál az ember számára. Hiszen gondoljunk csak rá. Ez úgy történt, hogy mondjuk az egyik utca sarkon , vagy utcákban lövöldöztek, tankok voltak , három utcával arrébb egy tömeg sétált át, keresett valamit, sorba állt valamiért. Kenyérért, lisztért vagy egyéb élelmiszerért, akkor félóra múlva valahol máshol dörrentek az ágyuk. Elmenekültek arról a helyről ahol voltak, esetleg két-három utcával arrébb gyűltek össze, tehát az egész városnak volt egy ilyen haláltáncszerűsége. Tehát legyünk őszinték. Minden vidéki városban így volt ez, nemcsak Budapesten. Most ez a légköre, ez a hangulata, ha egyáltalán lehet itt hangulatról beszélni, hogy életveszélyes sérülések történnek, halálos sebeket kapnak, meghalnak emberek, az orosz katonák úgy kiugrálnak a tankokból, miközben benzines palackot dobnak rájuk, és elégnek. Tehát rengetegen meghalnak, fekszenek az utca kövein, eltemetik őket a különböző, most Budapestről beszélek, a különböző telkeken. Tehát úgy, mint a pestis járvány idején, a középkorban is, hirtelen elföldelték az egyes pestises halottakat. Tehát volt valamiféle ilyen középkori haláltáncszerűsége ennek a szörnyű budapesti háborúnak és forradalomnak. Én ezt éreztem akkor, amikor írtam a könyvet, pontosabban erre próbáltam , valamilyen módon kitalálni egy alcímet. Ezért találtam ki ezt az alcímet, hogy jelezzem, hogy ez egy borzalmas dolog, ami történik és ugyanakkor a groteszkséget, ahogy az előbb mondta, valahogy a groteszkség is feltűnt benne. Gondoljuk csak meg, hogy valaki elmegy sorba állni, közben kapott puskát, mert ilyen is volt, aztán fogja magát, a kenyeret bevágja a hóna alá, vagy nem tudom én a táskájába, elmegy 3-4 órát harcol és aztán hazamegy a kenyérrel együtt. Mert ilyen is volt, megtörtént. Tényleg elképesztő, groteszk, sőt hozzá kell tennem, hogy olyan is volt, hogy valaki hazament aludni és másnap reggel, mintha munkába menne, visszament a barikádra. Tehát egészen elképesztő dolgok voltak, és ez talán egy picit groteszk, amennyiben szabad ezt a szót itt használni.

Gózon Ákos:

Hogyan került ebbe a haláltánc-forgatagba az akkori diák, Györffy László?

Györffy László:

Hát ez egész egyszerűen történt. Hiszen Pestszentlőrincen laktam akkor.A háború után apám kiköltözött, mert nem tartozott Budapesthez, és miután volt egy bérházunk a Futó utcában, egy három emeletes bérház, éppen ezért ezt a bérházat államosították és természetesen a háború után tudtuk, az úgy nevezett felszabaduláskor... Hát enyhén szólva a háztulajdonosok, és egyéb emberek burzsujoknak számítottak. Minthogy én is egész életemben egyéb származék voltam, minden terhével, ezzel a származással természetesen. És elmentem be Pestszentlőrincről október 25-én, ama bizonyos véres csütörtökön, amikor a parlament előtt folyt a gyilkolászás, akkor én bementem a Futó utcába, hogy megnézzem a volt házunkat, meg a lakókat. Hogy miért, igazában nem tudom megmondani őszintén. A nagymamámhoz indultam a Kálvária térre, gondolván, hogy majd a Futó utcába megyek és onnan ugye a Práter utcán keresztül majd föl, illetve ki a Baross utcába, és onnan ki a Kálvária térre. Na, most a Práter utca és a Futó utca sarkán rögtön belekeveredtem egy fegyveres csoportba, fiatalokba, akik a Práter utcai iskolánál székeltek. Az volt a központjuk, illetve akkor alakult tulajdonképpen , 25-én, és én jómagam is hát bekerültem az iskolába , harcok folytak, meg jómagam is két napig részt vettem a dologban és két nap után hazamentem Pestszentlőrincre. Elindultam a Kálvária térre, de hát nem értem oda. Mert nem lehetett akkor már... És úgy ahogy bejöttem lovaskocsival, akkor ugye olyan tefukocsik voltak, hát azzal mentem haza.

Gózon Ákos:

De ebből még nem látom azt, hogy hol volt az, ami később számon kérhető lett?

Györffy László:

Hát igen. Mondjuk úgy, hogy a számon kérhetőséggel nagy szerencsém volt. Részt vettem ebben a Práter utcai csatában, mondjuk így, és ott aludtam éjszaka, a következő napon is ott maradtam. Szintén az oroszok jöttek Népliget felől a tankjaikkal, majd ugye felrobbantottuk őket a Futó utca és Práter utcai sarkon. Voltak benzines palackok, ezt a történetet mindenki tudja, hogy ez hogyan történik. Aztán egy ágyut vontattak a Corvin közből a Práter utcába, pont az iskola elé, azt használták, akik ezt tudták használni és a fegyvereket. Itt megjegyezném, hogy tulajdonképpen ez az én két napom csak azért volt két nap vagy két és fél nap, mert én egy technikai antitalentum vagyok. Egész egyszerűen nem tudok bánni, hogy úgy mondjam semmiféle technikai dologgal és bizony a puska használatát nem tanultam meg. Úgy neveztük, hogy hét hatvankettes dióverő, ez egy régi orosz puska volt, amit kaptam ott az iskolában, és ahhoz járt öt töltény. És ezt az öt töltényt kellett , meglehetősen gyorsan berakni. Én ezt a berakást és nem akarom elmondani, mert most sem tudom igazából, hogy hogyan lehet ilyen puskát megtölteni, és hogyan működik ez az egész. Na most ezt én lassan csináltam, eltévesztettem a dolgokat, a sorrendet, és akkor mondták, jó, hogyha én gyártom a molotov koktélokat. Arra jó vagyok, meg arra, hogy és ez nagyon fontos, hogy van a gépfegyvernek egy hevedere, ami oldalt megy és ugye azt tartani kell valakinek, ahogy megy befelé, a hevederben vannak a lőszerek, és ugye ezt a hevedert tartja egy másik ember, a másik pedig lő. Na én egy heveder tartónak voltam még alkalmas. Ennyit tudtam. Erre tudtak használni. De meg kell, hogy mondjam ez éppen úgy részvételt jelentett, hiszen ott volt az ember a harcban. Na most ez nem tudódott ki és ez a lényeg, hogy válaszoljak a kérdésre. Én ugye hazamentem Pestlőrincre és soha többé erről nem esett szó. Hozzá kell tennem ehhez ... Hát a nem is olyan nagy rejtélyt, hogy a fiatalság az valójában nagyon hamar felejt. A szó most fizikai és pszichológiai értelmében is. Tehát az, hogy az ember részt egy ilyen dologban két-három napig szörnyű! Amit látott maga körül és hát szörnyű volt az is, ahogy részt vett benne, de aztán elkezdődött az iskola és nem biztos, hogy csak a kádár-kori megtorlás miatt, hanem valahogy a fiatal lélek az rögtön regenerálódik. Tehát két-három mozielőadás, két-három randevú egy lánnyal fiú esetében, vagy fordítva, az nem felejteti el, hogy mit csinált, csak a lélek nem sebződik meg annyira, mint mondjuk egy harminc év körüli ember esetében. Na, most ez a dolog pszichikai része. A külső, hogy úgy mondjam világi része a dolognak pedig az, hogy miután én Pestszentlőrincen éltem, ott voltam másodikos gimnazista, most nem akarom elmesélni a könyvet, engem elfogtak, amikor én mentem a határ felé, mert én később elhagytam Magyarországot, majd még később visszajöttem. Tehát ott volt egy ilyen elfogás és amikor hazajöttem, akkor kerültem vizsgálati fogságba. De az nem azért volt, és ezt hangsúlyozom, mert valamit is megtudtak ebből az én részvételemből, hanem egy egészen magánok miatt, ami megint csak a könyvből derül ki, de én ezt most nem akarom elmesélni.

Gózon Ákos:

Azért mégis talán, aki nem olvasta a könyvet, annak számára tanulságos.

Györffy László

Hát mondjuk a legjobban bizonyítja az én esetem azt, hogy az Ávéhások hogyan öltöztek át. Tehát amikor engem elfogtak és Sárváron a vonatról leszedtek és Szombathelyre bevittek, akkor a szombathelyi laktanyában egy bőrkabátos ÁVH-s ember elé kerültem. 1957 januárjáról beszélek. És elengedtek, azért engedtek el...de nem akarom a könyvet elmesélni, az okot talán olvassa el, aki akarja. A lényeg az , hogy 52 embert fogtak el azon az éjszakán és mindössze két embert engedtek el, két fiatalt, az egyik én voltam. Én aztán átmentem a határon, később 3 napi hosszas küzdelem után, ugye akkor nagyon hideg volt, mínusz husz fok volt. A lényeg az, hogy átmentem és aztán családi okok miatt később hazatértem. És amikor hazatértem, ugye Bécsből autóbusz hozott a győri hazatelepítő bizottsághoz és ennek a győri hazatelepítő bizottságnak a vezetője volt az a bőrkabátos ávós, immáron szürke öltönyben ,nyakkendősen és fehér ingben, akivel én ott Szombathelyen találkoztam. Természetesen ő nem ismerhetett meg több ezer ember közül, de valami ostobaság miatt, nem is tudom pontosan miért, mert bevallom még kamasz koromban sem írtam szerelmes verset, de ezen alkalommal egy kis cédulára felírtam, hogy hogyan szöktem meg. És az ujjamat rátették a cédulára, mert nem tudták elolvasni az írásomat, és ott kiderült, hogy " Sárvár, zárójel elfogtak, zárójel bezárva," írtam én akkor , és hát el kellett mondanom a szót, ami oda volt írva. És akkor az illető, aki vallatott engem, vagy inkább a vizsgálati fogságot vezette, mondjuk így, ő átment a szomszéd szobába és áthívta ezt a bizonyos ávóst, hiszen csak hozzá kerülhettem akkor. Hát azért mondom, hogy teljes világossággal kiderül, hogy a volt ávósok voltak azok, akik a kádár korszakban hosszú ideig szolgáltak a rendőrségnél és a különböző helyeken.

Gózon Ákos:

A könyved nemcsak az irodalom iránt, és az 56-os történelem iránt érdeklődők forgathatják majd érdeklődéssel, hanem, ahogyan olvastam, arra gondoltam, hogy fontos forrásmunka lehet ez például irodalomtörténetet vagy akár rádiótörténetet, sajtótörténetet tanuló diákok számára. Hiszen itt olyan forrásértékű dokumentumok szerepelnek, amelyek ritkaságnak számítanak.

Györffy László:

Ige, hát a könyv megírását, mint általában minden ilyen történelmi témájú könyvemet hosszas munka előzi meg természetesen. Ezt úgy hívjuk, hogy kutató időszak. Ebben a könyvben rengeteg olyan rádió, külföldi rádióadás szerepel, a Szabad Európa rádióról beszélek elsősorban és a BBC-ről. Amiről ma már nem tudunk, csak annak idején hallgattunk. Na, most ehhez segítséget a Széchenyi könyvtárból kaptam, ahol ugyan nem teljes egészében, de igen nagy részben megőrződtek, illetve azt hiszem megvásárolták ezeket az anyagokat. És ezekből próbáltam összeállítani bizonyos anyagokat, tehát magyarul ez rendkívül fontos. Na, most mondanom sem kell, hogy nem a teljes anyagról van szó, de rengeteg olyan adást lehet olvasni, mint pl. a Gallikuszét, aki egy híres név volt abban az időben. Tehát ezek az adások szerepelnek, úgy, mint szépirodalom. Tehát nem tudományos munka, de mégis benne van az adás. És, ha valaki elolvassa, mint történelemkönyvet, akkor hallhatja a Gallikusz magas fejhangját, ahogy kiabált bele a mikrofonba és hát a szöveg is ugye egész elképesztő. És itt szeretném megjegyezni azt a tévhitet, amely szerint azt mondják, hogy a nyugatiak nem lázítottak, hát egy kicsit erős szóval, de mondjuk úgy, lelkesítették a magyar fiatalokat. Hát mondok egy példát, október 30-án, a mikor már nyugvópontra jutott a forradalom vagy szabadságharc és Gallikusz akkor a példának okáért a következőket mondta: tehát ismétlem, nyugvópontra jutott már nagyjából a légkör, úgy nézett ki, hogy rendben van minden, akkor ugye még távol volt a négy nap, amikor bejöttek, illetve visszajöttek a szovjet támadások, és a szovjetek. Tehát ez a harmincadika úgy nézett ki, hogy egy kicsit győztünk ,és rendben van minden,. És ekkor mondta Gallikusz az adásában illetve én meg leírom a könyvben, hogy ,idézem: " Vigyázz forradalom! Elveszítheted a fegyvernyugvással azt, mit fegyvercsörgéssel világra szólóan megkerestél. Mert győzni ugyan győztél.Záporszerűen ostromolnak a szárnyaló szavak és ígéretek, de biztosítékot nem sokat láthattál, valóságot keveset markoltál magyarom. Egyszerűbben szólva az útnak az elején vagyunk még, és aki beletörődik abba, hogy megállapodjék az elején, nem jut messzire. Aki nem indul, nem is érkezhetik sehova." És itt kell figyelni: " Őrizzétek meg hát fegyvereiteket és őrizzétek meg romboló hiteteket!" Hát kérdem én mi ez, ha nem a teljes lázítás, búzdítás a forradalom tovább folytatására? Tehát ezt mondta Gallikusz. Tehát az, hogy a nyugatiak nem buzdították a magyarokat, hát íme, itt a cáfolat.

Gózon Ákos:

A korabeli diákok mennyire hallgatták ezeket az adásokat? Tehát ott a Práter utcában állt egy rádió, szólt egy rádió, amelyik a Szabad Európát recsegte ,vagy ordította?

Györffy László:

Hát tulajdonképpen egyrészt ott is volt, fent az emeleten, ahol az úgy nevezett parancsnokság volt, tehát a felnőttek tartózkodtak. Mint minden iskolában, illetve hát talán nem minden iskolában, de azért volt ilyen világvevőnek nevezett macskaszemes rádió, akkor ugye így mondtuk. Volt a néprádió, bár azon nem lehetett hallgatni Szabad Európát, de igen sok embernek volt az említett világvevője. És meg kell, hogy mondjam az egész forradalom alatt igen-igen híres volt az, hogy a Szabad Európát hallgatta mindenki. Onnan tájékozódott, és ezért volt nagy a felelőssége a Szabad Európa rádiónak és a BBC-nek, amit szintén hallgattak

Gózon Ákos:

Ilyen felhívásokat a BBC nem tett közé...

Györffy László:

Nem, valóban. Éppen ezt akarom mondani, hogy ez a különbség, hogy a BBC ezt nem tette. Viszont a Szabad Európában bizony, mint az előbb említettem, idéztem a Gallikusz példát, megtette. Ugyanakkor azt is világosan tudni kell, hogy a rádióadások azért voltak fontosak, mert nem volt televízió, nem volt semmi csak a rádió és a rádió tájékoztatott bennünket, a szüleinket, akik állandóan ezt hallgatták és természetesen a gyerekeikkel együtt hallgatták. Tehát ebben az esetben a Práter utcai iskolában is volt ilyen.

Gózon Ákos.

Visszatérve a forrás jellegére ezeknek az írásoknak, mit mutatnak ezek a Gallikusz, általában a Szabad Európa írások? Mennyire voltak ezek, az értesülései a külföldi rádióadásoknak frissek, pontosak? Naprakészek?

Györffy László:

Hát, hogy úgy mondjam...Két-három nap késéssel, de talán túlzok, huszonnégy óra késéssel, nagyjából az igaz helyzetet ábrázolták, illetve mondták a különböző kommentátorok. Azonban természetesen előfordult, éppen a huszonnégy órás csúszás miatt, és azért ez a forradalom és szabadságharc elég gyorsan zajlott azalatt a két hét alatt... Egy nap alatt nagyon sok minden megváltozott. Hát gondoljunk csak arra például, hogy a Kilián laktanyában milyen módon változtak a viszonyok, hogy Maléter Pál az első napokban hogyan viszonyult a forradalomhoz, és aztán hogyan állt át a forradalom oldalára, illetve hogy úgy mondjam,békült ki a szemben lévő Corvin köziekkel, Pongrácz Gergelyékkel. Tehát ez is 24 óra alatt zajlott , le és a város sok-sok pontján voltak ilyen változások, Legyen ez a Szél Kálmán tér, mai nevén Moszkva tér,vagy legyen a Boráros tér, vagy legyen bármelyik pontja a városnak, ahol hirtelen megváltoztak az események, másképpen alakultak. Egy barikádot áttörtek a tankok, vagy éppen állítottak egy barikádot, és elfordultak a tankok, és máshol folytatódott a harc. Most ezt azonnal nem tudták kommentálni, közvetíteni a külföldi adók...Ennek következtében ezek másnap történtek meg ... Kis késéssel másnap meg lehetett tudni , hogy mi történt Budapesten, ha valaki Pécsen, vagy Győrben hallgatta a Szabad Európát.

Gózon Ákos:

Milyen olyan források léteznek még, amiket szeretne még felkutatni egy következő 56-os munka alapanyagához?

Györffy László:

Hát az az igazság, azt hiszem, hogy nem fogok én 56-os könyvet írni már, mert megírtam, Aki megszökött a halál elől című könyvemet, amely elsősorban a Keszthely 56-ról szól, Keszthely város 56-ról, dokumentum szerűen szépirodalmi formában. Ugyanez igaz most a dokumentumszerű budapesti harcokra, és azt hiszem, hogy hát más megirandóm volna még talán... Nem hiszem, hogy vissza tudok térni 56-re. Feltehetően novellák erejéig még sok minden van, amit érdemes lenne megírni... Valószínű ezeket meg is írom, de mondom novellák formájában, lehet, hogy novella sorozatban, ezt egész pontosan nem tudom. S ehhez természetesen újabb kutatások kellenek. Egy-egy olyan dolog , amit majd témául kiválasztok.

Gózon Ákos: Köszönöm a beszélgetést.
                                 Györffy László: Én is köszönöm szépen.


Dénes István
( elhangzott a Kossuth adón 1976-ban )
Meditáció egy novellás kötet kapcsán...

Szerkesztői munkám jellegéből következik, hogy recenzióim, rövid lélegzetű kritikáim kevés kivétellel azon frissében készülnek, amint egy-egy új könyv dedikált példánya kezembe kerül, jóformán a pillanat az első olvasás hatására. Röpkének, vázlatosnak tűnhetnek ezek a kritikák. Nyersebbek, nem olyan kimértek, mint számos tanulmány. És rendszerint magukon viselik a hirtelen készültség jegyeit. Viszont a szókimondás, a nyíltság erejét sohasem nélkülözik, vállalván a tévedés kockázatát is. Mióta tudom milyen nagydolog írni, vallom, a kritikában is csak az őszinte, meggyőződésből fakadó szónak van értéke és hatása. Az ember a teljes igazsághoz úgy sem jut el, be kell érni az igazságkeresés szándékával - mondta Lessing. E sorok írója ellenben, nem igazságot akar szolgáltatni, hanem a mű olvastán szubjektív érzései által felismert esztétikai értékítéletét akarja másokkal közölni, nem titkolván, hogy gondolatait érzelmi motívumok is irányítják. Nyilvánvaló, hogy nem múló szeszély, pillanatnyi hangulat vagy éppen személyes tekintet, irodalmi csoportosulás irányítja tollát, hanem meggyőződését, esztétikai ízléséből eredően az igazi, maradandó értékek felismerése, megbecsülése az értéktelen, a silány elitélése. Ha már ilyen műhelyvallomás kerekedik ki ebből a kis előszóból, hadd folytassam azt a gondolatot, amit az imént félbe hagytam, hogy tudniillik, míg az irodalomtörténész hosszabb idő alatt sok-sok kutatás, ismételt tanulmányozás alapján fogalmazza meg ítéletét, addig a kritikus, a kortárs irodalomról lévén szó, gyakran az első olvasás után, pusztán a maga szemével kénytelen nézni a maga fejével ítélkezni. Különösen érvényes ez a megállapítás az első könyves írók műveinek értékelésekor. A tanulmányok, a kritikák hiányában mi adhat fogódzót a szerkesztőnek napi munkája végzése közben? Elsősorban a műnek olvasása, elemzése, a gondolat termosz mezőinek állandó tallózása, és, ha mód nyílik rá, az író személyes megismerése. Akkor hatnak rá egyéniségük minden színével, ha barátságukkal megtisztelnek bennünket. Tapasztalatból tudom, az írott forrásból szerzett ismeretanyag soha nem pótolja a személyes kapcsolat gazdag tárházát. Vajon szólhatnék-e most is megközelítő pontossággal egy szinten tartva kritikusi mércét Györffy László első könyvéről, megértéssel, az írói törekvés méltánylásával, ha mindjárt a pályája kezdetén nem tudtam volna róla sok mindent. Nemcsak eszményeit, esztétikai nézeteit, de még életvitelét is igyekeztem kifürkészni. Mikor az első kéziratos novelláját, a Vashálót elolvastam, éreztem ez a fiatalember, megkülönböztetett figyelmet érdemel. A kitűnő érzékkel felmutatott emberi sorsok, egy munkás hétköznapok találó rajza. Arról győzött meg, hogy Györffy László nem csak közelről, hanem belülről is ismeri azt a világot, amelyet művészetté tudott nemesíteni. Különösen örvendtem ennek az írásnak, mert élő színekben mutatott fel egy darabka életet napjaink valóságából. Egyik részletét műsorra is tűztük, azzal biztatva a szerzőt, hogy mindenkinek, akit kínoz az önkifejezés csillapíthatatlan vágya, egyszer csak eljön rendelt ideje az irodalomban. Emlékszem a nyilvánosságnak szánt első vallomásában arról szólt, amire akaratlanul készül nem más, mint kimondani valamit, amit más nem mondhat ki helyettünk. Közben eltelt néhány esztendő. Novelláit elszórtan közlik folyóiratok, gyakrabban napilapok. Még kiütköznek rajtuk ugyan a szerző művészi eszközeinek gyöngeségei, figurái nem elég körüljárhatók, csupán élettani, biológiai hitelük van, nincs kielégítő karakterisztikus arcélük, viszont, az a szándék sugárzik felénk az író minden sorából, magasra akarja szítani az emberi önérzet lángját. Az írói elhivatottságnak e nemes eszménye hatja át a Dobd föl magad fiú legsikerültebb darabjait. Mély, nyílt lélegzetű kezdet Györffy Lászlóé. Kezdet? Inkább bemutatkozás, érett fővel, felelősséggel történő színre lépés. A legjobb novellái nem könnyű sétára kalauzolnak bennünket. Szóljanak bármiről is, átsüt rajtuk az élmény melege és az igazság keresés vágya. Az elbeszélések többsége szervesen összekapcsolódik, ciklussá rendeződik. Hőse, Dávid sérült lélek, a magány, a hétköznapok béklyójában vergődik. Szüntelenül vándorol, emberségre teremtő életre vágyik. Csak nehéz próbák után döbben rá arra a felismerésre, hogy csak a tevékeny élet szabadíthatja föl a benne rejlő emberi értékeket. Most is azt kutatom, hogy ezek a novellák miért nem illeszkedtek össze egy jól szerkesztett kisregénybe, hiszen az író élményvilága, eredeti emberlátása érett, mondanivalója időszerű, dialógusai kitűnőek. Talán az etikusi látásmódtól, a nagyobb lélegzetű kompozíciótól idegenkedett az író? Ha egyszer Györffy László felszínre hozza mindazt, ami küszködik, viaskodik benne, bizonyára drámává vagy regénnyé szélesedik majd tolla alatt. Az előadásra kerülő kicsiny részletben az érzékelhető valóság tárul elénk, a maga ízes, tapintható frissességében, a derű, a humor kincsével fűszerezve.

( Ezután elhangzott a Fénygép feltalálójából egy részlet Vallai Péter előadásában )

( magnóról )


Éjszakai rádióbeszélgetés Györffy László író - színésszel.
1998-ban.


Ungvári Ildikó három órás műsorából részlet.


Ungvári Ildikó:

Arról már beszéltünk, hogy két könyve jelent meg most a könyvhétre...

Az őrláng vagy lidércfény mottója: " A földön egyetlen szív sem dobog fölöslegesen. A kérdés csak az, kinek van szüksége rá? ( szerző ).

Saját szerzeménye, hogy úgy mondjam. A maga szívére kinek van szüksége érzése szerint?

Györffy László:

Hát ez nehéz kérdés. Azt hiszem az ember, a művész ember, író ember, tulajdonképpen egymaga nem igen tud élni. Na most ez egy nagyon nagy kérdés. Minden művész embernek, íróembernek összeegyeztetni a hétköznapi életet a családi élettel. Láttam jó házasságokat, színészek és színészek között, vagy művészek és művészek között. Láttam rosszat is. Na most erről a kérdésről bővebben nem szeretnék beszélni, de egy tény: nem igazán lehet tudni, hogy melyik a jó választás. Egy biztos, hogy annyit azért lehet tudni, hogy a fenn való megvert valami művészi képességgel, legyen az írás vagy a színház. De maradjunk most az írásnál, mert meg kell, hogy mondjam sokkal keservesebb művészet, keservesebb hivatás, mint a színház. Legalábbis én saját bőrömön ezt tapasztaltam, mert az egyiknek fizikai megnyilvánulásai vannak, a színházról beszélek, az fizikai értelemben tud keserves lenni, az emberek egymás közti viszonyában, elsősorban színész-rendezői kapcsolatra gondolok, az írás pedig egy nagyon belső, az ember saját pszichológiájával, lényével, agyával, idegrendszerével, való küszködés. Egyébként a színészet is az, csak ez egy más minőségű dolog. Szóval, én tulajdonképpen, amíg a kettőt együtt csináltam, kipihentem magamat az egyikben. Ez nagyon furcsán hangzik, de aki ért a pszichológiához, talán érti, hogy miért célzok erre. Tudniillik egy másfajta igénybevételt jelentett. Tehát az ilyen embernek, akit a fennvaló valamilyen képességgel vert meg, annak azt hiszem szüksége van egy társra, aki valami módon megérti ezt a vergődést. Na, most, ha nem érti meg, és ő maga is valójában úgy érzi, hogy megaláztatva van ettől az embertől, egyáltalán megaláztatásnak fogja fel, és nem egy társi viszonynak, akkor baj van. Azért van az, hogy nagyon sokan magányosan élnek, mert hát végül is bizonyos kapcsolatokba az ember élhet...., de... Ráadásul én meg olyan fajta vagyok, aki nem tud egyedül lenni. Ez is egy gond. Legalábbis nekem. Az pedig, hogy az Ön által idézett mondat, ami egy szerzői mottóm, bizony nagy kérdés, de nem csak író emberekre vonatkozik, hanem minden emberre, aki megszületik, mert végül is mindnyájan megszületünk és a születés pillanatától szemben állunk egy világgal, bármilyen hivatást csinálunk, bármilyen foglalkozásunk van. És ezt a szembenállást le kell küzdenünk egész a koporsóig. Vagy, ha nem is leküzdeni, de tudomásul kell venni. Ugye, hát nagyon buta szokványos mondat az, hogy harc az élet, de itt nem arról van szó, hogy harc az élet, hanem minduntalan szembe találkozunk valamiféle ellenállással. Nos, aki az írást választja vagy a színházat, az még inkább kiteszi magát annak, hogy még több szemben állással találkozik, azaz egész egyszerűen olyan világban él, ahol ezek a dolgok sokkal , hogy úgy mondjam radikálisabban működnek, mintha valaki , ezzel nem akarok megbántani senkit, mondjuk szerszámlakatos. Hát ott is vannak bizonyos surlódási felületek az emberek között, de enyhén szólva itt több van. És ha most rólam van szó, én eléggé sérülékeny pasas vagyok, és el lehet képzelni, hogy mennyire nehezemre esik az, ha bántanak. Szóval én érzékeny vagyok, sérülékeny és ráadásul hülye fejjel ilyen két foglalkozást választottam. De mondom, még egyszer, beszéljünk csak az íróságról, mert valójában én 1984 óta nem léptem színpadra. Tehát ez az íróság nagyon sok olyan helyzetet teremt ahol az ember megsértve érezheti magát. Pláne manapság.

Régen is így volt, de mondjuk az elmúlt tíz esztendőben ez fokozódott. Nemcsak azért, mert megpróbálják ezt a globalizációs gazdasági őrületet átvinni a kultúrára, ami egy agyrém. Mert az a véleményem, hogy a kultúra az nem áru. Bizonyos fokig igen, de semmiképpen nem úgy, ahogy az Európát és nemcsak Európát, hanem az egész világot elözönlő globalizációs tőke, a pénzhatalom, megpróbálja átalakítani és bedarálni a nemzeti kultúrákat is. Sajnos ettől szenvedek és szenvednek a magyar írók is. Ez a szenvedés sok olyan pszichikai és egyéb roncsolást okoz, amiért jó néhány társam már meghalt ötvenvalahány évesen. Mondanom sem kell, hogy különböző pótlékokat, szurrogátumokat, találnak maguknak, mert nem megy úgy az írás, de valójában miért is menne, ha egyszer reménye sincsen hogy kiadják azt a verseskötetet, vagy novelláskötetet, ha meg véletlenül kiadják, akkor köztudott, hogy a rádió és a televízió a legritkább esetben számol be... Bizonyos körök persze igen, de itt természetesen a rádió alatt az irodalmi és kulturális műsorokat értem. Ezt nagyon fontosnak tartom megjegyezni, mert ez kettészakította a mai magyar irodalmat. Tehát az, ami itt folyik, a médiumok kulturális műsoraiban, az valójában véleményem szerint bizonyos író rétegnek a teljes kirekesztése. Na, most ezt nyilván meg kell szüntetni, nemcsak azért, mert egyszerűen valóban fizikailag pusztulnak el embernek, valóban fizikailag kerülnek olyan hihetetlen anyagi megalázó állapotba, hogy egy banki takarítónő háromszor, négyszer annyit keres, mint egy 50-60 éves íróember. De hát nemcsak, hogy többet keres, hanem egyszerűen úgy él. Nos, most az aki megirt 10 -12 könyvet, azt mégse lehet egy banki takarítónőhöz hasonlítani,ha a globalizációs főemberek ezt nagyon is akarják, akkor sem. Tehát ha ezen nem változtatnak, akkor itt bizony valami nagyon radikális változásnak kell bekövetkezni. Ez nemcsak az ő bajuk, hanem természetesen azoknak is, akik kiszolgálják ezt a gépzetet. S ezért mondtam én, hogy... és másodszor ismétlem, hogy bizonyos kirekesztés folyik a kulturális műsorokban. És ez sajnos odavezet, hogy az ember fölöslegesnek érzi magát. Ha egy 50-60 éves, aránylag épeszű és némi tehetséggel megáldott ember fölöslegesnek érzi magát, mondjuk értelmiségiként, akkor ezt kisugározza magából és kinek sugározza ki? Azoknak, akik nem az értelmiségiek. Mondjuk úgy a hétköznapi élet effektiv dolgozói. Tehát nyilvánvalóan egy olyan hangulatot sugároz, amitől neki is elmegy a kedve, hogy ebből az országból legyen valami. Na és akkor ez kinek a hibája? Nyilvánvalóan azoknak, akik ezt a helyzetet létrehozták. Tehát közvetett módon akik a kultúrát roncsolják, közvetetett módon az országot rombolják. Ez a véleményem.

Ungvári Ildikó:

Itt ötször került szóba a tehetséggel megverve vagy megáldva lenni. És négyszer mondta, hogy a tehetséggel megverve, ha valaki születik, akkor annak mennyi baja , gondja van az életben. Bizonyára azért van az alkotásnak egy olyan stádiuma, amikor áldásnak érzi a tehetségét, amikor nem kimondottan szenvedés.

Györffy László :

Természetesen van. Persze. Én egyébként nagyon nehezen írok. Nem kötelező nehezen írni, de én nagyon nehezen írok. Nagyon precíz vagyok, ezért is ilyen földhöz ragadt realistának neveznek általában a kritikusaim, ezt én el is fogadom, valóban én annak a híve vagyok, hogy a világot ábrázoljuk és ne azt, ami a fantáziánkban megszületik, pontosabban szólva a fantáziánkban is megszületnek bizonyos dolgok, de a mag, a kiinduló mag az a világ legyen. A körülmény amiben élünk. Ha magyarok vagyunk, akkor magyarországi körülmények. Ha valaki svéd vagy francia akkor természetesen az ő országának a körülményei. Ez egy nagyon lényeges pont. Ugyanis az ember a saját nyelvén tudja leginkább kifejezni a saját gondolatait. Kétségtelen volt olyan, aki eltávozott külföldre és kitűnően megtanult angolul vagy francául és azon a nyelven irt, mondjuk ez azért a ritkábbik eset. Tehát az ember a saját nyelvén tudja kifejezni magát. A saját nyelvén a saját világát kell kifejezni. Na most én gondolom, hogy ez a dolgom , és ezért én ezt a világot próbálom megírni, mind novellában, regényben, hangjátékban vagy publicisztikában. Hogy az öröm mi ebben, az nehéz kérdés. Lehet, hogy néha ugyan nagyképűnek látszom, valójában azok közé az emberek közé tartozom, aki zárkózottságát egy ilyen kicsikét furcsa fellengzősséggel próbálja oldani, nem vagyok fellengzős, hanem utálom az igazságtalanságot, gyűlölöm a hazugságot, a pökhendiséget, az arroganciát és abban a pillanatban, amit más ember esetleg elereszt a füle mellett azt én sajnos nem. Ez pedig hiba. Tehát én, hogy mondjam, túlzottan érzékeny vagyok az igazságtalanságokra, ami hát nyilvánvalóan milyen legyen egy művész ember, milyen legyen egy író ember, aki valamit akar az életben... Hát érzékeny, különben más foglalkozást választott volna. Ez természetes, úgy gondolom. Na most az talán már nem természetes, hogy nagyon-nagyon nem szeretem az igazságtalanságot, ez okoz sok keserűséget számomra , és ez okozza azokat a, hogy mondjam... szenvedéseket, amit érzek akkor,amikor látom, hogy falba ütközöm az adott írással. Maga az írás is nagy gondot okoz, nehezen írok, mint mondtam. Tehát ez az amire utaltam, hogy a fenn való által megverve. Az öröm pedig az, és meg kell, hogy mondjam, ez elég nevetségesen hangzik, még így jóval az ötvenen túl is, ha valaki nekem három mondatban azt mondja: te idefigyelj, ez, ez nagyon jó, ez szép volt. Én könnyekig meghatódom, lelkemben belül, természetesen kívülről fapofával nézek rá és mondom, hogy nagyon szépen köszönöm. De hát belül ujjong a lelkem. Szóval teljesen gyermek vagyok...

Ungvári Ildikó:

Kedves hallgatóink hat és fél perc múlva három óra, akkor lejár az időnk, de annyi még van, hogy meghallgassuk vendégünk Györffy László író, színész, és esszéista két vers tolmácsolását a barátaim a költők sorozatból.

Csoóri Sándor : Vallomás a városhoz

Tamás Menyhért : Csöndeltessék

( Györffy László elmondja a két verset )

Ungvári Ildikó:

Kedves Hallgatóink két perc múlva három óra, műsoridőnk lejárt, hálásan köszönöm vendégünknek, Györffy László írónak, színésznek, hogy velünk töltötte ezt a három órát. A zenéket Tari Viktor válogatta, a technikát kovács Sándor kezelte, az Önök telefonjait Sebes Gabriella vette, legközelebb egy hét múlva találkozunk. Én szép hajnalt kívánok Önöknek, Ungvári Ildikót hallották.


Püski Könyvbemutató
1996
Szakonyi Károly:


Abban az időben, ami már jó néhány éve elmúlt sokszor panaszkodtunk amiatt, hogy a könyveink, kézirataink leadását követően sokára kerültek a könyvesboltba. Néha éveket kellet várni. Mára már szinte hihetetlen, amiről hallottunk a háború előtt publikáló íróktól és ez meg is valósult, hogy a kézirat, ha van rá pénz, hetek alatt a piacon lehet. A piacon? Hiszen éppen ez a mostani problémánk, a könyvek megjelennek, ha nem is nagy példányszámban, de, hogy eljutnak-e az olvasókhoz? Kérdés. Most azonban egy olyan kiadónál és olyan könyvesboltban vagyunk, a híres és kiváló Püski Kiadónál ahol talán valamelyest jobb a helyzet,hiszen, Püski Sándornak óriási tapasztalatai vannak hosszú évtizedekre visszamenőleg,mindenféle helyzetekben, a könyvek publikálásáról és terjesztéséről. Mindezt azért mondom, mert alig múlt pár hete, hogy jómagam is megírtam javaslatomat annak a könyvnek a kiadására, amit most itt bemutatok. Györffy Lászlóval ott ültünk a Hiradó Mozi melletti kis eszpresszóban, és latolgattuk, hogy a Nemzeti Kulturális Alap mire is ad támogatást. Szerencsére erre a kéziratra adott, és Györffy László a Farkasüvöltés nem hallatszik az égbe immáron napvilágot látott itt a Kiadónál. Nem véletlen, hogy itt. A Püski cég mindig is jeleskedett a magyar társadalom féltő, bíráló, a haza sorsáért aggódó, a magyarság élethelyzetét vizsgáló műveinek kiadásában, terjesztésében. Itthon, még a réges-régi világban, de Amerikában is. És azután megint idehaza. A fehér borítójú, egyszerű formájú, emblémás, Püski könyvek felölelik sok évtized magyar problematikáját és ebbe a sorba tartozik, Györffy László kötete is. Tanulmányok ezek, újságokban, folyóiratokban megjelent esszék,némelyik még az 1977-es évben íródott, mások a 80-as évek elején, többségük azonban a rendszerváltozás környékén. Györffy László szépíró, én a novellái révén ismertem meg,de olvastam drámáit, hallottam hangjátékait is. Prózaíró, aki követi nagy elődeit,azokat a magyar írókat,akik soha nem elégedtek meg azzal, hogy megírják szépirodalmi munkáikat,hanem eszmefuttatásaikkal kivették részüket a napi gondok felvállalásában is. Györffy Lászlót a múlt és a jelen kapcsolata izgatja,közéletünk zavarait a múltban gyökerezettnek ítéli és keresi a kivezető utat.1989-ben hazánkban vannak a szovjet csapatok,amikor arról ír, hogy vajon mi lesz itt, ezen a mi vidékünkön, szomszédaink fel-feltörő indulatainak láva lövellései közepette velünk. Bebizonyosodott mennyi békétlenség támadt, ha nem is a határainkon belül, de bizony a határainkon túl élő magyarsággal szemben. Továbbá, elmúlt egy rossz korszak és támadt helyette másféle, erről szól ennek a kötetnek sok írása. Györffy szigorú erkölcsi mértékeket szab, szabna a jelennek. Korra még nem idős, de tapasztalatai révén már annak érzi magát. Hiszen születése idején fokozódott fel mindaz a történelmi tragédia, ami máig érvényes. Ötévesen, 45-ben, az ostrom, a pinceélet,ahol elveszti édesanyját, aztán kamaszfejjel 1956. A fiatalon átélt, meghurcoltatások, a politikai harcok ideje, 68, 70. Ő maga is felsorolja, a meghatározó, jelentős dátumokat. Györffy László politizál, de magánemberként, közkurucként, ahogy politizáltak mindig is az írók Magyarországon. Vagyis figyel. Írja a tömegek gondját, baját. Az ötvenhat után itthon maradottak sorsát, azt a kalandnak nevezhető sorsot, amit a korszak elviselése jelentett. Figyeli az elszegényesedést,a privatizálás kapcsán az ország, ahogy mondja, kiárusítását. Jó szemmel látja a hazai spekulánsok pénzmosó manipulációit, az ügyeskedők meggazdagodását, és közben a humán értelmiség elárulását, elszegényesédését, rossz kedvét, kilátástalanságát. Szívügye családi szálak révén is Erdély. De szivügye más is. Utazik, lát és tapasztal és cikket ír arról, hogy az erdélyi utakon ritkán látni magyar rendszámú autókat. Vajon miért nem utazunk Erdélybe? Vagy miért nem többször? Hiszen csak úgy lehet igazán megismerni az ottani helyzetet. Meg kell ismernünk, mert felelősek vagyunk az ottani magyarokért, mondja.Szól kötetében a munkásokról, a művészet helyzetéről, a kialakuló szellemi brancsokról, a kirekesztésekről. A globalizálódás veszélyeiről. A kötet melynek bevezetőjét Kiss Gy. Csaba írta, három ciklusból áll. A dátumos korszak az egyik, a másik pedig az, amelyik a könyv címét is adta. A harmadik csupán három írást tartalmaz, közülük az Origami című afféle önéletrajzi vallomás. Megismerteti velünk Györffy László múltját,életének nehéz pillanatait, a gondolatvilágát. Megrendítő és érzékletes írás. Györffy elégedetlen, sok kivetendőt talál jelenünkben, nem érzi jól magát az őt körülvevő hazai légkörben. Sokszor utazik külföldön, német nyelvtudása lehetővé teszi a külhoni események figyelését.

Bárkinek van valamilyen kérdése az íróhoz olyan értelemben is, hogy...

Hiszen ezek az írások megjelentek különböző lapokban... Így aztán ismerhetik is... Beszélhetünk róluk... Ha gondolod, hogy mindjárt mondasz valamit...

Györffy László:

Hát én... Maradhatok ülve? Csak annyit szeretnék mondani, hogy az első szó... Illesse köszönet Püski Sándort. Én nagyon köszönöm Püski Sanyi bácsinak, hogy kiadta ezt a könyvet, mert a mai világban köztudottan semmilyen könyv nem igen jelenik meg és nagyon nehezen. Azon kívül pedig kiváltképpen nem olyan fajta könyvírás, mint publicisztika,amit én a szépírói munkásságom mellett csinálok. Ezt azért mondom, mert teljesen egyértelmű, hogy egy elferdült szellemi életben élünk, már unos - untig hajtogatjuk, sajnos ez így van. Olyan mértékben elferdült, hogy ha valaki csak középen áll már, ha szabad így mondanom, tehát mindenfajta szélsőségtől mentesen, de hibákat mindig észre véve, az elmúlt hat esztendőben például, ezzel jelzem azt, hogy nemcsak most, hanem korábban is, akkor bizony nagyon keserves sorsa van. Hova tovább pedig nemigen adják ki a publicisztikai gyűjteményét. Tehát ezért illesse Sanyi bácsit köszönet érte. És nagyon szépen köszönöm, már elmondtam az Írószövetségben, ahol volt ennek a könyvnek bemutatója, Felsőczi Áginak, aki most, jött, mert autóval jött, és elkésett. Ő gondozta ezt a szöveget, volt vele elég baja baja. Még egyszer nagyon szépen köszönöm , és nagyon szépen köszönöm Karcsinak, hogy elvállalta ezt a dolgot, mert hát nem olvassuk egymást, illetve vannak akik nem, ez nem Karcsira vonatkozik, nem Karcsi barátaira és nem az ő korosztályára. Az én korosztályom ... én kicsivel fiatalabb vagyok, mint Karcsi és főként a nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, de erről most nem akarok különösebben beszélni, mert majd gondolom kérdeznek néhány dolgot és akkor ebbe belemegyünk...A másik dolog, amit még röviden mondanék. Hogy miért írok közéleti publicisztikát, közéleti írásokat... Azért, mert úgy érzem, hogy kutya kötelességem, és ezt már Karcsi is mondta, tollforgatói becsületemet, tisztességemet megvétendő, hogy ne eresszem el a fülem mögött azt a sok botrányt, és igen aljas indulatokat, ami az emberi természettől meglehetősen távol áll. A kissé állatias indulatokat, amelyeket tapasztalok magam körül, és úgy érzem, hogy az a dolgom, hogy a hangjáték , novella vagy a regény mellett, bizony szóljak. Ugyanis egyesek azt mondják, író ne politizáljon, ezt én is mondom, de a közéleti írás, amit Szakonyi Karcsi barátom is művel, és még jó néhányan,ez a dolgunk, és ha szabad én is utána kapaszkodnék az ő korosztályuknak ezzel.

Szakonyi Károly:

Ha van valakinek kérdése azt nagyon szÍvesen meghallgatjuk.

Nos, én említettem ezt a harmadik ciklusban lévő önéletrajzi jellegű írást, számomra is új volt, mert sok mindent megírtál azokról az elmúlt esztendőkről, sok minden megérthető belőlük, az, hogy miképpen gondolkodol, hogy miképpen látod a dolgokat. Úgy gondolom, hogy... ebből az írásból is az derül ki, hogy nagyon sok mindent ennek a nem könnyű múltnak köszönhetsz azért. Sok minden ért , ami téged formált.

Györffy László.

Így van. Tulajdonképpen azt mondják, hogy súlya alatt nő a pálma, elég közhelyű a dolog, é ez így is van. Azonban úgy gondolom, hogy többféle író van, de nagyjából kétfélét lehet mondani, az egyik az , akit,ha ütik, vágják, egy idő múlva megroppan , nem képes nem talpra állni, hanem szüksége van arra a legalább kicsi elismerésre... Na, most, ha ezt nem kapja meg akkor kiszárad. Nagyon sokan voltak írók, akik elindultak elég nagy elánnal és elég jól, és egyszer csak elfulladtak... Na, most meg kell töredelmesen vallanom néked, hogy bizony rettenetesen szenvedtem attól, hogy én nem igazán tudtam kibontakozni vagy... Tudniillik a publicisztika, vagy az a műfaj, amit én művelek, ezek nem cikkek, ezek esszécskék, tanulmányok. Ezeket én úgy művelem... Írói publicisztikának is mondhatjuk...

Szakonyi Károly:

Csak az félrevezető lehet...

Györffy László:

Az félrevezető lehet, tehát... Erre nekem nem volt módom az elmúlt évtizedek alatt és valószínű, azt hiszem ebben egyet értünk, hogy van némi affinitásom erre a műfajra, na most ezt nem tudtam csinálni és ettől én nagyon szenvedtem, mert nagyon rossz dolog, ha valaki valamiről azt gondolja, hogy képes lenne, és nem lehet... Nem kell részleteznem... Hát próbálkoztam én Élet és Irodalomtól kezdve... De hát rendszeresen visszakaptam a dolgozataimat, illetve azt mondták írjam át, de hát ez sajnos nálam nem működik. Na most ez lenne az egyik, amit válaszolnák, hogy rettentő sok baj, családi dolgok is értek, és sok minden. És azt hiszem, én ettől kicsit megkeményedtem. Talán, talán puhábban fogalmaznék időnként, például,ebből a kötetből, ha valaki elolvassa ,rájön, hogy egy kicsikét érdes vagyok, de azt gondolom ez nem baj. Ez lenne az egyik.

A másik, hogy természetesen minden írónak, ahogy mondtam, hogy kétféle van, az egyiknek szüksége van egy ilyen fajta dologra, én sajnos ezek közé tartozom. Van, aki ettől még hogy mondjam, még jobban magába zárkózik és abszolút nem érdekli a világ, egy kicsit ilyen felemás állapotom van, ha szabad ezt mondanom. Tulajdonképpen képes voltam arra, hogy évtizedekig csöndesen kivárjam a dolgokat, de ugyanakkor kutyául szenvedtem.

Szakonyi Károly.

Igen, ez egy olyan műfaj, amit hosszú ideig, főleg a korábbi évtizedekben írt például Laci és ment vele a főszerkesztőhöz, dehát az nem illet bele abba, amit a főszerkesztő esetleg előző héten utasitásban kapott. És ez a műfaj meg is halt hosszú ideig a magyar sajtóban. Aztán elkezdődött először az Élet és Irodalomban, ott hátul volt a rovatunkban, majd később a Magyar Nemzet elkezdte a 70-es években, meg hát lassan kialakult ez, de nagyon nehezen engedték be a sajtóba az írói szabad gondolkodást. Mert hát valamikor nagyon jelen volt az író a sajtóban, Ez a két háború között működött. De most ezek az évek meghozták ennek a publikálási lehetőségét. Aztán teret kaptál. Ahogy végig néztem most a könyvet, a közbe-közbe ismert írásokat, így egybefogva, arra is rádöbbentem, nagy meglepetéssel, illetőleg elismeréssel, hogy ezek nemcsak ilyen eszmefuttatások, ,szubjektív vélekedések, hanem nagyon sok konkrét adatot is tartalmazó, tehát a témákat körüljáró írások, amely írásokat, ugye nehéz megtámadni, mert adatokkal és tényekkel támasztod alá. Tehát nem lírai tárca ez, hanem valami olyanfajta közírói tevékenység, ami elég sok munkával is járhat. Ezeknek az előkészületei.

Györffy László:

Ez így van. Örülök, hogy Karcsi ezt észre vette, mert valóban talán ennyiben különböznek ezek a fajta tanulmányok, esszék, hogy nem egészen a múlandóságnak szólnak... Egy újságcikket végül is elolvas az ember, egy-két hónapig emlékszik rá. Azért igyekszem konkrétumokat, ha úgy tetszik adatokat beletenni, hogy ezzel kicsit a kornak a lenyomatát tudjam megmutatni és ezért maradhatott meg 89-90-ből a könyv kronologikus sorrendben megy, tehát a változások... Pl. a 77-ben az Élet és Irodalomból kitakarítottak egy írással, és pl. itt benne van most, csak azért mert ma már nevetünk rajta, hogy mi volt az ami olyan botrányos volt, hát valószínű, hogy ha visszagondolunk most arra az időre 77-ben valóban vissza kellett adni az ő agyukkal gondolkodva. Egyfelől ez nagyon fáradtságos dolog, és hozzá kell tennem azt, hogy ennek ellenére, amikor a könyv korrektúráját csináltam, olvastam saját magamat, bizony akkor szinte alig emlékeztem rá. Ezért is adatolom, szép magyar szóval, ezeket a cikkeket, tanulmányokat, másfelől pedig azt hiszem ha valami erénye van ennek a dolognak, akkor pont ez, hogy nemcsak az én egyéni írói elképzelésemet és mondandómat olvassa el az olvasó, vagy megüti az olvasó fülét, hogy tényleg lám ekkor tényleg ez volt. Még csak annyit mondok, hogy ez úgy néz ki, kicsit , ha szabadna írói hasonlattal, ha a tükörhöz közel megyünk, akkor a szánkkal bepárásítjuk a tükröt, homályosan látunk, ha távolabb vagyunk nem páráljuk be a tükröt, aránylag normálisan látjuk, azt amit látunk. Különböző dolgokat. Hozzávetőleges.Kb. így vagyok ezzel a kötettel is, hogy talán egy kicsit távolabbról nézve a dolgokat jobban látjuk...

Szakonyi Károly:

Például néha látja az ember azt, hogy megjelentek írásai Györffy Lászlónak Bécsben is. Ezek németül jelentek meg?

Györffy László:

Nem. Én a Bécsi Naplónak két éve munkatársa vagyok, illetve 92-ben , én nem mehettem korábban külföldre, illetve csak az NDK-ba. Ez kicsit fárasztó volt, úgy, hogy haza is jöttem. Én németes voltam. NDK-ba küldtek. Végül is, először örültem, hogy országot látok, boldogan mentem. Szegény voltam és mégiscsak utazhattam. Igen ám, de az volt a rend abban a cucilizmusban, hogy aki érkezett, azt az Irószövetségek egymás között küldik és a lényege ennek az egész rendszernek, csereakciónak, hogy aki érkezik vendég, borzalmasan ki kell szolgálni külsőleg. A legjobb szállodába, a legjobb szobába rakni, kísérőt és kísérőnőt rakni mellé, nehogy eltévedjen, az nem baj, hogy tud németül. Tudjuk, hogy itt a stáziról volt szó. Én sokszor voltam az NDK-ban, nagyon nehezen viseltem a porosz rendet. Miután nem bírtam, egyszerűen, polgár gyerek voltam ,az itthonit sem bírtam, hát még a külföldit... Százszorta rosszabb volt mint a mienk. A lényeg az, hogy igen komoly botrányokat csináltam a különböző szállodákban, mert egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni a különböző lehallgatósdi mókát, és a különböző tolmácsnőket, akik időnként akár felkínálkoztak, stb. Hát ebből otthon is botrány lett. Igen ám, de hát mégis az Irószövetség küldöttje voltam. És Szegény megboldogult Fábián Zoltán titkár volt akkor, az Irószövetségben, és Garai Gábor volt a külügyis, és telefonok érkeztek... A lényeg, hogy azt telefonálták, hogy én homoszexuális vagyok, elcsábítottam különféle fiukat, akiket a szállodai szobába viszek... A német írók persze, hogy feljöttek beszélgetni hozzám... Hát hol beszélgessünk...Ráadásul olyan írókkal találkoztam, akikkel nem kellett volna, letiltott írókkal, stb. Olyanokat jelentettek, hogy homoszexuális, alkoholista vagyok... Fábián Zoltán engem elég fiatal koromtól ismert , bizonyos jellemvonásaimat is ismerte, hogy én bizony férfi vagyok. Bizonyos mértékig szeretem a nőket. Azért mondom, talán egy kicsi jobban is a kelleténél, hiszen voltak ezért családi problémáim, Karcsi is tudja ezt... No ezek után megkapták ezt a telefont, az Írószövetségben értekezletet kellett tartani, ahol szegény Garai Gábor nem tudta, hogy mit mondjon... Aztán Fábián Zoltán egy értekezleten, vékony hangján megszólalt, hogy " Kikérem magamnak, hogy a Laci homoszexuális, a szegény felesége... Én tudom, hogy mit szenved emiatt a fiú miatt, hogy lehet ilyen baromságot kitalálni... " Haza kellett volna hívni, de nem hívtak haza. Utána mesélték el nekem ezt a történetet. Így működtek ezek a dolgok.

A Bécsi napló. 1992-ben volt egy Pen Kongresszus és akkor a Hubaiék kiküldtek, és én ott találkoztam idős emigránsokkal, 70 körüliekkel, gondoltam, hogy miután senki nem tudja, hogy hogyan éltek ott, kitaláltam, hogy el kéne hogy mondják nekem az életüket. Glatz Ferenc akkor az Európai Intézet igazgatója volt, aki felajánlotta, hogy ösztöndíjjal ki tudok menni két hónapra és meg tudom írni az interjúmat. Hát így jártam Bécs és Pest között. És 1993-ban a Bécsi Napló felkért, hogy legyek hazai tudósítója. Honi látószög címet adtam a dolgozataimnak, amik abban különböznek az itteniektől, hogy oda még több adatot kell raknom.

És most végezetül azt kérném Önöktől, hogy adjanak nekem 7-8 percet, hogy az Írószövetségi Közgyűlésre megírt gondolataimat felolvassam.

Györffy László felolvassa A Mérce tönkre ment c. írását.

( magnófelvételről)


Keresd ezt az oldalt! 

( Egy cikk Györffy Lászlóról, írásairól)

https://www.demokrata.hu/cikk/az-alliberalizmus-hatasa

Keresd ezt az oldalt!

Emlékezése 1956-ról!

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/e8/Budapest-corvin-szinhelyei.jpg




P E S T L Ő R I N C F I A

Györffy László 1940- 2009



Színésznek indult, Kaposvár, Miskolc, Debrecen, Győr, Békéscsaba, Veszprém közönsége láthatta a hős szerepekre alkalmas fiatalembert, de a színpad mégsem kötötte magához, az irodalom vonzotta. Fábián Zoltán író barátunk, akkoriban az Írószövetség vidéki csoportjainak titkára fedezte fel benne a novellistát. Voltaképpen magam is ott voltam a találkozáskor egy kaposvári színházi fesztiválon, ahol Győrffy László a társulat tagja volt. Újságok kulturális rovataiban jelentek meg az első írásai, aztán megírta első könyvét, melynek címe mintha egész további életére szóló, kissé keserű hangú biztatás lett volna: Dobd föl magad fiú! Az 1975-ös kötetet regények, elbeszélések, az ifjúságnak írott munkák, hangjátékok, tv filmek követték, majd egyre sűrűbben a közéleti írások. Tárcákban, cikkekben, esszékben interjúkban kereste az elveszett társadalmi igazságot, szenvedélyessége nem ismert határt, ezért aztán gyakorta elkomorult, amikor tapasztalta, hogy szava falra hányt borsó a protekcionizmus, a politikai és irodalmi szekértáborokra szakadás korában. Utolsó éveiben egyre inkább hiányolta írói munkásságának elismerését, noha megkapta a Nagy Lajos-díjat meg a Rendületlenül-díjat, és kötetei is rendre megjelentek. Úgy érezte, sehová sem tartozik, magányosan küzd, és ez lassanként felőrölte idegeit.

Pedig voltak barátai. De vannak sorsok, élethelyzetek, amelyekhez kevés az egzisztenciális segítség. Az IRKA Egyesülettől kapott ösztöndíj vagy írói támogatás nem gyógyította meg az élet adta sebeket. Erkölcsi érzékét mélyen sértette az irodalmi élet szekértáborokra szakadása, a részrehajlások elburjánzása, a hitek elvesztése, a pálfordulások és minden, ami a nemzet sorsát tévutakra terelte.

Jó barátságba kerültünk ott, Kaposvárott, s maradt is ez a barátság. Könyveinek bemutatására, műveinek méltatására mindig szívesen vállalkoztam. Találkoztunk, telefonon gyakran beszéltünk, míg aztán egyre szomorúbbak lettek ezek a hívások. Tudtam, tudtuk, hogy küzd a gyilkos kórral, de dolgozott, megjelentek könyvei a nehéz éveiben is.

Szép könyvet - novella füzért - írt Pestszentlőrincről, a gyerekkori táj nosztalgikusan támadt fel benne, mintha búcsúzásnak is szánta volna a kedves vidéktől és az ottani emberektől. Súlyos betegségét igyekezett legyőzni férfiasan, még mindig a munkába kapaszkodva, hogy amíg ereje bírja, ott legyen - mint egyik könyvének címében írja - a Harcvonalban. Azokért akiket elért a gyenge szó.

A betegség, a szenvedés végül mégis legyőzte, és hatvankilenc éves korában, tavaly január 27.-én megtörte ellenállásra már képtelen erejét.

Emlékezzünk rá az íróra, a barátra szeretettel!

Szakonyi Károly




https://docplayer.hu/18878029-Gyujtozsinor-gyorffy-laszlo.html

Egyetlen drámája, ami itt olvasható! Kattints rá!

© 2018 ICE DEA. 1013 Budapest, Clark Ádám tér 1.
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el